LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, alelnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Van egy nem nagyon rokonszenves személyisége a görög mitológiának, az iskolában mindnyájan tanultunk róla, Prokrusztésznak hívják. Neki volt egy bizonyos ágya, és az a roppant kellemetlen szokása, hogy az arra járókat befektette abba az ágyba: akinek kilógott a lába, annak levágta, aki meg kicsit rövidebb volt az ágynál, azt addig nyújtogatta, hiába ordított a szerencsétlen, amíg végig nem ért az ágyon.
Elismerem a törvény kezdeményezőinek jó szándékát, de akaratlanul Prokrusztész szerepét vállalták. Nem a létező családformák gazdag változatosságához kínálnak védelmet és támogatást, ellenkezőleg: a létező családokat befektetnék ebbe a bizonyos ágyba, és mindenkitől azt várnák, ha megkülönböztetett megbecsülést és támogatást akar, akkor alkalmazkodjék a törvényalkotók normáihoz.
Ismerős modell ez, hiszen a család, sőt a házasság már számos változáson átment az idők folyamán, és ezeket a változásokat szinte mindig válságnak élték meg az akkori status quo fenntartói.
(9.20)
Lehet, hogy a XX. század első felének parlamentjéből találhatnánk a jegyzőkönyvekben olyan vitákat, amelyek súlyos szavakkal ostorozták az akkor újnak és rendellenesnek számító nukleáris családot - szülők és gyerekek együttélését -, és dicsőítették az egyébként tényleg számos pozitívummal bíró tradicionális nagycsalád együttélését.
Azóta a világ változott: elismerjük a nagycsaládok létét is, de a törvény is éppen elsősorban a nukleáris családok, a szülők, gyerekek együttélésének a védelmét állítja a középpontba. Tartok tőle, hogy hasonló válsághelyzetnek ítélhették meg az iszlám országokban a fundamentalisták, amikor fel kellett hagyni a négy feleség mohamedi engedélyezésével. Azt hiszem, egészségesebb az a törvényalkotói személet… - tudniillik kétfajta van, ahogy elhangzott Kiss Péter szájából. Mi azt tartjuk egészségesebbnek, amely minden embernek és minden együttélési közösségnek elismeri a boldogsághoz való jogát, és abban próbálja segíteni őket, hogy társadalmilag is hasznos és személyi boldogságot és örömet nyújtó, általa választott együttélési formában kapja meg mindazt a társadalmi segítséget, ami az ország pénztárcája és jó szándéka szerint éppen lehetséges. Ez a segítő szemléletű családvédelmi törvényhozás.
Sajnos, lehet másik is - és én inkább ezt a példát látom ebben a törvényjavaslatban -, vannak tanító bácsis törvények is, amelyek inkább kioktatnak, inkább fegyelmeznek, elmagyarázzák az embereknek, hogy ha egy kicsit több eszük lenne, és jámborabbak lennének, akkor melyik családformát választanák, akkor persze az állam bácsi nemcsak 80 százalékos, hanem 100 százalékos helyeslését is kivívhatnák.
Akármennyi részjószándék van a törvényjavaslatban, mi - én személy szerint is - csak az első típusú törvényt, a létező formák sokaságához alkalmazkodó és ehhez mérten változatos segítséget nyújtó törvényt tudnánk támogatni, pontosan azért, amiért ha az emberek többsége választhat a nem méretre szabott uniformis és a méretre szabó úri szabóság szolgáltatásai között, akkor valószínűleg az utóbbit választaná. Ez történt volna akkor, ha valóban megkérdezik őket, ahogy ennek az igénye itt el is hangzott.
Hol látjuk tetten érhetőnek ezt a nem befogadó, hanem inkább kioktató, Prokrusztész-ágyba kényszerítő szemléletet? Szó esett mindjárt a családok definíciójáról, ami azonnal kiejti a még gyermektelen élettársakat a család fogalmából, és ahogy itt szintén elhangzott Nyakó István kollégám részéről, eléggé bonyolultan húzható rá a definíció a hozott gyerekeket együtt nevelő élettársak családi közösségére is. Hogy ez nem egyszerű elírás, arról tanúskodik a törvény indoklása, ahol kimondják, hogy a családba beletartozik a nem vér szerinti gyereket nevelő házastárs is, de ugyanezt a jogot a szintén családi közösségben nem vér szerinti gyereket nevelő élettársaknak ezek szerint nem adják meg.
Egy törvény szelleméről a preambulum gyakran többet árul el, mint maguk a paragrafusok. Így történik ez most is: a preambulum közli, hogy a család igazán biztos alapja a házasság, ami ellen természetesen nincs kifogásunk, de rögtön utána folytatja, hogy ez megkülönböztetett bánásmódot érdemel. Ha a házasság érdemel pozitív megkülönböztetést, akkor ezek szerint ugyanennyi pozitív gesztusra nincs joga a nem házasságban együtt élőknek. Nem a mi dolgunk megítélni ezt. Gondolhatjuk, hogy az tartósabb, hogy tovább lehet élni benne, mindent gondolhatunk, de nem jogosítottak fel minket, törvényhozókat, hogy életutat és együttélési formát válasszunk az emberek közel 40 százaléka helyett, ha most a “hol születnek a gyerekek” című statisztikát alkalmazom.
Ráadásul - ezt igazából csak halkan merem mondani - egyelőre még azt sem igazolta az európai gyakorlat mindenütt, hogy azokban az országokban alakul előnyösen a népszaporulat, ahol élettársi közösség helyett sokkal nagyobb arányban választanak házasságot. Tudjuk, hogy Európában a skandináv országok állnak elöl a gyerekvállalásban, és ott - ha tetszik nekünk, ha nem, ha tetszik a skandináv kormánynak, ha nem - bizony még nagyobb arányban élnek együtt élettársak, mint ahogy ez már nálunk is tapasztalható. Egy kicsit leminősíti azonban azokat is ez a preambulum, akik valamilyen módon nem a tipikus családban élnek: közli, hogy a család akkor tölti be igazi szerepét, ha az anya és az apa tartós, szilárd kapcsolatban élnek, és gyereket nevelnek. Nagyon szép dolog, ha így van, de ez nagyon sokszor nem sikerül, és azok a családok, akik elváltak, és most esetleg egy egyszülős család - tehát anya és apa nem tartós együttélésével (Soltész Miklós: Az is benne van.) - próbálja a tőle telhető minden erejével betölteni azt a funkciót akár a gyereknevelésben, amiért a család van, azoknak most azt mondjuk, hogy ez a család nem is tölti be az igazi szerepét. Nem is szeretnék beszélni az esetleg szándékukon kívül gyermektelenül maradt házaspárokról: van nekik elég bajuk, és most azt is közöljük, hogy az ő családjuk nem is tölti be a család igazi szerepét.
A preambulumból azonban legalább konkrét bajok nem következnek, csak szemléleti korlátok. Konkrét baj is következik viszont a fegyelmező attitűd egy másik megnyilvánulásából. Sikerült átvenni az alaptörvény nagyon sokat vitatott és egyáltalán nem megnyugtató paragrafusát, amely a magzatvédelmet már a fogantatástól kezdve biztosítja. Immár a második kétharmados törvény teremthet bizonytalan helyzetet nemcsak abban, hogy vajon szigorodik-e az abortusztörvény, hanem hogy a törvény elfogadása és az alaptörvény életbelépése után például mi a helyzet az esemény utáni tablettával, mert ha a magzatot a fogantatás pillanatától kezdve teljes védelem illeti meg, akkor ezt bizony be kellene tiltani.
Tudom, ismerem a kereszténydemokrata kollégák érvelését - megnyugtattak mindenkit, hogy nincs szándékuk az abortusztörvény szigorítására -, de könyörgöm, ez itt a törvényhozás háza, itt nem szóbeli ígéretek, hanem írott törvények döntenek, és ez már a második írott törvény, ami ilyen szempontból ebben a tekintetben aggodalmat kelthet. Vannak a törvényben további nemcsak szemlélet szerinti, hanem vagyoni helyzet szerinti megkülönböztetések is. Az önmagában képtelenség, hogy önök kétharmados törvényben óhajtják bebetonozni adótörvények rendszabályait, ez képtelenség; ellentmond a választói akarat figyelembevételéről szóló követelménynek, és ellentmond annak, hogy a választók által megszavazott kormány a választók szándékának megfelelően alakítsa többek között az adópolitikáját.
Rögzíti ez a kétharmados törvény - megjegyzem, majd egy másik, az adóelvekről szóló is rögzíti - a mostani családi adókedvezmény rendszerét, azét a családi adókedvezményét, amelyben kevesebb anyagi állami támogatás juthat a szegény családnak, az adózó jövedelmekkel nem rendelkező családnak, ahol éppen elvesztették a munkát vagy ne adj’ isten, rokkantak; kevesebb támogatás jár az egyszülős családnak, ha az az egy szülő kis keresetű, hiszen nem oszthatják meg a leírható adókedvezményt, nem is beszélve arról, szó esett már arról, hogy az ombudsman is észrevételezte, hogy a három gyereket - adott esetben hozott gyerekeket - közösen nevelő élettársak nem kapnak ugyannyi támogatást, mint a háromgyerekes házastársak.
Ezt rögzíti a törvény. (Soltész Miklós: Ezt Kiss Péterrel kellene megbeszélni. - Nyakó István: Kiss Péter nem Szent Péter.) Igen, megbeszéljük. Ezért ezen az alapon nem tudunk olyan törvényt támogatni, ami nem a létező családok sokaságát segíti, hanem hátrányba hozza a szegény családokat egyfelől az adókedvezmények rendszerének rögzítésével, másfelől a valamiért más normát követő, de ugyanolyan felelős magatartást tanúsító családformákat.
Azzal kezdtem, hogy önök akaratlanul Prokrusztész szerepét vállalják fel. Hadd mondjak egy szebb hasonlatot, de ezt se tudnám elfogadni az önök helyében: ismerik Hamupipőke meséjét, ahol ott a királyfi addig járt a cipővel, amíg meg nem találta azt a lányt, és kegyéről nem biztosította, akinek a lába a cipőbe beleillik, a többieknek annyi. A baj csak az, hogy a kormány, az államhatalom nem kegyet osztogató királyfi, a családok nem ezért a kegyért ácsingózó Hamupipőkék, hanem egyforma támogatás jár nekik. Ki kell menni a hálószobájukból és a gyerekszobájukból, ahova az állam kéretlenül, az ablakon szökött be, szépen bekopogni az ajtón, és megnézni, hogy mire van szüksége annak a családnak, bármilyen formában éljen együtt. Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)
(9.30)
