DR. HÖRCSIK RICHÁRD
DR. HÖRCSIK RICHÁRD
DR. HÖRCSIK RICHÁRD (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Egyházi Méltóságok! Az 1568. évi tordai országgyűlésen Európában elsőként alkottunk törvényt a vallásszabadságról, amelynek értelmében a négy bevett felekezet - recepta religio -, a lutheránus, a kálvinista, az unitárius vagy antitrinitárius és a katolikus az állam által elismerten és egyenjogúságot élvezve, szabadon élhetett. A “bevett felekezet” jogállás azt jelentette, hogy ezek az egyházak létrehozták az államtól független önkormányzataikat, megalkották autonómiájukat, amely nemcsak szervezeti felépítésüket, hanem anyagi, iskolai, kulturális életüket is szabályozta.
Egyfajta hosszú történelmi folyamat eredményeképpen Magyarország a XIX. század végére jutott el a vallásügyi kérdéseknek a tolerancia szellemében történő szabályozásáig. Az 1895. évi LXIII. törvény a teljes egyéni vallásszabadságot deklarálta.
A dualista kor állama a beterjesztett törvényjavaslat indoklása szerint azt a gyakorlatban már kialakult rendszert látta legalizálhatónak, “amelyben az állam a felekezetek fölött áll, de nem közömbös a felekezetek iránt, hanem törődik azok érdekeivel. Ennél az állam a maga érdekeit természetesen elsősorban szolgálja, de nem téveszti szem elől az illető felekezet érdekeit sem. Ez az a rendszer, amelyben az állam iparkodik az államban lévő különféle felekezetek érdekeit egymással kiegyeztetni.” Ezért a felekezetek jogi egyenlőségének megteremtése érdekében, az állami érdekek messzemenő biztosításával szabályozta a bevett és az állam által elismert felekezetek elismerésének jogi feltételeit, továbbá az ilyennek nem minősülő, tehát a minőségen kívül maradók közösségi vallásgyakorlatának jogi feltételeit. Ez a törvény 1990-ig volt hatályban.
Az 1947. évi XXXIII. törvény az egyházak közötti különbségtételt megszüntetni rendelte, de az ismert társadalmi, politikai körülmények között csak az üldözés egyenlőségének a megteremtésére került sor. A felekezeti jogegyenlőséget csak az 1990. évi IV. törvény valósította meg, de sajnos nem maradéktalanul, mert egyenlőség helyett csak egyenlősdit teremtett.
A törvény megalkotása óta több mint húsz év telt el. Jól látjuk, felépült az alkotmányos jogállam, az Alkotmánybíróság részletesen kibontotta a vallásszabadság tartalmát, és értelmezte a közösségi formában történő vallásgyakorlás állami szabályozásának a feltételeit, a különbségtétel alkotmányos lehetőségeit, és a gyakorlat azt bizonyította, hogy tovább kell lépni, az egyenlősdit fel kell hogy váltsuk a valóságos egyenlőség állapotával. Most, tisztelt képviselőtársaim, azért kívánunk új törvényt alkotni, mert az európai hagyományokhoz igazodóan, mintegy húsz év tapasztalatai alapján a vallásszabadság kollektív oldalán új, meggyőződésem, hogy a korábbiakhoz képest sokkal átláthatóbb, a vallásszabadságot jobban kiteljesítő, ugyanakkor az egyes vallási közösségek társadalmi beágyazottságát, szerepvállalását, a közfeladatok ellátásában való együttműködését szélesebb körben figyelembe vevő, árnyaltabb szabályozását kívánja az állam megteremteni. Ennek következtében a formai egyenlőség hangsúlyozása helyett - a megkülönböztetés alkotmányos keretei között - a tartalmi szempontoknak kívánunk nagyobb jelentőséget tulajdonítani.
Tisztelt Elnök Úr! Mint az Országgyűlés európai ügyek bizottságának elnöke fontosnak tartom kijelenteni, és itt szeretném megnyugtatni Nyakó István képviselőtársamat, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslat teljes összhangban van az európai normákkal, történetesen az Európai Unió alapszerződésével. Az alkotmányos szerződés 2004 decemberében aláírásra került az akkori 25 tagállam részéről. A hatályba ugyan nem lépett szerződésnek a vallásszabadságra, a vallásokra, valamint az egyházakra, vallási közösségekre vonatkozó rendelkezéseit azonban átvette a 2009. december 1-jén életbe lépett, az Unió új alapszerződése, a lisszaboni szerződés.
A keresztyénség kifejezett módon a lisszaboni szerződésben nem jelenik meg, ezt jól tudjuk, azonban a szerződés második preambulumbekezdése alapján minden tagállam ösztönzést merít “Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből, amelyből az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, valamint a jogállamiság egyetemes értékei kibontakoztak.” E fordulat tehát egyértelműen említi Európa vallási és kulturális örökségének jelentőségét, amelyben igenis kiemelt jelentőséggel bírnak a keresztyén felekezetek.
Tisztelt Képviselőtársaim! A lisszaboni szerződés azonban nemcsak a vallások örökségére utal, az Európai Unió működéséről szóló szerződés 17. cikke szerint “Az Unió tiszteletben tartja, és nem sérti az egyházak és vallási szervezetek vagy közösségek nemzeti jog szerinti jogállását a tagállamokban.”
(10.30)
Ezzel tehát elismeri, hogy az állam és az egyház viszonyát szabályozó törvények kizárólagosak, tagállami hatáskörbe tartoznak. Szintén az előbb említett 17. cikk ismeri el az egyházak különleges hozzájárulását, és ennek alapján az Európai Bizottság, a Tanács és az Európai Parlament rendszeres párbeszédet tart az egyházakkal. Az évente megrendezésre kerülő eseményt legutóbb - emlékezetem szerint - 2011 májusában tartották meg Brüsszelben, ahol Barroso bizottsági elnök úr meghívására keresztyén, zsidó, iszlám vallás, valamint buddhista közösség mintegy húsz vezetője vett részt. Az előttünk fekvő törvényjavaslat tehát hivatkozik a lisszaboni szerződés fent említett rendelkezéseire, beépítve ezáltal az európai értékeket és kereteket. A törvényjavaslat tehát meggyőződésem szerint összhangban van az Európai Unió alapszerződésével.
Tisztelt Képviselőtársaim! A törvényjavaslat a preambulumban meghatározottak szerint messzemenően figyelembe veszi az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatát, amely szerint a vallás nem korlátozódhat a szélesen elterjedt és világszerte elismert nagy vallásokra, hanem vonatkozik a ritka, tulajdonképpen ismeretlen alakulatokra, mondhatni, hitekre is. Azonban ahhoz, hogy védelmet élvezzen, az adott vallásnak pontosan leírtnak és kellően azonosítottnak kell lennie az adott ország illetékes hatósága által, hogy vizsgálható legyen: a vallás, aminek védelmére hivatkoznak, ténylegesen létezik-e. Ebben a körben viszont az egyes államoknak a lehető legszélesebb jogosultsága van, hogy mely vallási közösségeket ismertek el egyháznak, és nekik a többi társadalmi szervezetekhez képest milyen kedvezményeket adnak.
Ebből követően tehát az egyes tagállamok a vallásszabadságot mint alapjogot kötelesek biztosítani valamennyi polgáruknak. Azt hiszem, ebben nincs különbség - a patkó bármely oldalán is ülünk - közöttünk. De a jog gyakorlása nem köthető össze azzal az elvárással, hogy ha szervezetten is történik, e szervezetet az állam által preferált szervezetként, azaz egyházként ismerjék el. Polgári társadalomban az egyes államok maguk határozathatják meg azon ismérveket, amelyek teljesülése esetén egy szervezett emberi közösség joggal tarthat igényt az egyház elismerésére.
A vallásszabadság közösségi gyakorlása több formában történhet, de annak valamennyi formája igenis védendő kell hogy legyen. Így ha az azonos hitet vallók a vallás gyakorlása érdekében például jogi szervezettségi forma nélkül - például családi istentiszteleteken vagy több család által gyakorolt összejövetelen - gyakorolják vallásukat, már alkotmányos értelemben védelmet élveznek az alkotmány, majd az alaptörvény és e törvény alapján. Ha a közösség tagjai jogilag, hangsúlyozom, jogilag szervezett közösséget alkotnak, így például egyesületként folytatják a közösségi vallásgyakorlatukat, az előző védelemhez képest további védelemben részesülnek az egyesülési jogról szóló törvény rendelkezései szerint. Ha pedig a közösség tagjai ezt a jogilag szervezett, valóban hitéleti tevékenységüket hosszú időn keresztül vagy egyre bővülő tagsággal folytatják, és elérik a törvényben meghatározott életkort és létszámot, következetes hitéleti, közhasznú és az állami közfeladatok átvállalásában országos lefedettségű tevékenységgel egészítik ki a vallásgyakorlatukat, lehetőségük lesz elérni a maximális elismerést és támogatottságot jelentő egyházi státust.
Hangsúlyozni kell, hogy e törvénytervezet szerint az állami, egyházjogi értelemben vett egyházzá válás egy folyamat, az egyes emberek ilyen egyházat nem alapíthatnak, csak az előzőekben felvázolt folyamat alapján azzá válhatnak. E törvény feladata e folyamat törvényi kereteinek a meghatározása, alkotmányos és törvényes védelme, a kiteljesedés lehetőségének a biztosítása, annak garantálása, hogy hosszú időn keresztül bizonyítottan hitéleti tevékenységet végző és a társadalom számára is hasznos, az államcélok megvalósulását elősegítő közösségként való működés eredményeképpen minden közösség elérhesse ezt a privilegizált státust. Ennek a minden közösség által elérhető fokozatnak a sarkalatos törvényben foglalt garantálásával az állam nem vesz el a vallási közösségek kollektív jogaiból, azok továbbra is érintetlenek maradnak, hanem a kölcsönös felelősség elve szem előtt tartásával egyre bővülő körben további jogokat biztosítanak számukra.
Tisztelt Elnök Úr! Egy polgári társadalom törvényhozása szempontjából szerintem érthető, hogy az egyházként nyilvántartásba vételhez korrekt módon igyekszik meghatározni azokat az ismérveket, amelyek teljesítésével egy társadalmi szervezet esetében egy egyesület egyházi nyilvántartásba vételt kérhet. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint az is igaz - és ebben egyetértünk a vitában korábban felszólalókkal -, hogy az állam nem foglalhat állást a hitbeli igazságok kérdésében. Azt viszont senki nem kérdőjelezi meg, hogy egy polgári társadalomban az állam maga döntheti el, hogy mely állami csoportoknak adja meg egyházként a jogi személyiséget. Ebből következően tehát meghatározhatja azokat a kritériumokat, amelyeket döntésénél figyelembe kíván fenni.
Szeretném kiemelni, hogy a jelenlegi hatályos törvényünk nem közöl a vallási tevékenység mibenlétére vonatkozó feltételeket, így tehát ma gyakorlatilag alanyi joga van a magát vallási közösségként meghatározó személyi közösségeknek egyházként nyilvántartásba vétetni, és ezzel mintegy igényt tartani az egyházaknak járó kiváltságokra, amely körülmény sajátos visszaélésekre ad és sajnos adhat okot, ez pedig jogállami körülmények között nemkívánatos, így a jogalkotó felelőssége és egyben kötelessége, hogy ezek megtörténtét már a jogalkotás során megakadályozza és kizárja.
Tisztelt Elnök Úr! Úgy vélem, hogy jelen esetben a törvényalkotót az a tisztességes szándék vezeti, hogy mindenki számára egyértelműen nyilvánosságra hozza a feltételeit, amelynek alapján dönt a nyilvántartásba vételről vagy annak megtagadásáról. A törvénytervezet a tevékenységek körülhatárolása mellett megköveteli a magát egyházként nyilvántartásba vétetni akaró szervezettől a legfőbb vallási tanainak az összefoglalását. Ez nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy a szervezet vallási jellege ellenőrizhető legyen; ellenőrizhető legyen az, hogy az azonos hitelveket követők e hitelvek közös gyakorlása érdekében kívánnak egyházként működni; hogy hitelveik valóban vallásnak minősülnek-e, illetve a hitelvek alapján a szervezet legyen világosan és egyértelműen beazonosítható. Más célja nem lehet és szerintem nincs is, ugyanis az állam nem ellenőrizheti, hogy ezek a hitelvek elfogadhatók-e - figyelmeztet többek között az Alkotmánybíróság.
Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Elnök Úr! Úgy vélem, hogy e törvényjavaslat az 1990-ben meghozott IV. törvény óta kialakult jogbizonytalanságot kívánja megszüntetni, erre alkalmas és alkotmányos megoldást kínál.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiban.)
