DR. HILLER ISTVÁN
DR. HILLER ISTVÁN
DR. HILLER ISTVÁN (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Igen tisztelt Államtitkár Asszony! A 222. számú ajánlási ponthoz szeretnék hozzászólni, amely a törvényjavaslat 39. § (1) bekezdéséhez nyújt módosító javaslatot.
Ebben a paragrafusban a törvény arról beszél, illetve a törvényjavaslat azt mondja, hogy Magyarországon létrejön a felsőoktatásban az úgynevezett önköltséges képzés. Én, aki jegyzi ezt a 222. számú ajánlást, illetve az ehhez kapcsolódó módosítást, ennek a résznek a törlését javasolom.
Érdemes arról beszélni, hogy mi is ez az önköltséges képzés. A törvényjavaslat azt mondja, hogy háromféle kategóriát hozna létre a magyar felsőoktatásban. Az egyik az államilag finanszírozott, jelenleg is meglévő kategória, ők azok a hallgatók, akiknek tanulmányait a Magyar Köztársaság a költségvetéséből finanszírozza. Azután létrehoz egy állami ösztöndíjas kategóriát, amely az önköltség 50 százalékát jelenti, magyarul, azt mondja, hogy a köztársaságunk költségvetése az ő egyetemi tanulmányainak költségeit az önköltség felében állapítja meg, durván tehát egy 50 százalékos állami támogatást, segítséget kap ösztöndíj formájában.
(8.10)
De akkor mi az önköltséges képzés, tisztelt Országgyűlés? Az önköltséges képzés egy álságos megnevezés. Az önköltséges képzés nem jelent mást, mint a tandíj bevezetését Magyarországon. A tandíj bevezetését, amely egyébként nem jelent mást sehol a világon, mint hogyha valaki egy felsőoktatási intézményben tanulmányokat folytat, akkor tanulmányi költségét, magyarul, saját önköltségét, ami az egyetemi, felsőoktatási tanulmányokhoz kötődik, azt ő maga fizeti. Na, nálunk ezt a törvény önköltségnek nevezi.
Őszintén szólva, a magyar felsőoktatás finanszírozásának egészéről értelmes és fontos, azt gondolom, hogy nemcsak a politikával aktívan foglalkozókat, hanem az ország közvéleményének igen széles részét foglalkoztató szakmai vitát lehetett volna lefolytatni az országban. Lehetett volna, mert a felsőoktatásban több százezer magyar állampolgár vesz részt, és remélem, hogy a jövőben is sokan kívánnak magyarországi egyetemeken és főiskolákon tanulni. Őnekik meg a családtagjaiknak fontos, hogy hogyan történik a felsőoktatás finanszírozása, mit nyújtanak a magyar egyetemek és főiskolák, és mi az a kötelezettség, amivel az adott egyetemi vagy főiskolai hallgatónak számolni kell.
Ezt a vitát azonban, amelyre többször kísérlet került, 2008 márciusában az akkori ellenzékben lévő Fidesz egy populista népszavazással megakadályozta. Három évvel ezelőtt önök végigjárták az országot, itt a parlamentben sok-sok felszólalásban, többek között akkor ellenzéki képviselőként államtitkár asszony is érvelt amellett, hogy egyébként Magyarországon egy olyan tandíjrendszert, amely ösztöndíjrendszerhez volt kötve, egy olyan tandíjrendszert, amelyben a szegény sorsból vagy szegényebb körülmények közül jövő, de tehetséges, tanulmányaiban eredményt felmutató fiatalok ösztöndíjat kaptak volna, más pedig, aki vagyonosabb családból jött, azonban nem teljesít, őneki valóban fizetnie kellett volna, no, ezt a rendszert egy szociálisnak nevezett populista népszavazás keretében eltörölték.
Több mint 3 millió embert cipeltek el az urnákhoz, becsapva őket, és azt mondva, hogy Magyarországon a társadalmi mobilitást, magyarul: a felemelkedés lehetőségét biztosító felsőoktatási tanulmányoknak a gátja elsősorban szociális, tehát anyagi értelemben vett gátja, hogyha ilyen bevezetésre kerül. Ebben a rendszerben mindenkinek kellett volna fizetni valamivel több mint százezer forintot, azonban ahogy mondom, szociális helyzetre és tanulmányi eredményre való hivatkozással azok, akik jól teljesítenek, többet kaptak volna vissza, akik pedig vagyonosak és nem tanulnak jól, nem bizonyítottak, őnekik többet kellett volna fizetni.
Na, ez volt önöknek a szociálisnak nevezett népszavazás egy fontos pontja, ami tulajdonképpen semmi másról nem szólt, mint a hatalom megragadásának előkészítéséről, ami egyébként mint népszavazás, természetesen legitim forma. Csak aztán eltelt két év, a választások után kormányt alakítottak, most meg a választások után, még pontosabban a kormányalakítás után durván másfél évvel itt vannak, kormányozni próbálnak, a felsőoktatásban nem igazodnak ki, és kényszerűen olyan lépéseket tesznek, aminek következményeit felmérni nem képesek.
Az a helyzet, hogy önök ténylegesen egy szociális helyzetre abszolút nem figyelemmel lévő rendszert, azt, hogy valaki milyen anyagi körülmények közül jön, ezt a kritériumot abszolút figyelembe nem vevő rendszert kívánnak felállítani. És miután megnyerték a választást, elfeledve két évvel korábbi politikájukat, amit röpcédulákon, gyűléseken, a legkülönbözőbb interjúkban, itt a parlamentben proponáltak, adtak elő, hirdették, kérték az embereket, hogy higgyenek nekik, ők szegények hittek, elmentek szavazni úgy, ahogy önök akarták, most pedig itt állnak, széttárják a kezüket, és fogalmuk nincsen, hogy az a párt és az a politika, amelyik 2008-ban azt mondta, hogy nem akar ösztöndíjat, sőt ellenez egy olyan rendszert, amely egyébként kitekintéssel van szociális helyzetre, amely kitekintéssel van arra, hogy a leendő hallgató vagyonosabb vagy szegényebb sorból származik, na, ezt mind elfeledték, és most bevezetik a tandíjat.
Ebben a vitában, mármint a felsőoktatási törvényről szóló vitában volt olyan kormánypárti képviselő úr, Szalay képviselő úr, aki többször felvetette, hogy nem tudja, hogy miért kell azon csodálkozni, hogy tandíj, ez egy természetes dolog, az Egyesült Államokban - őneki vannak erről tapasztalatai - is mindenhol van tandíj.
Így igaz! Az Egyesült Államokban azonban nem szerveztek a tandíj ellen népszavazást, nem kérték az embereket arra, hogy valamiféle olyan szövetségi vagy egy államban lévő törvényt, amely a tandíjról szól, vagy azt bevezeti, töröljék el. Nem szóltak arról, hogy ez szociális, illetve tanulmányi eredményekre ne legyen kitekintéssel, ellentétben önökkel, akik egy végtelenül igazságtalan, ezenkívül kidolgozatlan rendszerrel állnak itt elő.
Azt mondják, hogy majd lesz valami diákhitel II., amiről még részleteiben soha nem hallott senki, a parlamenti képviselők sem hallottak semmit, a parlament oktatási bizottságának tagjai sem hallottak semmit, Magyarországon az oktatás vagy a felsőoktatás kutatásával foglalkozók sem hallottak semmit, az egyetemekről, az egyetemi rektorokról nem is beszélve. Ők aztán végképp nem tudják, hogy mi lehet az a diákhitel II., ami egyébként majd valamilyen módon segít a leendő hallgatóknak, azoknak, akiknek tandíjat kell fizetni. Ők állítólag felvehetnek majd valamiféle diákhitelt ilyen-olyan kedvezménnyel, fogalmunk nincs, hogy milyen kedvezménnyel, és aztán ez majd segíti őket.
Azt elfelejtik mondani, hogy persze a diákhitel, akármilyen feltételekkel is, de hitel, azt egyszer vissza kell fizetni. Hogy milyen kamatmértékkel, erről majd érdemes beszélni akkor, ha ezzel a javaslattal egyszer konkrétan előállnak, de olyan hitel kevéssé feltételezhető, amit nem kell visszafizetni, erre más területek nagyon jó bizonyságul szolgálnak.
Összességében azt mondhatom, hogy saját korábbi önmagukat teljes mértékben meghazudtolva, saját korábbi nézeteiknek, miután megnyerték a választást, tökéletesen hátat fordítva, akarnak most bevezetni egy olyan rendszert, amelyet sem a választások előtt, sem a választási kampány idején, de még a választások megnyerése után közvetlenül sem mondtak el az embereknek, hogy önök tandíjat akarnak bevezetni.
Még egyszer elmondom: Magyarországon a felsőoktatás finanszírozási módjáról, hogy ez hogyan történjen, érdemes lett volna, helyes lett volna szakmai, szakmapolitikai vitát szervezni. Önök a vita helyett a szociálisnak nevezett populista népszavazást választották. Elhívták az embereket, most pedig ott állnak előttük, nem mernek a szemükbe nézni, mert azt kellene mondani, hogy egyébként 2008-ban vagy akkor nem mondtunk igazat, vagy most nem. Mert az, hogy akkor azt mondták, hogy nem kell tandíj, most pedig itt van ebben a paragrafusban, ami a törvény 39. § (1) bekezdése, hogy önök bevezetik. Igaz, hogy önköltségnek hívják, de majd meg tetszenek kérdezni egy hallgatót, aki saját felsőoktatási költségeit teljes egészében önmaga kell hogy viselje, ez az önköltség, hogy ő ezt otthon egyéb, nyilván társult kifejezésekkel együtt mégis hogyan nevezi.
(8.20)
Hogyan beszélnek már jelenleg a magyar felsőoktatási intézményekben oktatók, hallgatók arról, hogy ez a rendszer mit hoz? Arról van szó természetesen, hogy nem tudják a felsőoktatást kellő mértékben finanszírozni, és azt a finanszírozási űrt, amelyet nyíltan meghirdettek, ezt legalább pontosan leírták, és számokkal is illették, először az önök saját, szegény Széll Kálmánról elnevezett megszorító csomagjában, egy hónappal később a Brüsszelnek, az Európai Uniónak leadott konvergenciaprogramban, hogy Magyarországon egymást követő három év alatt hogyan vonnak ki több tíz milliárd forintot a magyar felsőoktatásból, amit aztán időben lerövidítettek, magyarul: gyorsabban vonják ki azt, mint ahogy korábban gondolták.
Ezt a kieső bevételt azonban nem tudják máshonnan beszedni, mint az egyetemi hallgatók vagy leendő egyetemi hallgatók befizetéséből. Megjegyzem, a törvény egyáltalán nem tisztázza, hogy ezt a rendszert mégis mikor kívánják bevezetni, történetesen a törvény egésze az önök elképzelése szerint a következő, 2012 szeptemberében elkezdődő tanévre már életbe lép. Semmilyen módon nincs az kizárva, hogy olyan hallgatóknak, akik már a magyar felsőoktatásban benne vannak különböző évfolyamokban, költségtérítéses képzésben részt vesznek, a költségtérítése jelentősen változik.
Arról is érdemes beszélni, hogy meghirdetik-e azt, december elején járunk, hogy mi is ez az önköltség, mennyi az önköltség; egy adott szakra jelentkező, legyen az egy mérnökember-, egy orvos-, egy bölcsész- vagy egy közgazdászjelölt mégis mivel számolhat, hogyha elkezdi a tanulmányait; ha jelentkezik felsőoktatási tanulmányokra, mégis mennyit kell majd neki fizetni, ha az önök által tervezett, valóban álságos önköltséges képzésbe kerül.
2011. december 7-én nincsen ember, aki legalábbis nyilvánosan megmondaná a felsőoktatásba igyekvőknek - szép lassan befejeződik az első félév, február 15. lesz a jelentkezési határidő a magyar felsőoktatásba -, hogy kedves majdani jelentkező, ha te mondjuk, a debreceni tudományegyetem orvostudományi karának általános orvosi szakára jelentkezel, itt, ezen a szakon mennyit kell majd fizetned, hogyha önköltséges képzésbe kerülsz be. Ugyanezt a Corvinusnál, amely egyetemet önök persze igazán nem szeretik, és lehet, kisüt az egész hozzáállásukból, hogy legszívesebben szétszednék, de a lényeg mégiscsak az, hogy ennél az egyetemnél se mondják meg, ahogy az ELTE-nél, a SOTE-nél, a pécsi egyetemnél, a szegedi egyetemnél, vagy éppen a Budapesti Gazdasági Főiskolánál, és felsorolhatnám mind a 28 állami felsőoktatási intézményt, hogy mégis, ha bevezetik ezt a rendszert, egy hallgató mennyit kell hogy fizessen.
Ugyanakkor szeretném azt a javaslatot is elmondani, ami a törvényjavaslat jelenlegi formájában nem jelentkezik. Ez a költségtérítéses rendszer kivezetése a rendszerből, amit szintén olvashattunk már, igaz, hogy egy sajátos lábjegyzetben, a Széll Kálmánról elnevezett megszorító csomagban. Abból aztán érdekes értelmezési vita lett. A saját kormánypárti politikusaik nem tudták szakújságíróknak elmondani, hogy mégis mit jelent a költségtérítéses rendszer kivezetése a magyar felsőoktatásból. Fogalmuk nem volt a saját döntéshozóiknak arról, hogy egyébként, ha akarnak, mit akarnak, és ténylegesen mit akarnak.
A költségtérítéses rendszer kivezetése elnevezés itt a törvényben világosodik meg teljes egészében. Úgy szüntetnék meg a költségtérítéses rendszert… - a költségtérítéses rendszernek az a lényege, hogy az adott hallgató, aki ebben a tanulmányi formában folytatja a tanulmányait, a tanulmányi költségei meghatározott százalékát, durván 50 százalékát fizeti, a másik, durván felét a köztársaság költségvetése állja. Ennek a kivezetése nem azt jelenti, hogy ők az államilag finanszírozott kategóriába kerülnek, hanem hogy a költségtérítéses képzés után, miután megszűnik, nem marad más, mint ez a bizonyos önköltséges képzés, na meg egy kontingens. Bizonyára hallották önök is a híreket, összesen 15 ezer fő erejéig állami részösztöndíjban részesülnek. Én azt szeretném javasolni, és itt az Országgyűlés asztalára letenni, hogy a költségtérítéses rendszer még akkor se, hogyha ez a megátalkodott javaslatuk az önköltséges képzésről elfogadásra kerül, ne kerüljön kivezetésre. Irtó bajok lesznek belőle.
Beláthatatlan az a magyar felsőoktatásban előállított helyzet, amely a költségtérítéses képzés rendszerét, amely természetesen módot ad különböző százalékos részfizetésnek, tudniillik, hogy a tanulmányok hány százalékát állja a köztársaság költségvetése és hány százalékát a hallgató, ha ezt kivezetik ebben a formában, akkor azt gondolom, hogy kimondottan szociális alapon egy sereg magyar fiatal elől elzárják a felsőoktatásba vezető utat.
A rendszer egészét, amit itt felállítanak ezzel a három kategóriával, én egyébként szakmaiatlannak tartom. Nem gondolom, hogy szakmai elképzelés az alapja, hanem szinte biztos vagyok benne, hogy financiális ok az alapja. Önök pénzt akarnak beszedni, mert nem tudják finanszírozni a magyar felsőoktatást.
A felsőoktatás finanszírozásának egésze, az a kérdés, hogy hogyan kapcsolódik az egész rendszer akár a diplomás pályakövetéshez, akár pedig az érettségihez, illetve a magyar közoktatáshoz, egy újabb kérdésre világít rá. Ez, tisztelt elnök úr, a 236. ajánlási pontban megfogalmazott vélemény, amely a törvényjavaslat készítői szerint C típusú nyelvvizsgához köti a felsőoktatási intézménybe való bekerülést. Magyarul: akinek van C típusú nyelvvizsgája, az kerülhet be, akinek nincsen, függetlenül egyéb szakmai teljesítményétől, az nem. Nézzük, hogy mi áll felszínesen a háttérben!
Felszínesen az az elhatározás áll a háttérben, hogy a mi anyanyelvünk számunkra a legszebb és legkedvesebb, de valljuk be, mégiscsak egy izolált nyelv Európában és a világban. Ezért fontos, hogy a magyar fiatalok, a magyar leendő értelmiség legalább egy idegen nyelven jól beszéljen. Ez egy teljesen rendben lévő gondolat, egy olyan elhatározás, amit egyébként egymást követő kormányok is szorgalmaztak.
Egy paragrafus-előírással, egy csettintéssel azonban, hogy akkor hipp-hopp, ezt előírjuk, ha azt gondolják, hogy ez a nyelvtudást elő fogja segíteni, tévednek. Azt gondolom, hogy ez alatt a másfél év alatt ilyen tekintetben az ifjúság idegen nyelvi tudásának ügyében önök sokkal inkább romboltak, mint bármit is építettek.
A korábbi években kialakításra került a középiskolákban az úgynevezett nulladik évfolyam. Ezzel számos magyar gimnázium élt is, aminek az a lényege, hogy egy teljes évfolyamon keresztül, kevés egyéb mellett, leginkább idegennyelv-tudásra tettek, tesznek szert a hallgatók. 2010-ben, az érettségi idején végzett az első kontingens. Azt mondhatom, hogy 10 ezer magyar fiatal jó szakmai tudással és kiemelkedő idegen nyelvi tudással hagyta el a középiskolát. 95 százalékban vették fel őket abba a felsőoktatási intézménybe, ahova elsőként jelentkeztek.
Na most, a nulladik évfolyam, amelyik egy évet bizonyított, több évet nem nagyon tudott, mert úgy verték szét a rendszert, ahogy van. Mind a mai napig nem sikerült megindokolni, hogy mégis miért, ugyanis újat a helyére nem tudtak állítani. Így aztán most egy paragrafussal próbálják azt elintézni, hogy ki-ki az egyetemi felvételi, illetve az érettségi idejére rendelkezzék C típusú nyelvvizsgával. Ettől nem fognak rendelkezni. Elmondom, hogy mi lesz: az a fiatal, akinek az édesapja és a családja megengedheti, hogy zsebből kifizesse a magántanárt, az majd fel fog tudni készülni egy C típusú középfokú nyelvvizsgára, akinek az édesapja pedig ezt nem engedheti meg, az nem.
(8.30)
Nem arról van szó, hogy a magyar közoktatás, a magyar középfokú oktatás eleve képtelen ennek a helyzetnek az előállítására, mert igenis volt arra jó példa, hogy ez a rendszer, bevezetésre kerülve, eredményeket hozzon, csak ha valamit szétverünk, helyette meg képtelenek vagyunk valamit alkotni, akkor, úgy tűnik, hogy itt egy paragrafussal kívánják ezt megoldani. Ez nem fog menni.
Azt kell mondjam önöknek, hogy a felsőoktatási törvény ugyanakkor szakmailag, egészében, bár millió helyen kritizálható, nem véletlen, hogy több mint 500 ajánlási pontban gyűjtötte össze az Országgyűlés Hivatala azokat a módosító indítványokat, amelyeket tettünk, én is durván 80 módosító javaslatot beadva az Országgyűléshez, de kormánypárti képviselőtársaim is több száz módosító javaslattal éltek, no így is, hogy millió helyen érdemes és kell módosítani, szakmailag még mindig jobb színvonalú, mint a köznevelésinek nevezett közoktatási törvény, ami úgy van elhibázva koncepcionálisan, ahogy letették az asztalra. Ebben nem a meggyőződésbeli különbség az, ami engem vezet, mert azt, gondolom, hogy önök is tiszteletben tartják, én mindenesetre az önökét igen, hanem szakmai és financiális kiérleletlensége teljesen alkalmatlanná teszi a szöveget arra, hogy bármiféle törvényjavaslat formát öltsön.
Ez a felsőoktatási törvényjavaslat legalább arra alkalmas, hogy beszéljen róla a Magyar Országgyűlés, miközben számos helyen buktatókat rejt magában, számos helyen olyan dolgokat mond ki, amelyek nem vagy nehezen valósíthatók meg, más tekintetben pedig azt jelenti, hogy önök a korábbi politikájukat teljes mértékig feladva, annak hátat fordítva vezetnek be rendszert, ez a tandíj rendszere.
Módosító javaslatainkkal azt kívánjuk elérni, hogy a magyar felsőoktatás minősége azon az úton, amely a minőségjavulást és a színvonal-emelkedést eredményezi és eredményezte a korábbi fél évtizedben, ezt folytassák, és ne lépjenek arra az útra, ami se finanszírozási alapon, se szakmai alapon nem teremt biztos pontot a magyar felsőoktatásnak, ellenkezőleg, egy teljesen kiérleletlen és azt kell mondjam, hogy sok tekintetben összefüggéstelen rendelkezéshalmazba viszi bele a magyar felsőoktatás hallgatóit és oktatóit.
Végezetül arra kérem és egyben szólítom fel a tisztelt oktatási kormányzatot, hogy ahogy minden évben a Magyar Köztársaság mindenkori oktatási kormányzata legkésőbb december közepéig közzétette, hogy a magyar felsőoktatásba jelentkező majdani hallgatók milyen feltétellel, mely intézménybe, milyen költségviselés mellett, milyen kritériumokkal felvételizhetnek, ezt tegyék meg. Ne halasszák, ne hivatkozzanak arra, hogy nyolc év ellenzék és másfél év kormányzás kevés volt ahhoz, hogy erről több tízezer magyar potenciális jelentkezőt tájékoztassanak. Ne hozzák olyan helyzetbe a majdani jelentkezőket, hogy miközben a február 15-ei felsőoktatási jelentkezési határidőt nem lehet, önök sem tudják, más sem tudná elcsúsztatni, mert különben a felvételi egész rendszere bukik, csak néhány napot, esetleg két hetet hagynak arra, hogy a döntéseket a magyar családok és a magyar fiatalok meghozzák. Tessék akkor dolgozni úgy, hogy arról, hogy hány államilag finanszírozott hely lesz Magyarországon… - 2012-ben, úgy hallani, 53 500 helyett 30 ezer, hány állami ösztöndíjas hely lesz, amit önök létrehoznak, úgy hallani, összesen 15 ezer, mekkora a tandíj összege mely szakokon, ezt nem tudták kidolgozni.
Dolgozzák ki, tegyék közzé! Az nem megy, hogy úgy várják a magyar családok, a magyar fiatalok a jelentkezés határidejét, ami immáron nem több, mint két hónap múlva esedékes, hogy fogalmuk nincsen arról, hogy önök milyen financiális, milyen anyagi és milyen szakmai követelményeket állítanak.
A törvényjavaslattal kapcsolatban ezeken a pontokon kívántam hozzászólni és a véleményemet megfogalmazni. Elnök úr, köszönöm szépen a szót. (Taps az MSZP soraiban.)
