L. SIMON LÁSZLÓ
L. SIMON LÁSZLÓ
L. SIMON LÁSZLÓ, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A mai felszólalásra készülve egy valamikor betiltott, bezúzott kötet családunknál megőrzött példánya került a kezembe, amelyben Karinthy Frigyes Levél című írása is olvasható. Engedelmükkel ebből idézek: “Édes kicsi Fiam! Te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok, és szabadon, és őszintén. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról, arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd, Kolozsvár, és ezt, Erdély, és ezt, Kárpátok, meg fogod tudni, mire gondoltam.”
90 évvel Karinthy Frigyes fájdalmas szavai után még mindig sajognak az ujjaink, zsibbadnak nem létező végtagjaink, mert a feldolgozatlan fájdalom nemzedékről nemzedékre öröklődik, akár akarjuk, akár nem. Sokunk az anyatejjel szívta magába nemzetünk már-már génjeinkben hordott fájdalmát, mások felnőttként az első erdélyi utazás, a Székelyföldön hallott első magyar szó után értik meg nemzeti létünknek ezt a különleges terhét, valahogy úgy, ahogy az örökbe fogadott gyermek néz felnőttként megtalált igazi szüleire: hol voltatok eddig, miért nem mondtátok, hogy összetartozunk?
Karinthy írása, a Vérző Magyarország a Magyar írók Magyarország területéért című kötetben jelent meg, abban a könyvben, amit a politizálástól visszahúzódó Kosztolányi Dezső szerkesztett. Miért vállalkozott mégis egy ilyen kötet összeállítására? Kosztolányit a személyes sorsa is arra döbbentette rá, hogy az első világháború elvesztése, a Tanácsköztársaságnak nevezett vörös terror pusztítása, majd az ennek következményeként is bekövetkezett békediktátum és Magyarország darabokra hullása megszólalásra kötelezi a korábban mégoly apolitikus írókat és alkotókat is. 1918 novemberében szeretett szülővárosa, Szabadka szerb megszállásakor lelkileg megtört.
Felesége a visszaemlékezéseiben így írt azokról az időkről: “Az első halálos csapás most érte. Napokig nem mozdul ki a házból, égő arccal mered maga elé. Nem akarja hinni, nem akar belenyugodni. Kétségbeesve lázadozik. Fuldoklik a fájdalomtól. Ezekben a napokban új háborúról beszél, és azt mondja, abban ő is részt vesz.
(11.30)
Arról ábrándozik, hogy a felszabadító sereg élén elsőül vonul szülővárosába. Kiszínezi ennek a bevonulásnak minden részletét. Majd elcsügged, és az írói egyesületben azt indítványozza, hogy egyetemesen tiltakozzanak, és szólítsák fel Európa valamennyi íróját Magyarország érdekében. Indítványát azonban nem tartják időszerűnek és célravezetőnek. Ez a tiltakozás akkor elmaradt, s ő többet nem vesz részt az írói egyesület tanácskozásán.”
Kosztolányi távolmaradása csendes lázadás volt, de jól mutatja a hazáját szerető író, gondolkodó ember mély, ma már csak nyomokban tapasztalt felelősségérzetét, és ezt jelzik a későbbi versei is, az 1919 tavaszán megírt Magyar költők sikolya Európa költőihez, majd a Rapszódia című fájdalmas vallomása, amelyben ez olvasható: “Nincs, ahova hazatérjek, ténfergek, mint a kísértet éjszaka.”
Tisztelt Képviselőtársaim! Kosztolányi Dezső fájdalma a mi fájdalmunk is, a kései utódoké, azoké, akik ki merik mondani, hogy Magyarország határai lassan gyógyuló hegek a Kárpát-medence történelem által felhasogatott térképén; azoké a mai magyar demokratáké, európai uniós polgároké, akik ennek ellenére sem kérdőjelezik meg a szomszédos országok területi integritását és szuverenitását; azoké, akik tudják, hogy parlamenti képviselőként is kötelességünk két dolgot megtenni: egyrészt minden lehetséges alkotmányos, az uniós normáknak is megfelelő eszközzel segítenünk kell a határon túli magyarok szülőhelyükön való megmaradását és magyarságuk minél teljesebb megélését, ezzel mi, anyaországi magyarok is gazdagabbak leszünk; másrészt emlékeznünk és emlékeztetnünk kell, mert az emlékezés joga bennünket is megillet, összetartozás-tudatunkat ezáltal is erősítenünk kell.
Tisztelt Országgyűlés! Az önök előtt fekvő törvénytervezet éppen erről szól, arról, hogy próbáljuk együtt megérteni a magyarság egyik legnagyobb történelmi tragédiáját, a történelmi Magyarországot szétdaraboló s a magyar nemzetet több állam fennhatósága alá szorító békediktátum következményeit; hogy próbáljunk számot vetni - hogy idézzek a törvényből - a békediktátum által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával, egyaránt tiszteletben tartva a magyar nemzet érdekeit és más nemzetek jogát arra, hogy a magyarság számára fontos kérdésekről másként gondolkodjanak. A beterjesztők e jogszabállyal is hozzá kívánnak járulni a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek kölcsönös megértésén és együttműködésén alapuló békés jövőjéhez, egyúttal a XX. század tragédiája által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez.
Számot vetni nemcsak a negatív következményekkel kell, hanem a sikerekkel is; azzal is, ahogyan a megmaradt ország egy elvesztett háború után képes volt gazdaságilag és lelki értelemben talpra állni, megerősödni, oktatási rendszerét újjáépítve szellemileg, kulturálisan is Közép-Európa meghatározó szereplőjévé válni. Ehhez nagyformátumú, hazájukért minden áldozatra kész államférfiak kellettek, olyanok, akik példát adtak a most kormányt alakító konzervatív többségnek is.
A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény a trianoni döntés 90. évfordulóján lép hatályba, ami érthető módon felerősíti az évforduló, valamint a kisebbségi sorba kényszerült magyarság régóta aktuális kettős állampolgárságát megoldó törvény körüli hazai és nemzetközi figyelmet. A törvénytervezet benyújtása és parlamenti vitája azt is megmutatja, hogy a választók akaratából kétharmados többséggel rendelkező pártszövetség nemcsak az ország gazdasági bajait kívánja orvosolni, nemcsak az önkormányzatiság és a nagy ellátórendszerek reformjára készül, hanem a szimbolikus politizálás terén is otthonosan és bátran mozogva lelki bajainkra is gyógyírt ajánl. A történelmi tragédiáival és felemelő időszakaival, a határon túli magyar testvéreinkkel kapcsolatos kodifikációs tevékenység is a szimbolikus politika részét képezi, s hozzájárul az emlékezet éberen tartásához.
A mögöttünk hagyott évtizedekben, de különösen a szocialista diktatúra idején az elhallgatással, a problémák, a veszteségek és a bűnök szőnyeg alá söprésével csak tetéztük a bajt. “A tragédia az - nyilatkozta pár napja Duray Miklós -, hogy ezen időszakot vagy a felejtés, vagy a félelem határozta meg, mi több: a görcsök nem múlnak. Nem tudtuk semmilyen szempontból feldolgozni ezt a múltat, amely sajnos egészen élő része a jelenünknek. A szomszédos népek vonatkozásában sem történt semmilyen előrelépés. Nekik is megvan egyébként a maguk Trianon-görcse, mégpedig azon körülmények miatt, hogy miképpen kerültek akkor nyertes pozícióba. A két jelenség - folytatja Duray - egymástól függetlenül nem oldható fel, ami pedig a mostani generációnak a történelmi feladata: ennek a kétirányúságnak a tudatosítása. Ehhez kell méltóság, történelmi belátás és önvizsgálat is, hogy egyértelműsítsük, hol követtünk el hibákat, s hogyan tehették ezt velünk.” - véli Duray Miklós. Hibákat pedig mi is és a velünk együtt élő népek is elkövettek.
Bibó István szerint Közép-Európában “A legnagyobb baj nem az volt, hogy a nyelvi határok nagyon kacskaringósak voltak, és nem igazodtak földrajzi, gazdasági előírásokhoz; hanem az, hogy e nemzetek történelmi érzelmei - minthogy túlnyomó részüknek volt történelmi emlékezete - más és rendesen nagyobb területhez fűződtek, mint amely területen a megfelelő nyelvű lakosság élt. A nemzeti érzés itt is, mint mindenütt a világon, nemcsak az embereknek egy bizonyos csoportját fűzi egymáshoz, hanem az embereknek egy bizonyos csoportját a lokalitásoknak, szent városoknak, történeti emlékeknek egy bizonyos területi egységéhez is. Különösen erősek voltak ezek az érzelmek, ha a szóban lévő lokalitásokat egy kisebbségben levő, kisebbségbe került vagy területileg körülzárt, de a nemzeti nyelvet beszélő lakosság lakta.” A közép-európai nemzetek határvitái egy sor háborút és katasztrófát okoztak. A nemzeti lét és a területi státus bizonytalansága a fő forrása a közép- és kelet-európai nemzetek politikai hisztériáinak.
Tisztelt Képviselőtársaim! A XXI. század eleji ember történelmi tapasztalatai nagyon összetettek, olyan tragédiák és genocídiumok vannak mögöttünk, amelyek a modern európai polgárokat a békés együttélésre ösztönzik. A Fidesz képviselői által benyújtott törvényjavaslat éppen ezért kellően önkritikus, tekintetbe veszi a mellettünk élő nemzetek érzékenységét, kerüli mind az önostorozást, az önsajnálatot, mind az öndicséretet, ugyanakkor emelkedettsége méltó a törvényhozás dicső hagyományaihoz. Ezzel a törvénnyel emléket állítunk a hazájukhoz és nemzetükhöz mindig hű magyar őseinknek, magunkhoz öleljük méltatlanul eltaszított testvéreinket, megtiszteljük a szomszédainkat, s példát adunk gyermekeinknek, unokáinknak, mert a jövő felé kell fordulnunk, korszerű, napjaink mediatizált, digitalizált, digitális társadalmában is megélhető és vállalható nemzetképet mutatva fel a mögöttünk jövőknek, a helyünkre állóknak.
Tisztelt Országgyűlés! A törvény elfogadása arra is lehetőséget teremt, hogy külpolitikánk és a vele összefüggő országkép-alakító kormányzati kommunikáció is új irányba induljon el. Minden külföldre járó magyar egy görcsbe merevült erőfeszítés volt, hogy a rosszul informált külföldet felvilágosítsa. “Miért kellett ez? - teszi fel a kérdést Bibó István. Azt, hogy etnográfiai jogcímen történt területelcsatolásoknál tekintélyes számú magyart is elcsatoltak, s ez igazságtalan, a ’külföld’ minden nagyobb felvilágosítás nélkül is megértette s akceptálta - véli Bibó. Felvilágítani arról kellett, hogy a magyarok miért beszélnek folyton az ezeréves országról, melyben nem csupa magyar lakik. Ez a felvilágosító munka pedig reménytelen volt, mert a világosság nem a külföldön hiányzott, hanem a magyar közvéleményben. A magyar közvélemény krónikus vaksága azután végzetesen megbosszulta magát a magyar külpolitika és a magyar kisebbségi politika alakulásában.”
Bibó gondolatai elkeserítően aktuálisak. A magyar értelmiség és a külpolitika a két világháború között nem volt képes a trianoni békeszerződés félrevezető tanulságait levonni, s habozott választóvonalat húzni az etnikai alapon követelt revízió és az ezeréves határokat visszakövetelő irredenta között, ugyanígy az elmúlt húsz évben sem tudtuk jogos fájdalmunkat feldolgozva a nemzetet lelkileg, szellemileg egyesíteni.
(11.40)
Bár a jelképes nemzetegyesítésre az Unió adta keretek alkalmasak lennének, a munkát nem végeztük el. Sőt, tovább rontottunk a helyzetünkön. 2004. december 5-e gyalázatos népszavazása nemcsak testvér és testvér közé vert éket, hanem az anyaország külpolitikai mozgásterét és erejét is nagymértékben csökkentette. Ezt kell visszafordítanunk.
Nemzetpolitikánk helyes pozicionálásának első és az állampolgársági törvény mellett minden bizonnyal az egyik legfontosabb lépése a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvénytervezet elfogadása lesz, éppen ezért frakciónk nevében nagy tisztelettel kérem képviselőtársaimat, hogy az előterjesztést szíveskedjenek támogatni.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
