LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm a szót, alelnök úr. Tisztelt Alelnök Úr! Tisztelt Ház! Semmiképpen sem kifogásolható, ha egy ilyen fontos területen egy húsz éve életbe lépett törvény hatását megvizsgáljuk, és új törvényt vagy törvénymódosítást kezdeményez a Ház. Az azonban mindenképpen kifogásolható - és jelen esetben sajnos erről is szó van -, ha az új törvény ront a helyzeten, és kevesebb garanciát ad a tényleges vallásszabadságra, a lelkiismereti szabadságra, mint azt a pillanatnyilag hatályos 1990. évi IV. törvény ezt megtette.
Az 1990-es törvénynek az volt a fő érdeme, hogy a rendszerváltáskor vagy azt követően megnyitotta az utat a teljes vallásszabadság és világnézeti szabadság irányába, ugyanakkor pontosan meghatározta egyház és állam határait, mert ezeknek a határoknak a tiszteletben tartása az államnak is és az egyházaknak is egyformán érdeke.
Most azonban ezzel az új törvényjavaslattal a kezdeményezők, akarva vagy akaratlan, de számos határsértést követnek el, olyanokat, amelyek ellenében az 1990-es törvény még pontos garanciákat tartalmazott. Azért tesszük szóvá ezeket a határsértéseket, mert meggyőződésünk, hogy mind a laikus állam érdekét és értékeit, mind a hívők közösségeinek, az egyházaknak az érdekét és értékeit sérti, ha ezek a határok nem világosak, mert a határátlépések mindig jogot csorbítanak.
(10.40)
Engedjék meg, hogy néhány példával illusztráljam, hogy szerintem, szerintünk az előttünk fekvő törvényjavaslatban mik a különböző irányú határsértések, amelyeket módosító indítványokkal vagy a törvényjavaslat egyeztetésének újrakezdésével - ahogy Nyakó István kollégám javasolta - mindenképpen orvosolni kellene.
Hadd tekintsem át először azt a néhány példát, ahol a határsértést - legalábbis a törvény adta lehetőségekkel - az állam követhetné el, tehát az állam szólna bele olyan dolgokba, amihez igaziból nincs köze, és ezzel veszélyes jogértelmezésre vagy jogalkalmazásra adna alkalmat. Önmagában az is kifogásolható vagy legalábbis nagyon kényes és alig teljesíthető feladat, hogy törvény vállalkozik nem egyszerűen az egyházi bejegyzés feltételeinek megszabására, hanem a vallás és a vallási tevékenység definíciójára. Ez nem az állam dolga, és valószínűleg nem is sikerülhet ezt tökéletesen megvalósítani, nem is sikerült álláspontunk szerint ebben a törvényjavaslatban sem, ami lényegében a vallást olyan tevékenységként definiálja, amely világnézethez kapcsolódik, természetfelettire irányul, s a többi, s a többi.
Nem szeretnék abba belemenni, hogy mondjuk, a taoizmus vagy a buddhizmus követői számára ez valószínűleg nem lenne elfogadható definíció, mert ott a természetfölöttire való hivatkozás vagy hiányzik, vagy egészen más, de ennek Magyarországon, elismerem, kevés gyakorlati jelentősége van.
Az már viszont aggasztó, hogy a törvényjavaslatban szereplő definíció például tökéletesen ráillene az üzleti célú kártyajóslásra is, hiszen az is világnézethez kapcsolódik, természetfelettire irányul, és így tovább, és így tovább. Nem a törvény benyújtóinak jó szándékát vagy képességeit vonom kétségbe, lehetetlen feladatra vállalkoztak: a feladat azért lehetetlen, mert nem állami intézmény, nem parlament dolga a vallás definiálása.
De sajnos tapasztalhatók az állam oldaláról megléphető határsértésekre más példák is. Többen több oldalról érintették már azt az eléggé elgondolkodtató paragrafust, ami szerint a bírósági bejegyzéshez nemcsak azoknak a föltételeknek a bizonyítását kell beadni, mint eddig, akár szigorúbban is - létszám, megfelelő jogi konstrukciók, belső szabályzatok megléte -, hanem új elemként be kell adni az illető egyház, az illető vallás hitvallását, tételeinek gyűjteményét is.
Értem én - és az előttem felszólaló is foglalkozott ezzel -, hogy a polgári államnak joga van ahhoz, hogy meghatározza, kit, mit jegyez be és kit nem. Ezt elismerem. De nincs joga ahhoz, hogy hittételek megfelelőségéről, akár szerinte való meglétéről vagy hiányáról ítélkezzen.
Mit szolgálhatnak a beadott hitvallások, hittételgyűjtemények? Ezek szerint - és ez is elhangzott - nem azt a célt szolgálják, hála a jóistennek - mondom stílszerűen, hogy nem azt a célt szolgálják -, hogy beleszóljon valami állami szerv, akár az igazságszolgáltatás szerve, hogy ezzel a hittétellel egyetért, amazt viszont nem hiszi, nem vallja vagy valamilyen szempontból kifogásolja.
De akkor mégis mi célt szolgál? A meglétét iszonyatos könnyű produkálni bármely, a törvény által kiiktatni akart, üzleti célú tevékenységre létrejött álegyháznak is; úgy összevág tíz perc alatt egy hittételgyűjteményt, mint annak a rendje.
Ha viszont a meglét semmit sem jelent, akkor a hittételek és a hitvallás beadásának követelménye mégis veszélyes helyzetet eredményezhet, mondhatja azt egy állami szerv, adott esetben a bíróság szakértők bevonásával - amely intézkedés problematikusságára már utalt az LMP-s vezérszónok is -, mondhatja azt, hogy szerinte ezek nem hittételek, mert nem alkalmasak erre meg erre. Akármit csinálunk, ha a hittételek ott vannak egy papíron, és azt a papírt bíróságnak kell megítélni, az bizony olyan beleszólást eredményezhet az állam részéről az egyes egyházak tételeibe, lelkiismereti és vallási tanaiba, ami elfogadhatatlan, még ha biztos is vagyok benne, hogy az előterjesztőknek egyáltalán nem ez volt a szándékuk.
De ettől a jogi lehetőségtől sajnos - akár akarjuk, akár nem - már csak egy lépés lenne, hogy az állam ténylegesen beleszól a hitvitákba, mert valamit elfogadhatónak, valamit nem elfogadhatónak bélyegez. De igen veszélyes dolog az is, hogy a törvény lehetőséget ad arra, hogy az állam megkülönböztetést tegyen a társadalmi jelentőség és egyebek szempontjából egyház és egyház között. Nem az a veszélyes, hogy erre önmagában lehetőség van, hiszen világos például, hogy az intézményfenntartó egyházakkal más viszonyba lép az állam, mint az ilyen tevékenységre nem vállalkozó egyházakkal, és ez megjelenik a finanszírozásban és a kapcsolattartás rendszerességében is.
A baj az, hogy nem derül ki, milyen objektív kritériumok alapján van joga ezt a megkülönböztetést megtennie az államnak. Még az sem foglaltatik bele az irányadó paragrafusba, hogy kell valamilyen objektív kritériumot, normarendszert találni arra, hogy egyház és egyház között különbséget lehessen tenni. Ahogy már Nyakó István képviselő úr és mások is utaltak rá, önmagában a táblázatok megléte a törvényben bizony gyanút kelt ebből a szempontból.
A táblázatok sajnos nemcsak azt a még elfogadható célt szolgálják, hogy fölsorolják azokat az egyházakat, amelyeket a miniszter majd hivatalból jegyeztet be, tehát nem nekik kell fordulni a bírósághoz; ezt még esetleg el tudnám fogadni. De ezen a kategórián belül bizony az A), B), C) és egyéb pontok semmilyen, a törvényben benne lévő paragrafussal nincsenek vonatkozásban. Később viszont nagyon komoly hivatkozási alapokat teremthetnek arra, hogy mégiscsak megkülönböztetés essék egyház és egyház, vallási közösség és vallási közösség között. Ez nem jó, és szerintem elsősorban az egyházak érdekei szempontjából kifogásolható, de nyilván a vallásszabadság szempontjából is.
De továbbra is kifogásoljuk - noha nem új elem - ennek a törvénynek azt az intézkedését, amely most már általános elvvé teszi azt, nemcsak a következő népszámlálásra vonatkozóan, hanem általában is, hogy a hatóság rákérdezhet a vallási hovatartozásra, igaz, a válasz önkéntes alapon adható meg. Ez nagyon nem jó. Egy ilyen országban, mint Magyarország - megjegyzem: mint Európa sok országa - rettentő rossz érzeteket kelt, ha valakinek a vallására hatóság kérdez rá, még akkor is, ha ő önkéntesen megtagadhatja a választ, hiszen számos emlék él a családokban arra nézve, hogy ez nem jó. Se innen nem jó, se onnan nem jó. Ráadásul az ilyen típusú népszámlálási nyilvántartásról még senki nem bizonyította be, hogy bármi haszna volna. Nyilvánvaló, hogy éppen a más oldalról pozitív önkéntesség miatt vagy ilyen-olyan félelmek megléte vagy meg nem léte miatt az adat nem releváns. Még annyira sem, mint egy közvélemény-kutatás adata, de annál jobban semmiképpen sem. Nem jó tehát arra, hogy tényleges befolyást mérjen, hiszen erre az egyházi nyilvántartások vagy a fenntartott intézményi kör bőségesen alkalmas - de akkor mire? Ez az a rendelkezés, ami - bocsánat a nagyon egyszerű fogalmazásért -, semmire nem jó, de viszont legalább rossz.
Hadd mondjak néhány példát arra is, ahol másik irányú határátlépésre ad mandátumot, felhatalmazást a törvény. Hozzá kell tennem nagyon hangsúlyosan, hogy az egyházak kérése ellenére nem ők kérték tudomásom szerint a következő passzusoknak a ’90-hez képesti megváltoztatását vagy beemelését a törvénybe. Először is az 1990-es törvény - mint ez bizottsági kisebbségi álláspontként már elhangzott - világosan leszögezte, hogy az állami és önkormányzati iskolákban biztosítani kell a hitoktatást, de ott még benne volt a törvényben: fakultatív, nem kötelező tantárgyként.
Az ember él a gyanúval, hogy ha egy törvényből - aminek ez a rendelkezése eddig bevált - valamit kihagynak, az okkal történik. De még ha ez a gyanú alaptalan is, értelmezheti ezt a törvényt bármely iskolaigazgató úgy, hogy a szülők döntése alapján - mert ez a kategória helyesen szerepel - ő többségi döntést vehet alapul arra, hogy akár kötelező jelleggel bevezesse a hittant. Márpedig - és tudom, hogy a törvényalkotókkal ebben egyetértünk - ez nem a döntési, mármint a többségi döntési elv terepe, hanem a teljes szabadságé. Nem jó, ha csak a gyanúja fölmerül, hogy ezekben az intézményekben nem fakultatív tantárgy bevezetésére gondolunk.
(10.50)
Hozzátesz a ’90-es törvényhez képest számos tevékenységet az új javaslat az egyházak nem gazdasági tevékenységnek minősülő munkája felsorolásához. Már elhangzott itt - teljesen indokolatlan - a közoktatási, tehát nem hitoktatási tankönyvek kiadását és terjesztését nem gazdasági tevékenységnek nevezni. Szép célt szolgál, de attól még gazdasági tevékenység, ugyanolyan, mintha más tankönyvkiadók végeznék. De nem indokolt nem gazdasági tevékenységnek tekintetni azt, ha például egy egyház a sport- vagy kulturális célú munkájához szükséges tárgyakat eladja, továbbadja, mondjuk, elad egy pingpongasztalt, amit korábban egy egyházi sportegyesület használt. Ha ez mind nem gazdasági tevékenység, és kiesik az általános gazdasági adó- és versenyszabályok közül, ez hol az egyházaknak kedvezőtlen - ilyen is van -, hol meg másoknak, mert a versenysemlegességet sérti.
De a legnagyobb bajom, bajunk azzal van, hogy a törvény nem veszi figyelembe, vagy ha rosszhiszemű vagyok, nagyon is figyelembe veszi azt a helyzetet, hogy újabban gazdasági okok miatt önkormányzatok sora ajánlja fel az egyháznak a korábban önkormányzati intézményt. Ez önmagában nem kifogásolható, de a törvénybe bekerült egy olyan, megint csak általánosságban rendben lévő, de a konkrét körülmények között nagyon veszélyes passzus, hogy az egyházi intézményfenntartó az identitás megőrzéséhez alkalmas külön világnézeti feltételeket állíthat nemcsak a munkavállalók felvételénél, de elbocsátásánál is. Önmagában is elgondolkodtató, és nem biztos, hogy elfogadható, hogy mondjuk, egy takarítónő vagy akár a matektanár esetében meg kell követelni a világnézeti meggyőződést, de legyen. De hogy az elbocsátásánál, egy átvétel esetében akár azonnal ez nem lehet ok, ebben egészen biztos vagyok. Ezért adunk be olyan módosító indítványt, ami például az ilyen átvételek után minimum öt év türelmi időt ad ennek az egyébként - mondom - általában elfogadható elvnek az érvényesítésére.
Azt hiszem, hogy ha komolyan vesszük a törvény címét, miszerint az egyházakra, a vallásszabadságra és a világnézeti szabadságra is vonatkozik, akkor egy szélesebb körű egyeztetésre lesz még szükség, természetesen az egyházakkal is, de emberi jogi szervezetekkel, más intézményfenntartókkal és szülői közösségekkel is. A törvény egy sebet - az üzleti célú egyházak létrehozását - gyógyítani próbál, de úgy próbálja gyógyítani ezt az egy sebet, hogy közben száz másikat üt. Ezt nem szabad, ezt orvosolni kell.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiból.)
