LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm a szót. Tisztelt Alelnök Úr! Tisztelt Ház! Hangsúlyozottan nem jogi szempontból szeretném megközelíteni a törvényjavaslatot, inkább olyan szempontból, milyen hatással lehet az intézmény társadalmi megítélésére az a változás, amit most a javaslat indítványoz. Úgy érzem, fontos ez a szempont, mert az ombudsman intézménye a rendszerváltás óta eltelt időszaknak nemcsak konkrét, hanem szimbolikus jogintézményévé is vált, kifejezte azt, hogy olyan típusú politikai rendszer igyekszik berendezkedni, ami az emberi jogok iránt különleges figyelmet mutat és különleges érzékenységet tanúsít. Éppen ezért igaz az, hogy az Európai Unió országaiban számos olyan példát lehet mutatni, amely többé-kevésbé akár meg is felel a kezdeményezett változásoknak, vagy ha úgy tetszik, még kevésbé tagolt és szofisztikált módon biztosítja ombudsmani intézményrendszer keretén belül a jogok védelmét.
Igaz, és lehet, hogy európai oldalról nem lehet belekötni, bár hallottunk már néhány ezzel ellentétes véleményt is. De még ha így is lenne, azt hiszem, a magyar állampolgár szempontjából azt lenne érdemes elsősorban megvizsgálni, hogy visszalépés-e az emberi jogok védelme szempontjából a most javasolt intézményi változás, vagy előrelépés. Mi hangsúlyozottan úgy látjuk, hogy bizony visszalépés. Ezt a fajta szempontot, a jogi szempontot felülíró vagy legalábbis hasonló jelentőségű társadalmi szempontot három tényező is igazolja. Egyrészt mindannyian tudjuk, hogy a különböző intézmények tekintélyét vizsgáló közvélemény-kutatások egyaránt arra az eredményre jutottak, hogy az ombudsmani intézmény igen magasan áll a pozitívan értékelt garanciális jogintézmények sorában. Meg kell jegyeznem, sokkal magasabban, mint ahogy mi így együtt, politikai pártok vagy akár mint a parlament intézménye áll. Éppen ezért borzasztó nagy érzékenységgel kellene ehhez a nagy közmegbecsülésnek örvendő intézményhez nyúlni.
A másik dolog, ami miatt érdemes a társadalmi hatásokra és a megítélésre is tekintettel lenni, az az, hogy éppen pár hónappal ezelőtt szűkült egy másik, hasonlóan magas értékelésű helyet elfoglaló intézmény, az Alkotmánybíróság jogköre, és szűkült az állampolgárok számára azoknak az ügyeknek a köre is, amelyben az Alkotmánybírósághoz fordulhatnak. Természetesen nem akarom az ombudsmani intézmény és az Alkotmánybíróság illetékességét összekeverni, mert alapvetően különböző dolgokról van szó, az azonban mindenképpen igaz, hogy a két legmagasabb presztízsű és az állampolgárok által legjobban megítélt intézménynél külön óvatosságot igényel, sajnos úgy kell mondanom, igényelt volna, hogy mit teszünk ezeknek az intézményeknek a működésével és jogkörével.
Végül a harmadik fontos szempont, ami miatt a társadalmi megítélést most különös érzékenységgel kellene latolgatni és megfigyelni, az olyan, amelyben valószínűleg nem értünk egyet a patkó két oldalán, én mégis mondom a saját véleményemet és a saját véleményünket. Számos olyan törvény és intézkedés volt már, amely az állampolgárok jogbiztonságát csökkentette, hogy mást ne mondjak, a visszamenőleges hatályú törvények szokásának eluralkodásával. Ilyen körülmények között úgy kellene bánnunk az ombudsmani jogintézménnyel, mint a hímes tojással, mint egy nagyon értékes hímes tojással. Ez a törvényjavaslat azonban sajnos nem úgy bánik vele. Minden, önmagában elfogadható és végiggondolt részintézkedése ellenére, azt lehet mondani, három fontos tekintetben is korlátozza azokat a lehetőségeket, amire ez az intézmény korábbi felállásával eddig jó volt.
És én elhiszem, tudom is, lehetett hallani ilyen szűkebb közéleti körben, hogy voltak, lehettek feszültségek az ombudsmani intézménykör személyeinek és reszortjainak munkamegosztásával és együttműködésével kapcsolatban. Azt kell mondanom, hogy lehetett erről tudni egy szűkebb körben, de az intézmény tekintélyét ez mindeddig nem veszélyeztette, nem hallatszottak ki ezek a konfliktusok. Most viszont, attól tartok, lehet, hogy a konfliktusok nem hallatszanak majd ki, hogy ezek egy részét sikerül valamilyen hierarchiába állítással orvosolni, de azért nem fog kihallatszani, mert kevesebb érdekessége és kevesebb értéke lesz az egész intézménynek.
Legalább három tekintetben tudniillik, meglátásunk szerint, korlátozódik az intézményrendszernek az a lehetősége, ami eddig megvolt, és amit az állampolgárok hallatlanul nagyra értékeltek és megbecsültek. Az első közismert: korlátozódik az intézményrendszer által vizsgálható területek mennyisége azáltal, hogy az adatvédelem máshova kerül. Ez nem egyszerűen reszort ide vagy oda helyezése, az, ahova az adatvédelem különösen fontos és felértékelődő területe kerül, noha autonóm hatóságnak neveztetik, de mégiscsak kisebb autonómiával bír, vezetőjét a miniszterelnök jelöléssel nevezi ki és így tovább, mint ahogy a biztosok intézménye eddig a saját függetlenségét garantálni tudta, és nyilvánvalóvá is tudta tenni az állampolgárok számára. Márpedig az adatvédelem a világban és Magyarországon egyre növekvő jelentőségére számos példa van, azt lehet mondani, hogy ez egy olyan újfajta társadalmi érzékenység, ami nem kisebb, hanem nagyobb figyelmet, nem kevesebb, hanem több garanciát igényelne, és nem sorolom az elmúlt időszak példáit, mások már megtették, a hódmezővásárhelyi szégyenlistától a már itt szóba hozott szociális népszavazásig, ami azt mutatja, hogy még ha csak rossz látszatok is vannak - ebben a két esetben szerintem nem csak látszatokról volt szó -, akkor is külön oda kell figyelni, hogy minden állampolgár meggyőződése legyen, az államtól, a pontosabban kormánytól független intézmény vizsgálhatja az adatvédelem területen felmerülő sérelmeket. Ez tehát már egy korlátozás.
A második korlátozásról bőségesen beszélt Steiner Pál kollégám is, és más hozzászólok is. A helyettesek jogkörének korlátozása nyilván az intézményrendszer lehetőségeinek a korlátozását is jelenti a felsoroltak közül, akár abban, hogy a helyetteseknek nincs önálló eljárás indítására joguk, hogy nincs önálló tájékozódási lehetőségük és így tovább. Talán nem véletlen, hogy nemcsak az ellenzék észrevételezte ezt, nem akarok visszaélni valakinek a véleményével, és lejáratni őt saját frakciója előtt, de fideszes kolléganőt hallottunk arról, hogy legalábbis a környezetvédelem, a fenntartható fejlődés szempontjából ezek a korlátozások még ott is vitát keltenek, még ott sem egészen elfogadhatók.
De számomra mint laikus állampolgár számára a legfontosabb a harmadik korlátozás, amikor az állampolgárok mozgástere, odafordulási lehetősége legalábbis korlátozottabb a kelleténél - nem feltétlenül a múltra utalok, hanem a lehetőségekre. Ez a legnagyobb baj. Ilyen szempontból nehezen védhetőnek érzem a törvénynek azt a paragrafusát, amely szerint az fordulhat ehhez az intézményhez, akit személyében sértett vagy jogát veszélyezteti valamilyen intézkedés, rendelkezés vagy történet. Felhívom mindannyiunk figyelmét, hogy egy-két-három évvel ezelőtt nagyon komoly vitát váltott ki, hogy például a bíróságok nem hozhattak ítéletet egy kisebbség jogainak megsértése esetén, ha a hozzájuk forduló nem tudta kimutatni, hogy a sértés név szerint, személy szerint, utca, házszám, lakcím szerint rá is vonatkozik. Nagyon sokat kínlódott akkor a magyar joggyakorlat, hogy ezen valamiképpen segítsen. Nem kellene ezt a korlátozottságot vagy hibát most az ombudsmani intézménynél is megismételni, és azt mondani, hogy csak az fordulhat oda, akit személyében sértettek vagy legalábbis személyében veszélyeztetnek.
(17.00)
Annál is inkább, mert hiszen ezt Steiner Páltól tanultam, az ombudsmani intézmény úgy igaziból és leegyszerűsítve, laikusok számára is érthetővé téve arra való, hogy amit a jog és az igazságszolgáltatás a maga eszközeivel nem tud kezelni, annak kezelésére, megnyugtató kezelésére mégiscsak legyen egy intézmény. Az odafordulásnak ez a szűkítése szerintem épp ezt a megnyugtató, az igazságszolgáltatásnál tágabb, érzékenyebb és rugalmasabb kezelésmódot teszi nehezebbé.
Önmagában a jövő nemzedékének érdekei szempontjából meg külön képtelenség ez a mondat. Hát hogy fordulhatna a jövő nemzedékének egy tagja személyes érdekei sértettsége vagy veszélyeztetettsége miatt?! Én ilyet egyedül Maeterlinck Kék madár című könyvében olvastam, hogy ott a jövő nemzedék, egy meg nem született gyerek még beleszól a történésekbe; azért a magyar joggyakorlatban és közéletben ennek nemigen találhatjuk példáját. Már csak e miatt az abszurditás miatt, nem csak az előbb említett ok miatt is, mindenképpen változtatni kellene ezen a paragrafuson.
De az állampolgár, az oda bizalommal fordulni akaró állampolgár jogait az is korlátozza, hogy a kivételek között, ahol vizsgálat nem folytatható, ott van az ügyészség is. Mindnyájan tudjuk, hogy a nyomozati tevékenység végzése az egyik legérzékenyebb terület az emberi jogok szempontjából. Hát mi érzékeny, ha nem ez? Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy az ügyészség törvény erejénél fogva végez és végezhet nyomozati tevékenységet. Van olyan eset, amikor, ha jól értesültem róla jogászoktól, csak ő folytathatja, és bizony más esetekben is magához vonja, vonhatja, én úgy látom, hogy bővülő számban, ezt a jogkört. Ha a nyomozati tevékenység végzői közül az egyiket legalább eme funkciójában kivonjuk az ombudsmani eljárások hatásköre alól, akkor súlyos állampolgári jog sérül. És ami mindennél nagyobb, sérül az állampolgári bizalom egy olyan intézményben, ahogy nem győztem hangsúlyozni, amelyet eddig nagy bizalom vett körül.
Azt szokták mondani, hogy ha valakinek migrénje van, nem az az eljárás, hogy levágjuk a fejét. Én elhiszem, hogy voltak hatásköri rendezetlenségek az ombudsmani jogintézménynél, de könyörgöm, ne azt a megoldást válasszuk, hogy a migrén egyszerű eszközökkel, kisebb gyógyszerekkel való gyógyítása helyett most csonkítást, valamilyen fontos jogától, “testrészétől” való megfosztást alkalmazzunk gyógymódként.
Köszönöm figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)
