Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az úgynevezett hamburgeradó - nem pont teljes egészében erről beszélünk, hiszen megváltozott az eredeti elképzelésekhez és formájához képest - a világ számtalan pontján ismert, az USA mintegy 33 tagállama vezetett be egyébként olyasmit, ami a cukrozott üdítők forgalmazását korlátozza, vagy épít plusztehertételt az árukba, és számos európai uniós országban ismeretes a dohánytermékek tilalma. Látható, hogy nemzetközi minták sokasága, szinte tárháza áll rendelkezésre, ha abban gondolkodunk, hogy egészségtudatosabb táplálkozás, fogyasztói szokások felé vezessük el a magyar társadalom tagjait, mert látható, hogy ezen előterjesztés egy nagyon is jó célt szolgál, ugyanakkor megvalósításának bizonyos pontjai katasztrofálisak. Végeredményben nem a szemetet gyártó multik, hanem a fogyasztók fognak fizetni, ami egyáltalán nem lenne szabad, hogy cél legyen.
Részletkérdésnek tűnik, de mégsem az, hogy végeredményben számos gyártó elviheti a termelést az országból. Bár erről kisebb polémia folyt bizottsági szinten, de igenis, a magyar márkák folyamatos kijátszása, a márkák termelési jogának kiárusítása - amiről az utóbbi hónapokban is többször cseréltünk eszmét - sajnálatos módon ezen a területen, ebben a szegmensben is feltűnhet, és alsó hangon mintegy 2200 munkahely van veszélyben a leginkább mértéktartó becslés szerint. A legdurvább mégis az, amekkora különbség van a tervezet eredetileg kiszivárgott részletei és a végül az asztalra lekerült papírosok között, hiszen látható, hogy a két időpont, a két szélső érték között olyan brutális lobbiérdekek érvényesültek - bár nem minden területen, ahogy államtitkár úr ezt volt szíves kifejteni, bár nem minden szegmensben, de mégis nagyon-nagyon sok területen -, hogy ha nagyon le akarnánk szűkíteni a kört, akkor azt mondhatnánk, hogy a csipszadó úgy jött létre, hogy a hamburgeradóból kikerült a zsír, tehát kikerült nagyon sok olyan, népbetegségeket okozó összetevőre visszavezethető termékcsoport és -skála, amelynek igenis, helye lenne ebben az előterjesztésben.
Mi nem állunk azon az állásponton, hogy ezt halogatni kellene, azt mondjuk, hogy ha egy ilyen salátát teszünk le az asztalra, akkor annak minden részletre kidolgozottnak kell lennie. Jelen pillanatban ugyanis ez olyan, mint egy búvárruha, aminek lyukas a talpa, tehát látszólag megfelel a célnak, hiszen ha sétálok rajta, akkor olyan, mintha bemehetnék vele a víz alá, de ha ezt megpróbálom, akkor mégis nagy bajban leszek. Látható tehát az, hogy a legnagyobb probléma ezzel kapcsolatban elsősorban az áthárítás lehetősége: egy tehertétel, amely a fogyasztók zsebét terhelheti. Ezt nagyon egyszerű lenne megelőzni egy monitoringgal, egy megfigyelőrendszerrel, amely folyamatosan szemlézi azt, hogy a gyártók milyen módon képesek átterhelni ezt a tehertételt. Látható az is, hogy valamit kezdeni kell a majdan bezárandó munkahelyekkel és azon álláshelyekkel, amelyek elvesznek ezen előterjesztés következtében. Erre vonatkozóan sem láthatunk cselekvési tervet. Mihez kezdjen az a magyar kis- és középvállalkozó, amely brutális tőkehiánya miatt nem képes megfelelni az átállási elvárásoknak, nem tud mit tenni?
Óriási szakmai hibák, bakik, gikszerek is sorakoznak ezen előterjesztésben: példának okáért a jelenlegi törvény csak a csomagolt termékekre vonatkozna. A sajtóban hosszas polémia alakult ki ezt illetően: ha van egy Dobos-tortám, az nem egészségkárosító, de ha becsomagolom, akkor azzá válik? Látható, hogy itt egy olyan hiányosságra leltünk, amit sürgősen és azonnal javítani kellene, hiszen az is egész egyszerűen fellelhető, hogy ha ez így marad, ebben a formában, akkor egyrészt külföldről beindul egy olyan alapanyagimport, amelynek következtében ellenőrizhetetlen szemét tömkelege érkezhet Magyarországra gyártási alapanyagként - nem is biztos, hogy a hatóságok szeme előtt fog ez megtörténni egyébként -, másrészt pedig beindulhat a késztermékek zsákban történő importálása, a kisautós turizmus is, amelynek a végeredménye az aluljáró, ahol a bevizsgálatlan, kétes eredetű szemetet fogják a magyar lakosságra zúdítani. Ez véleményünk szerint megengedhetetlen.
Azon sem tudunk túllépni - bár sajnos, már meg kellett szoknunk -, hogy a törvényjavaslatról nem folyt előzetes szakmai egyeztetés, előkészítésével kapcsolatos hatástanulmányok nem kerültek elénk az asztalra, tehát igazából biankó csekk aláírására kérnek minket, mint már sokadszor. Minden alkalommal el fogjuk mondani, hogy ezt egy tarthatatlan viselkedésmintának tartjuk, de értjük a sietség hátsó mozgatórugóit. Jelen esetben még az a filozófia, ami a törvényjavaslat mögött áll, indokolható is volna, az eszközrendszer kiválasztását tartjuk nagyon rossznak. Ugyanígy nagyon rossznak tartjuk azt is, hogy ahogy ezen előterjesztés nem nyúl a hamburgerhez, úgy nem nyúl a cukrászdákhoz sem, tehát a közvetlen értékesítés bizonyos területeit úgy hagyja, ahogy van. Nagyon sok esetben - tisztelet a kivételnek és a tisztességes kereskedőknek, gyártóknak - megint csak bizonytalan eredetű élelmiszer-ipari szemetet hagy a magyar lakosságra zúdulni, pedig ezen változtathatna salátaszinten, még egy szál beépítésével, de erre nem látunk biztosítékot és garanciát.
20 milliárd forint bevételről beszélünk éves szinten - várhatóan majd 2012 után, vagy mondjuk, 2013-tól -, viszont az is látható, mint már kifejtettük, hogy ez akár költségvetési mínuszba is átcsaphat, hiszen az elmaradt adóbefizetések, az elmaradt és meg nem vásárolt termékek, a megszűnő munkahelyek miatt itt jóval nagyobb költségek is felmerülhetnek, mint amekkora egyébként az a hozadék, ami hosszú távon mindenképp fellelhető, hiszen nem lehet pénzben mérni azt, hogy magyar emberek egészségét óvjuk meg, adott esetben hozzájárulva ezzel a Magyarországot sújtó népesedési-reprodukciós katasztrófa elhárításához is. Ugyanakkor rövid távon látható az, hogy itt bizony súlyos kiadási tételek jelennek meg; egyáltalán nem szavatolható sem a 20 milliárdos bevétel, sem pedig az, hogy ebből bármi fog jutni akár egészségügyre, akár az egészséges magyar termékek propagálására, akár a zöldség-gyümölcs szektornak az olyan szintű felhozatalára, ami valóban a fogyasztás erősödéséhez vezet. Hiszen látható, hogy egy ilyen - idézőjelben - “uborkapániknak” nevezett dologra a kormányzathoz kapcsolódó szervek még úgy sem voltak képesek időben és megfelelően reagálni, hogy a kormányzat nagyon jól felkészült, szakmailag kiválóan megtámogatott vezetői, tényezői tisztábban voltak a problémákkal, ők maguk mondták el, hogy mit kellett volna csinálni. Csak aztán a GVH nem kezdte el azt vizsgálni, hogy a 400 forintos termékből hogyan lett 125 forintos termék, a minisztérium laborjai nem találtak véletlenül sem határérték fölötti értékeket a külföldről idezúdított szemétben, pedig találhattak volna, és egyáltalán, a multikat sem hívták el egy kis elbeszélgetésre arról, hogy mit lehet Magyarország piacára hozni és mit nem. Látható tehát, hogy meglenne az eszközrendszer, megvan a szakmai felkészültség; vagy a bátorság hiányzik, vagy pedig a külföldi és a multinacionális érdekek nem engedik, hogy meglépjék ezeket a nagyon fontos lépéseket.
Az adó mértékének kialakítása során is láthatjuk azt, hogy az olcsóbb termékek ára akár 10 százalék feletti mértékben is drágulhat, tehát a kispénzű emberekre való terhelés arányaiban nagyobbnak tűnik, míg az úgynevezett prémiumtermékek esetében akárcsak 5 százalékos drágulást érhet el ugyanez a szint, tehát látható az, hogy megint csak az alacsonyabb jövedelműeket érinti súlyosabban ez a tehertétel, ami elfogadhatatlan.
Hogy beszéljünk a megoldásokról is, nem merül fel még említés szintjén sem az, hogy hogyan lehetne a fogyasztói kultúrát olyan szintre vinni Magyarországon, hogy ne is legyen szükség akár csipsz-, akár hamburger-, akár másmilyen jellegű adókra.
(3.30)
Hol van egy saját magyar konyhahálózat? Nem a lacikonyhára gondolunk, hanem a klasszikus magyar értékeknek megfelelő, egészséges alapanyagokból elkészített termékeket propagáló hálózatra. Hol van a helyi piacok rendszere, amire a koncepció elkészült? Kidolgozták, benyújtották, láthatóan mégsem működik még jelen pillanatban. És ami a legfontosabb: ha nem a költségvetési számokról beszélnénk, és nem arról, hogy mennyit kell behozni a költségvetésbe, egyszerű rendelkezés kérdése lenne példának okáért az általános iskolai vagy középiskolai büfékből kitiltani a szemetet. Kitakarítani a magyar piacot, a szénsavas mocskot és a túlfeldolgozott termékeket, amelyek betegségeket okoznak már gyermekkorban. Ezeket kell kitakarítani, kivágni a magyar piacról, korlátozni a forgalmazóikat egy olyan szintre, hogy ne lehessen minősített terrorizmust végrehajtani a magyar tizenévesek egészségi állapotával szemben. Hiszen az is látható, hogy kialakult az a McDonald’s-kultúra, amely már a tizenéveseket is arra kényszeríti, arra biztatja, hogy csak ezeket a termékeket fogyasszák, fogadják magukba, ennek minden következményével. Aztán persze ott fogunk állni majd húsz-harminc-negyven évvel később, amikor az egészségügyi kassza ezeket a kiadási tételeket nem lesz képes viselni. Emellett adódik egy összeomlás szélén álló nyugdíjkassza, valamint emellett ismeretes egy népesedési katasztrófa. Ezért kell a népegészségügyi helyzetet is egy olyan szintre feljavítani, hogy egyáltalán kezelhető legyen ez a problémakör.
Az áthárítás tekintetében biztosítékokat kellene beépíteni a rendszerbe ebben az előterjesztésben is. Ahogy a mobilszolgáltatók tízéves szünet után érdekes módon most emelni tudtak és áthárítani a teljes ágazati különadót, ahogy a bankokra és pénzintézetekre kivetett különadót már a tavalyi évben áthárították, úgy ez a veszély sajnálatos módon itt is fennáll, és nem látható az, hogy a magyar termelők ugyanolyan esélyekkel tudjanak külföldi piacokra termelni, mint a multinacionális intézmények.
Az előttünk fekvő javaslat lényege az, hogy az első magyarországi értékesítés során keletkezzen adófizetési kötelezettség, a többi alkalommal pedig nem. Egy egyszerű folyamatábrával megvilágítva ez annyit jelent, hogy a Coca-Cola Company legyártja Dunaharasztiban azt a kólát, amit elad a nagykereknek, és a nagykerek jellemzően és ragadványnévvel illetve a “Tuskó”, a “Lidli” és a McDonald’s, melyek ezután már nem fizetnek adót, hiszen ez már az első állapotban megtörtént. Tehát pontosan azokat nem terheljük, akiknek az a “kultúra” köszönhető, amelyből levezethető a teljes egészségkárosító iparág létrejötte és fennmaradása. Látható, hogy Magyarországon az utóbbi huszonegy évben a közeg változása is rábírta a polgárokat arra, hogy ezen “mekikultúra” felé forduljanak, a kisebb ellenállás felé, hiszen eltűnt előlük az az egészséges magyar rendszer, amely alapján még egy tervezhető, normális mindennapi életvitel vált lehetővé. A piacra járás mint olyan végül is megszűnt. Az is látható, ahogy az iskolai büfék rendszeréhez nem sikerült hozzányúlni, a helyi piacok rendszere nem épült ki, sajnálatos módon ez az egy év kevés volt. Egyébként részben érthető módon kevés volt a rendszer teljes átalakításához. Ugyanakkor ha a következő egy évben nem történnek meg a rendszer alapjainak szabályváltozásai, akkor az azt követő két évben ez már nem is várható, hiszen lényegében egy kormányzati ciklus második fele már kampányszerű elemekkel telik, minden bizonnyal nem egy olyan, amúgy nem túl nagy népszerűségnek örvendő kampánnyal, mint amit egy csipsz- vagy egy hamburgeradó jelenthet. Tehát ha lépni akarnak, akkor most kell lépni.
Az is látható, hogy az nem lehet választható út, hogy egy ilyen adóterhelési forma bevezetése után ömlesztve hozhassanak be idegenből Magyarországra olyan alapanyagokat, amelyekből a fekete- vagy a szürkegazdaságban folyik termelés. Ennek az elkerülésével kapcsolatban sem láthattunk-hallhattunk ötleteket. Látható, hogy ezekre is szükség lenne, ahogy módosító javaslatok tömkelegére is. Ezeket beadjuk, megteszünk mindent, ami tőlünk telik, ugyanakkor el kell mondanunk, hogy a kétségeink erőteljesek, hiszen a korábbiakban sem történt hasonló adóformák esetében áthárítást megakadályozó tényező. Hosszú távú perspektíva és vízió retorikailag, szavakban felmerül. Önök most is udvariasan végighallgatnak minket, és néha természetszerűleg összemosolyognak. Értékeljük ezt az udvariasságot, de sokkal jobban értékelnénk azt, ha valódi cselekvés következne be, ha nem mondhatnánk el azt, hogy az USA 33 tagállama és néhány európai ország után mi is beálltunk abba a sorba, amely valamifajta hamburgeradót, valamifajta különadót kivetett, ennek a sorsával nem törődve, hiszen megvannak nekünk a normálisan működő megfigyelőrendszerre, monitoringrendszerre emlékeztető elemek. Ismerjük azokat a termelőket is, akik felelősek a Magyarországon kialakult káoszért, és tudjuk azt is, hogy melyik piaci szegmenshez kéne nyúlni abban az esetben, ha meg akarnánk szünteti ezt a problémát, vagy legalábbis a nyerészkedőket, élősködőket kitakarítani a magyar piacról. Az uborkapánik kiváló példa volt erre; láttuk, hogy hol az ellenség, s azt is láttuk, hogy honnan jön, és azt is láthattuk, hogy milyen eszközökkel kell megfogni, mégsem történt semmi. Annyi történt, hogy egy csomó magyar gazda megint tönkrement. Nekik elkülönítettek egy minimális alapot, amiből látszólag kompenzálják őket, a valóságban nem. És az is látható, hogy a következményeket megint nem viseli senki.
Ez az előterjesztés is arról szól, hogy az elhibázott huszonegy év következményeit viseljék a vásárlók, viseljék a fogyasztók. Véleményünk szerint ez elfogadhatatlan. Egyszer végre nevezzük meg a valódi felelősöket! A valódi felelősök azok, akik ránk engedték a globális futószalagot, nem törődve a következményekkel, és ha egy kormány valóban forradalmi és valóban nemzetinek érzi magát, akkor egy irányba indulhat el, lekapcsolódhat a globális futószalagról, amennyire csak lehet és amennyire ésszerű, és találjon végre saját utat. Ez az egyetlen kérésünk, de követelésünk is önök felé.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
