DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA nemzeti erőforrás minisztériumi államtitkár, a napirendi pont előadója: Köszönöm. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Sok szeretettel és nagy tisztelettel köszöntöm az itt jelen lévő képviselőket, kedves vendégeinket, szakértőinket és mindazokat, akik a televízió közvetítése révén követik az új, köznevelésről szóló törvény vitáját.
Jelentős állomáshoz érkeztünk el ezáltal, hogy megkezdődik az általános vita. Egy-egy oktatási vagy nevelési törvényt mindig felfokozott érdeklődés kísér, így volt ez már valószínűleg 1777-ben, amikor az első törvényt megalkották, majd 1806-ban, a második Ratio Educationisnál, amely bevezette a tankötelezettséget, az 1868-as eötvösi népiskolai törvénynél, aztán a húszas években született jelentős klebelsbergi törvényeknél. De idesorolhatom az 1985-ös I. törvényt is, amely első ízben deklarálta az iskolák szakmai önállóságát, vagy az 1993-ban született, mindmáig hatályos közoktatási törvényt, amely kijelölte a rendszerváltoztatás után az új oktatási rendszernek a lehetőségeit.
Ha már a felsorolást 1777-tel és Mária Teréziával, az első Ratio Educationissal kezdtem, azért tartozunk annyival ennek a jelentős intézményrendszernek, hogy megemlítsük, hogy a magyar társadalom legrégebbi intézményrendszere az iskolarendszer, hiszen 1015 évvel ezelőtt alapították a bencés szerzetesek Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán. Azóta a magyar iskola dicsőséges utat járt be, és híven teljesítette az iskola eredendő kettős funkcióját, egyrészt azt, hogy továbbadta az értékeket, ez a konzervatív funkció, másrészt pedig hogy felkészítette az ifjakat arra, hogy képesek és készek legyenek javakat teremtő életet élni önmaguk, közösségeik, családjuk és nemzetük javára. Ezt nevezhetjük progresszív funkciónak.
Meg kell még említenünk azt is, hogy a magyar iskola dicsőséges múltat járt be, és a XX. század derekára, főleg egészen a második felére méltán vívta ki magának Európa és a világ elismerését. A rendszerváltoztatás óta eltelt 21 év a magyar iskolarendszer frissülése, szakmai megújulása, módszertani korszerűsítése mellett az oktatási rendszer, a fenntartás, a finanszírozás szétzilálódását, áttekinthetetlenségét hozta magával. Miközben a köznevelésben való részvétel állampolgári kötelesség maradt, egyre kevesebb hangsúly esett az állam fenntartó szerepére.
(9.00)
Ezzel megszűnt az oktatás egységes tartalmi és szakmai minőségének elvárása, biztosítása és ellenőrzése, a rendszer működésének tervezhetősége, az országos érdekek, így a munkaerő-piaci szempontok, a felzárkóztatás, a tehetséggondozás és a gazdaságosság figyelembevételének lehetősége, és jelentős mértékben romlott az oktatás eredményessége. Mindezt a jelenleg hatályos, közoktatásról szóló, ’93-ban született törvény mintegy százötvenszer módosított, szövevényes, a felhasználók iránti szakmai és erkölcsi bizalmatlanságon alapuló, a jogok és kötelességek rendjét felborító szövege keretezte.
Tarthatatlan állapottá vált mára, hogy fiataljaink 20, egyes felmérések szerint ezt meghaladó százaléka úgy kerül ki az iskolarendszerből, hogy funkcionálisan írástudatlan, és jóformán nincs esélye arra, hogy az életben boldoguljon. Tarthatatlan állapot az, hogy tovább nőtt a legelhagyatottabb társadalmi rétegeknek, csoportoknak a leszakadása, miközben az állam az elmúlt évtizedben több mint 100 milliárd forintot fordított a felzárkóztatásra. Tarthatatlan állapot az is, hogy az iskolai élet lassan megszokott, mindennapos kísérőjelenségévé válnak a normaszegések, a fegyelmezetlenségek, a tanulási, tanítási kötelességek nem teljesítése vagy alulteljesítése, és hogy miközben a nemzetközi mérések az olvasás, szövegértés némi csekély javulását mutatják, diákjaink ismeretanyaga, műveltsége nagyon sokat romlott, és megszűnőben van a mindenki számára hozzáférhető, egységes alapműveltség, amely Magyarország jövőjének, versenyképességének és nemzeti felemelkedésének korábban a záloga volt. És végül tarthatatlan állapot az, hogy nevelőink, tanáraink, tanítóink jövedelmi viszonyai súlyos tekintélyvesztést eredményeztek, kétharmaduknak a megélhetésükért másodállásokat kell vállalni, és így a rendszer maga akadályozza, hogy nagyobb részt vállaljanak a klasszikus nevelői feladatokból, amelyre pedig társadalmunknak a jelen állapotban égetően szüksége volna.
Azok a szakmai és politikai csoportok, amelyek úgy vélekednek, hogy nincs szükség új törvényre, nyilvánvalóan másképp látják az elmúlt időnek ezeket a rossz eredményeit. Ez szívük joga. Mi viszont, akiknek az ország többséget adott a tavaly áprilisi választásokon, egyértelműen úgy látjuk, hogy ez tarthatatlan állapot, ezen változtatni kell, ezt pedig csak egy új köznevelési törvénnyel vagyunk képesek megalkotni. Ezért döntött úgy a kormány, hogy új törvényt alkot, ezért döntött úgy, hogy ezt beterjeszti az Országgyűlés elé, amelynek az általános vitáját a mai napon megkezdjük.
A következőkben mint az előterjesztő és a javaslat egyik alkotója, az abban foglaltakkal - 30 éves szakmai múlttal, tudományos, oktatói, kutatói eredményekkel a hátam mögött - teljes mértékben azonosulva, örömmel ismertetem a törvényjavaslat legfontosabb céljait, értékalapját, és a változásokat hozó megoldási utakat. Idehoznám még azt, hogy a közoktatáson, a köznevelésen, az iskolarendszeren történő országmegújítás egyáltalán nem új gondolat. Kossuth Lajos Schwarz Gyulához intézett levelében így szól: nemzeti létünk csak azáltal biztosítható, ha a súly, melyet a szám, az életrevalóság, a históriai állás nyújt, a közművelődés súlya által hatályosabbá tétetik. Széchenyi, reformkorunk másik nagyja, sokkal több írásában, cikkében írt, gondolkodott és vallott hasonlóképpen.
Ennek a reformkori két nagy alaknak, akiknek nevét minden magyar ember tudja, akikről szinte minden magyar településen utcát, házat neveznek el annak jeléül, hogy a magyar nép milyen nagyra értékeli az ő szellemi és egyéb teljesítményüket, nos, ennek a két nagynak a hasonló gondolatait nem kisebb nagyság, mint gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter foglalta egységbe a parlamenti beszédében 1928. május 4-én, így szólván: “bátran megállapíthatom azt, hogy ez a programm nem új dolog, hanem a reformkornak szent hagyatéka, ez Széchenyinek és Kossuthnak egybehangzó szent hagyatéka, amelyet a magyar nemzetnek egy másik kora, a kiegyezés kora meg is valósított.”
Nos, ezek után engedjék meg, hogy ismertessem, hogy melyek a legfontosabb célok, amelyeket az új köznevelési törvénnyel szolgálni akarunk. A törvény célja egy olyan köznevelési rendszer megalkotása, amely elősegíti a rá bízott gyermekek, fiatalok harmonikus testi, lelki és értelmi fejlődését, készségeit, képességeit, ismereteit, jártasságait, érzelmi és akarati tulajdonságait, életkori sajátosságaiknak megfelelő tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel. Kiemelt célja a nevelés, oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás. A köznevelési törvény tehát az embernevelést tűzi alapvető céljául az iskolarendszernek, a nevelést a szó teljes értelmében, ezen belül is a teljes személyiség, és általa a közösség, a család, a nemzet, az egyház, emberiség fejlődésének szolgálatába állítja.
A 2010. évi országgyűlési választásokon kapott felhatalmazás alapján tehát a törvénynek kitüntetett céljai a következők, csak felsorolom: a megújulás, a felemelkedés, az ország versenyképességének biztosítása, a nemzeti közép megerősítése, a leszakadás meggátolása, az új társadalmi elvárásoknak való megfelelés és végül a pedagógusok helyzetének rendezése. A célokat valamilyen érték alapján, értékrend mentén kívánjuk megvalósítani, ezért úgy korrekt, hogy szóljak azokról az értékalapokról is, amelyekre az új köznevelési törvényt helyeztük. Röviden ezek a következők: azok az alkotmányos alapértékeink, amelyeket az új alaptörvényünk megfogalmaz - ennek is a nemzeti hitvallására gondolunk elsősorban -, másodsorban a nemzeti együttműködés programja, amely kijelölte Magyarország útját a munka mentén, a kötelességteljesítés mentén, a normakövetés mentén. És végül, értékalapja az új törvényünknek a magyar és az európai, tágabb értelemben az egyetemes köznevelésnek minden olyan hagyománya, amely integrálható, beilleszthető a magyar gyökerek közé. A változások támaszkodjanak azokra a meglevő erősségekre, mondjuk, amelyek a XX. század közepére valóban sikeressé, mégpedig kiemelkedően sikeressé tették a magyar köznevelési rendszerünket. Áttételesen cél tehát, hogy ezeket a magaslatokat ismét elérjük, mi több, meghaladjuk.
Idézek a törvény szövegéből a célok tekintetében. Az 1. § (2) bekezdése így szól: “A köznevelés egészét a tudás, az igazságosság, a rend, a szabadság, a méltányosság, a szolidaritás erkölcsi és szellemi értékei, valamint az egyenlő bánásmód és az egészséges életmódra nevelés határozzák meg. A köznevelés egyetemlegesen szolgálja a közjót és a mások jogait tiszteletben tartó egyéni célokat.” Ezek olyan mondatok, amelyek a törvényszövegbe bekerültek, amelyeknek minden szavát, minden gondolatát nagyon sokszor végigrágtuk, végigelemeztük, minden szó mögött nagyon fontos tartalom van. - Elnézést kérek, még mindig egy megfázással küszködöm.
A törvény kijelöli az új köznevelési rendszer pedagógiai alapértékeit, és ez szakmaiság - ha úgy tetszik -, jóllehet másfajta szakmaiság, mint amit azok képviselnek, akik a korábbi oktatási rendszer irányítói voltak, de ez is a pedagógiai szakmának vagy a tudományának egyik önmagát igazolt ága. Nos, a pedagógiai értékrend lényegét az 1. § (3) bekezdése ekképpen fogalmazza meg: “A nevelési-oktatási intézmények pedagógiai kultúráját az egyéni bánásmódra való törekvés, a gyermek, a tanuló elfogadása, a bizalom, a szeretet, az empátia, az életkornak megfelelő követelmények támasztása, a feladatok elvégzésének ellenőrzése és a gyermek, tanuló fejlődését biztosító objektív értékelés jellemzi.”
(9.10)
Meglehet, nem szokványos dolog egy oktatási rendszert vagy iskolarendszert szabályozó törvényben pedagógiai értékrendet is meghatározni, ezt szükségesnek láttuk, mert a törvény szavai ettől kezdve iránytűt jelentenek, kötelezettséget jelentenek minden köznevelési intézménynek és minden pedagógusnak.
Szólnunk kell még arról is, hogy milyen jogelveket követtünk a törvény megalkotásában. Itt hármat kell megemlítenem. Először is azt, hogy új elnevezést adtunk a törvénynek, amelyre részben utaltam, részben még kitérek rá, a közoktatás helyett a köznevelés kifejezést használtuk, célozva arra, hogy a nevelés az a pedagógiai tevékenység, amely átfogja a személyiségfejlesztés egészét, ezen belül hangsúlyosan az iskolában az értelem fejlesztését, a tudás gyarapítását, de benne van a hazafias nevelés, az erkölcsös nevelés, szükség szerint vagy esetenként minél nagyobb hangsúllyal a vallásos nevelés, a munkára nevelés, a családi életre nevelés és így tovább. Ez tehát az iskolarendszer egészének az alapja.
A második jogelv az, hogy kerettörvény jelleget adtunk a törvénynek, nemcsak mi magunk, hanem követve az alaptörvényt és más fontos törvényünket. Azt az eljárást követtük itt is, hogy nem ismételjük meg azokat a szabályokat, amelyeket más ágazati törvények előírnak, és minél egyszerűbb, átláthatóbb, világosabb törvény megalkotására törekedtünk. Elismerem, hogy ez nem sikerült esetleg minden területen, de nagyon nehéz szakítani azokkal a régi hagyományokkal, amelyek abból indultak ki, hogy akkor jár el helyesen a törvény, ha az élet a pedagógiai szituációk mindegyikére jogi választ ad.
Végül a harmadik jogelv a törvényalkotásnál a magyar állam köznevelésben betöltött szerepének újbóli meghatározása volt, amelyre a XX. század utolsó évtizedeiben háborúk, diktatúrák és forradalmak árnyékában harag és részrehajlás nélkül nem kerülhetett sor. Most abban reménykedünk, hogy végre elérkeztünk egy olyan konszolidált időhöz, amikor ezt talán megtehetjük.
Az új köznevelési törvény, illetve annak javaslata folytatja azt a hagyományt, hogy az oktatási törvények mindig rögzítették a rendszer fontos alapelveit. Az expozéra készülve átnéztem az alapelveket, és nagyon nehéz volt kiválasztani belőlük a legfontosabbakat vagy a leglényegesebbeket, hiszen nem áll rendelkezésemre végtelenül idő, ezért nem említem meg valamennyit, de mégis felsorolom, és láthatjuk, hogy ezek nagyon-nagyon lényeges, meghatározó tartópillérei lesznek és kell hogy legyenek az új köznevelési rendszernek. Akik jól ismerik a most hatályos, 1993-ban született törvényt, és sokan vagyunk ilyenek, rá fognak ismerni, lényegében ugyanazok az alapelvek nagyon sok helyen megismétlődnek, de nagyon sok újdonság is megjelenik.
Értelmezés nélkül inkább csak felsorolom: a köznevelést nem szolgáltatásnak, hanem közszolgálatnak tekintjük, a magyar nyelv analízise elvezet bennünket oda, hogy ezt pontosan értsük, hogy ebből mi minden származik. A köznevelési rendszer fenntartása, működtetése, fejlesztése a magyar állam feladata, régóta így van ez, most is deklaráljuk. A köznevelési rendszer a közjót és a mások jogait tiszteletben tartó egyéni célokat egyaránt szolgálja, ezeket harmóniába kell hogy hozza, az egyén és a közösség érdekei, céljai nem mondhatnak egymásnak ellent, ez a kormány minden egyes intézkedésével harmonizál. A gyermekek szüleivel, illetve gondviselőivel közösen végzi az iskolarendszer a nevelést. Ez egy evidencia, következik a természetjogból és régi felismerés.
Hadd idézzem ide ismét a nagy kultuszminiszter-előd egyik gondolatát, amely a Pesti Napló 1928. évi februári számában jelent meg. Gróf Klebelsberg Kunó így ír: “Ha én Magyarország oktatóin végignézek, az óvónőktől kezdve fel az egyetemi tanárig, ebbe a nagyszerű szervezetbe mindig belegondolom a magyar anyát is.” Nos, mi is erre az álláspontra helyezkedtünk, értelemszerűen a szülőkkel, az anyákkal, apákkal, nevelőkkel való igen szoros együttműködésben érdemes csak a nevelést tételezni, ez tehát kijelöli a pedagógiai kultúrának az útját és a lehetőségeit is.
Fontos alapelv a jogok és a kötelességek harmóniájának megállapítása. Azok a rendszerek, amelyekben bármelyik túlsúlyba kerül és dominánssá válik a másikkal szemben, egészségtelen rendszerek. A kisebbségek, a nemzeti etnikai kisebbségek vagy a nemzetiségek autonómiájának biztosítása is alapelv. A korai iskolai fejlesztés, amely az elmúlt évünk egyik sikertörténete volt az európai uniós elnökségünk alatt is, bekerült a törvénybe azáltal, hogy 3 éves kortól tervezzük - mintegy három év múlva - az óvodáztatást. Hogy mennyire nem új keletű gondolat ez, megjegyzem, engem is meglepett a korábbi évszázadok szakirodalmát tanulmányozva, amikor arra a megjegyzésre, arra a gondolatra találtam, ismét csak a nagy kultuszminisztert idézem: “Óvodai törvényünket gróf Csáky Albin javaslatára 1891-ben - 1891-ben! - szavazta meg a magyar törvényhozás, amely a 3-6 éves gyermekek gondozóira nézve kötelezővé teszi, hogy őket az óvodába küldjék.” Bevallom, ezt nem tudtam én sem, hogy ennek ilyen régi hagyománya van. Az a felismerés, amelyet a modern orvostudomány, pszichológia és pedagógiai kutatások alátámasztottak, hogy 3 éves kortól, akkor kell nagyon intenzíven fejleszteni a gyermeket, mert ami akkor elmarad a nevelésben, fejlesztésben, az gyakorlatilag behozhatatlan, és ezt a célt, különösen a leszakadóban lévő gyerekek intenzív nevelését szolgálja a 3 éves kori óvoda.
A tankötelezettség, amelyet 6-16 éves korig jelöl ki a törvény, itt szükséges tisztáznom azt a mondatot, elhangzott már többször itt, a Parlament falai között is: a tankötelezettség azt jelenti, hogy addig köteles a gyerek iskolába járni, de nem jelenti azt, hogy utána az iskolának ki kell tennie a gyereket. Vagy tanulnia kell 16 éves koráig, vagy dolgoznia kell, a magyar társadalom előtt ez a két út áll, vagy tanulunk, vagy dolgozunk, és a határt 16 éves korban szabja meg ez a törvény, beleilleszkedve az európai átlagba.
A fenntartást állami, önkormányzati, egyházi és magániskolák, illetve egyetemi, főiskolai gyakorlóiskolák köré sorolja. Fontos alapelv az anyanyelven történő tanítás, és az, hogy az oktatási rendszer egységét, szakmai egységét biztosító pedagógiai szolgáltatások és szakszolgálatok is egységes állami, szakmai irányítás alá kell hogy kerüljenek, különben megint csak szétporlad az az egységesség, amelyet az államnak garantálnia kell.
Ezek után arról szólnék, hogy a közoktatási rendszerünkben jelenleg fellelhető hiányosságokat hogyan, milyen módon kívánja orvosolni, javítani az új köznevelési törvény. Először is a problémák egyik gyökere az, hogy a köznevelési rendszert piaci szereplőnek tekintették, s ily módon kiszolgáltatták a magyar nemzeti érdekek iránt közömbös érdekeknek. A mi felfogásunkban, mint mondtam, a köznevelési rendszer nem ilyenfajta piaci szolgáltatás, hanem közszolgálat, ellátása alapvetően a magyar állam joga, feladata, kötelessége, és ebbe beleférnek a nem állami, azaz egyházi és magánintézmények is, hiszen erre társadalmi igény van, ezekre az igényekre pedig megfelelő, adekvát választ kell adni.
A második ilyen súlyos probléma, amelyet érzékeltünk itt, a Parlament falai között is, több olyan felszólalás volt, amely rámutatott arra, hogy az állam nem képes a jelenlegi szabályozórendszer keretei között betölteni a szerepét, és az, hogy nem volt értelmezhető egységesen és egységesen érvényesíthető az állam felelőssége és irányító szerepe.
(9.20)
Az új törvény ezt oly módon kívánja megoldani, hogy egyrészt garantálja az egységes állami szakmai irányítást a tanterveken, szolgáltatásokon, szakszolgálatokon keresztül, másrészt garantálja a pedagógusok egységes, államilag biztosított, hosszú távra megélhetést és kilátást biztosító fizetését, harmadrészt pedig bevezeti azt a külső, államilag egységesen működtetett szakmai kontrollt, amelyet nem a hivatal, hanem a szakemberek fognak végezni.
Tarthatatlan állapot az is, sok mindent felsoroltam aközött, hogy mi mindent tekintünk tarthatatlannak; nos, azt is tarthatatlannak tekintjük, hogy 26 éve úgy működik a magyar iskolarendszer - Európában úgyszólván egyedülálló módon -, hogy nincs benne rendszeres külső szakmai ellenőrzés és értékelés. Ez nem különböző cégeknek vagy szakmai műhelyeknek a dolga, hanem az állami felelősségvállalásból következik.
Nos, e mellett a nagyobb állami szerepvállalás mellett az iskolarendszer és az intézmények önállósága nemcsak hogy megmarad, hanem erősödni is fog, mégpedig abban jelenik meg, hogy az iskolákat irányító, intézményeket irányító legfontosabb szakmai dokumentumokat, pedagógiai programot, szmsz-t, házirendet s a többi maguk a nevelőtestületek fogják elfogadni és az intézményvezetők, az igazgatók jóváhagyni. Ez a szakmai önállóság igazi garanciája, valamint a helyi tantervek továbbra is megmaradó lehetősége, amelyben az intézmények a saját szakmai arculatuknak megfelelő pedagógiai eljárásokat és kultúrát követhetnek.
A harmadik súlyos problémája volt az oktatási rendszerünknek az, hogy laikusok kaptak benne szakmai döntésekre helyet. Ezért az új törvény elismerve, mi több, provokálva azt, hogy az érdekeltek véleményét minden döntés előtt kérjük ki és mérlegeljük, ez a korszerű vezetésnek alapvető tanítása, ez nem mellőzhető, de a szakmai döntésekben egyetértési jog nem illeti meg őket.
Hozzáteszem, ezt megerősíti egy korábbi alkotmánybírósági határozat is, amely arról szól, hogy azoknak kell a döntést a kezébe adni, akik a döntésért a felelősséget viselik. Ezért nem találnak a törvényben olyan tanulói és szülői egyetértési jogokat, amelyek kifejezetten szakmai döntésekre szólnak. Ezáltal is nő az intézményeknek, a nevelőtestületeknek, igazgatóknak a felelőssége, mert ezeket a szakmai döntéseket jól kell meghozni: szakmai alapon és lelkiismereti alapon. És azok a mechanizmusok, amelyek az iskolarendszerben működnek, egészen a bíróságokig biztosítják azt, hogy a rossz döntések mindig korrigálhatók lesznek.
Nos, az egyik leglátványosabb hiányossága negyedsorban az iskolarendszerünknek az volt, hogy az értékalapú nevelést, amely a magyar iskolarendszernek évszázadokon keresztül erőssége volt, aminek csodájára járt a világ, ezt felváltotta az az értékrelativizmus, amelynek következményei a fiatalok normaszegésének és deviáns viselkedésének erősödésében már tetten érhetők voltak. Az elmúlt évek közbeszéde harsogott azoktól a történésektől, amelyek arról szóltak, hogy az iskolák kénytelenek a normaszegőknek kedvezni a normakövetőkkel szemben, amelyben a pedagógusokat olyan atrocitások, méltatlan atrocitások érték, amelyek miatt törvénnyel kellett őket védenünk és így tovább.
Ezért tehát az új köznevelési rendszernek kitüntetett, hangsúlyos feladata, célja a nevelés, és itt van a magyarázata annak, hogy miért köznevelési rendszerről beszélünk, követve Eötvös József nagy kultuszminiszter elődünket, aki köztudottan megalapította a pedagógia világának máig érvényes folyóiratát, például amely nem a Közoktatás, hanem a Köznevelés címet viseli.
Ezt az értékalapot a törvény már imént idézett értékfelsorolása mellett a Nemzeti alaptanterv fogja hordozni, úgy, ahogy ez 1995 óta a magyar iskolarendszerben jellemző. Azokat a pedagógiai célokat, módszereket, követendő közös értékeket, amelyeket minden magyar nevelési intézményben pedagógusnak, gyereknek kötelessége követni, a Nemzeti alaptanterv fogja megjeleníteni, amely nem része a törvénynek. Ezért nem kereshetünk - mert nem is fogunk benne találni - matematikára, kémiára vagy éppenséggel más tantárgyra vonatkozó utalásokat, találunk viszont benne olyan újdonságokat, amelyeket eddig nem tudott az iskolarendszer megoldani, mint például a művészeti nevelés erősítése, az erkölcsi nevelés erősítése vagy a mindennapos testnevelés, amely az egyik legsúlyosabb társadalmi problémára, az ifjúságunk, a gyerekeink közel 50 százalékos betegségére kíván megfelelő adekvát választ adni.
A nevelés szempontjából a legnagyobb ellentétek vannak a különböző gondolkodó emberek között. Hadd említsem meg azt, hogy mi nem hiszünk abban a nevelésben, amely mindent a gyerek igényeihez és még nem eléggé fejlett tudatához igazít. Mi abban hiszünk, amit a nagy kultuszminiszter így írt 1928-ban a Pesti Naplóban: “Micsoda rettenetes következményekhez vezethet, sőt kell vezetni annak, ha a fiatal kedélyeket, melyeknek belátásuk és önfegyelmük nincsen, nem nevelik kötelességre és felelősségtudatra. Minden absztrakt tudás közvetítésénél sokkalta fontosabb az, hogy a szülői ház és az iskola a fiatalságban a kötelességérzetet, a belső energiát és az akaraterőt ápolja és fejlessze ki.”
Mielőtt a tisztelt képviselők már megfogalmazzák magukban - ha még ezt nem tették - azt a gondolatot, hogy micsoda avítt, régi példákat említ ez az oktatási államtitkár, hiszen 1928 mikor volt, megváltozott az idő, megváltozott a gondolkodás, hadd idézzek ide egy olyan szakirodalmi részletet, amely egy évvel ezelőtt született abban a Németországban, amely semmiképpen sem vádolható azzal, hogy vissza akarja fordítani az idő keretét, különösen nem a pedagógiai gondolkodásban.
Az idézet Michael Winterhoff orvos-szociálpszichiátertől származik, akinek könyve bestseller lett rövid pár hónap leforgása alatt, így ír a nevelésről és a gyerek szerepének téves értelmezéséről: “Szabályos érzelmi erőszakot követünk el gyerekeinken, amikor a nevelés során nem gyereknek, hanem partnernek tekintjük őket. A gyereket gyerekként kell látnunk és gondoznunk. Ez egyrészről szeretetteljes és kíméletes bánásmódot jelent, másrészt azt is, hogy a felnőttek tudatában legyenek annak, hogy a gyereknek szüksége van vezetésre és irányításra.”
Nos, a nevelésről szélsőségesen gondolkodnak az emberek régóta. Mi ezt az álláspontot képviseljük, amit Klebelsberg Kunó, Winterhoff és nagyon sok gondolkodó kijelöl, és a természetjog is erre tanít bennünket: a gyermek még kicsi, fejlődik, irányításra, vezetésre van szüksége, másrészről ezt az iskola pedagógusa, nevelője jó lelkiismerettel, szakmaisággal, becsülettel, szeretettel kell hogy végezze. A közoktatási rendszernek vagy a köznevelési rendszernek pedig az a dolga, hogy szabályozóeszközökkel és ellenőrzéssel biztosítsa, hogy ez az irányítás, ez a vezetés a gyerek érdekét szolgálja.
A következő nagyon súlyos hiány, amelyet tapasztaltunk, az pedig az, hogy megszűnt az egységes nemzeti műveltség továbbadását szolgáló tartalmi szabályozás, az új törvény új tartalmi szabályozást vezet be, a Nemzeti alaptantervet ki fogja egészíteni a közműveltség tartalmi alapjaival, és a kötelezően választandó kerettantervek rendszerével csökkenteni fogja a tankönyvek számát (Dr. Hiller István: Kár!), és fokozatos áttérést ír elő az egységes általános iskolai ingyenes, tartós tankönyvhasználatra.
Súlyos hiányossága és adóssága köznevelési rendszerünknek az, hogy romlik a közoktatás eredményessége, hanyatlik a fiatalok teljesítménye - erre már utaltam a bevezetőben -, ezért a kötelezően választandó kerettantervek életbe léptetésével és majdan az érettségi vizsga rendszerében beütemezett színvonalemeléssel és a vizsga egységessé tételével, továbbá a külső szakmai ellenőrzések rendszerré szervezésével fogjuk javítani az oktatás eredményességét.
(9.30)
Az érettségi vizsga részleteit rendeletben fogjuk szabályozni, ahogy ez már több mint egy évtizede hagyománya a magyar oktatási rendszernek. Emellett kimondjuk a differenciált és átjárható iskolarendszert, ennek biztosítását, amelyben csak megfelelő követelmények teljesítése esetén lehet továbbhaladni a középfokon. Ez az érettségit adó középiskolák minőségi javítását eredményezheti.
A felzárkóztatási programok sikertelenségéről is szóltam már, amelyet minden tanulmány és minden konferencia megerősített az elmúlt években, ez sem maradhat így tovább. Új strukturális elemeket és új erőket, új módszereket fogunk mozgósítani ennek érdekében, együttműködve a felzárkóztatásért felelős helyettes államtitkársággal, amelynek munkatársai részt vettek a törvény szövegezésében, ezúttal is köszönet illeti őket.
Végül az egyik leglátványosabb hiányossága, baja, rákfenéje a közoktatási rendszerünknek, a pedagógushivatás tekintélyvesztése, amely mélypontra jutott, amely mára a közoktatási rendszer megújításának gátjává vált. Ezért a törvény a pedagógus-életpályamodellről szóló fejezetében megfogalmazza az elhivatottságra épülő, a pedagógiai munkához és az élet kérdéseihez értő módon, kreatívan viszonyuló, önálló döntéseket hozni tudó és azért felelősséget vállaló pedagógusszerepeket, kiszámíthatóvá és a magasabb követelmények mellett magasabb, jóval magasabb bérezésűvé teszi a pedagógus-életpályát. Itt azért megemlítem, hogy a kormány ezt a törvényt terjesztette be a parlament elé, vállalva ezzel minden olyan konzekvenciát, amely ezzel jár. Több évtizedes adósságát fogja a magyar kormány és a magyar állam ezáltal behozni, ha a pedagógus-életpályamodellben biztosított körülményeket és feltételeket megadja a pedagógustársadalomnak.
Végül a külső szakmai kontroll egy jelentős újdonság, amelyről már szóltam. Még két témát említek meg, egyrészt azt a fajta hiánygazdálkodást, másrészt pedig túlköltekezést, amely a közoktatási rendszert eddig jellemezte. Ezt a pedagógusbérek egységes biztosításával és azzal a fenntartói hozzájárulással fogjuk megoldani, amely új alapokra helyezi a közoktatás finanszírozását. Mindez, külön hangsúllyal a pedagógus-életpályára 2013. szeptember 1-jétől fog életbe lépni. Van tehát időnk arra, hogy az átállást alaposan előkészítsük, az előkészületek megkezdődtek.
Engedjék meg, hogy végül csak pár hívó szó erejéig szóljak a pedagógus életpályának azokról az újdonságairól, amelyek kétségkívül okoznak persze aggodalmat, izgalmat, hiszen egészen más életkarrier-lehetőségről van benne szó, mint amit eddig a pedagógustársadalom megszokott. Először is szakaszokra osztottuk a pedagógus-életpályát, amely szakaszok között minőségi kritériumoknak megfelelő minősítésen kell átjutni ahhoz, hogy továbblépjen a pedagógus. Egy 150 ezres pedagógustábort évente nem lehet minősíteni, ezért két kötelező és egy választható minősítési szakaszt építettünk be, amely nem ugyanaz, mint az a külső szakmai ellenőrzés, amely ötévente lesz kötelező; a kettő össze fog természetesen kapcsolódni. Mindezt előkészítjük egy új pedagógusképzési és -továbbképzési rendszerrel, a munkaidő rendezésével, és megismétlem, a pedagógusbérek rendezésével. Mindezt, amelynek a vázlatos elemeit tartalmazza a törvény, kormányrendelettel fogjuk részletesen szabályozni, és azoknak a munkatársaknak, szakmabeli segítőknek a szakértelmére támaszkodva fogjuk a részleteket kidolgozni, akik ebben a munkában részt tudnak és részt akarnak venni.
Szólnunk kell még arról, hogyan készítettük elő a közoktatási törvényt, bár ez tulajdonképpen mindenki tudatában valahogyan elrendeződött. Amit ki szeretnék itt emelni, és fontos, hogy egy év óta tart a vita írásban és élőszóban, több mint hatezer oldalnyi javaslatot dolgoztunk fel, legalább 200-300 fórumon vagyunk túl - a számát sem tudom - és egyeztetésen. A törvényt támogatta, mégpedig igen nagy szótöbbséggel az Országos Köznevelési Tanács, amelynek itt jelen levő tagjait külön tisztelettel köszöntöm, és a Közoktatás-politikai Tanács nyolc oldala közül hat, közülük is látok itt néhány személyt, őket is külön köszöntöm, és támogatta továbbá az Országos Kisebbségi Bizottság, mégpedig 8 igen és 1 tartózkodás mellett.
Ez a társadalmi egyeztetés arról győzött meg bennünket, hogy jóllehet a változásokat nagy várakozás kíséri, de a pedagógustársadalom mint a szellem emberi képviselői képesek és készek arra, hogy a változásoknak aktív tagjai legyenek. A törvény megalkotását követni fogja az a jogalkotás, amely a részleteket a helyére teszi. Mindezzel a cél - és ezt a kedves kollégáknak mondom, akik közül néhányan itt vannak a teremben, vagy talán sokan kísérik -, hogy valljuk azt a Németh László-i gondolatot, hogy az egyetemek dobogóján, ezt kitágíthatom, az óvodai csoportszobában, az iskolai tantermekben, tehát mindenütt a tanár fontosabb, mint a tananyag, és az iskolát nem az élet tornatermének tekintjük - ahogy Németh László írja -, hanem az egész élet tervszerűen sűrített másának, ahol a tanuló életfokonként s rendezve kapja mindazt, ami odakint kaotikusan veszi körül. A mi dolgunk ennek a rendezésnek a megteremtése, hogy a gyerek, a fiatal az ő állapotának megfelelően fejlődhessen, és aktív, alkotó tagja lehessen annak a magyar társadalomnak, amelynek felépítése, felvirágoztatása mindannyiunk közös érdeke.
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok soraiban.)
