MICHL JÓZSEF
MICHL JÓZSEF
MICHL JÓZSEF, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt magyar Szülők és most is dolgozó tanító Pedagógusok! Jelkép is lehetne ennek a mostani törvényjavaslatnak a száma, hiszen T/4856. számon nyújtotta be a kormány. A történelmünknek két meghatározó forradalmának és szabadságharcának a dátumát rejti. Mindkét szabadságharcunkban élesen rajzolódott ki az a változási igény, hogy a magyar kultúrát és így a magyar oktatásügyet is mi magunk határozhassuk meg, és ne más népek vezetőinek a gondolkodásmódja irányítsa azt.
A rendszerváltozás hozta meg a lehetőségét annak, hogy a tanügyünket, a szellem, a test és a lélek építésének az ügyét, az iskolát újraalkossuk. Tizennyolc esztendős lett ez a törvény, éppen nagykorú, és mint ilyen, szükséges a felnőtté válása. Felnőtté kell érnie, ez pedig nagy változással jár. Talán ez a változás iránti igény az, amely részben az előttem szóló felszólalóknál is kiverte a biztosítékot, és azzal a vehemenciával támadják, amelyet az imént hallhattunk.
Hunor és Magor hazájában, azt gondolom, teljesen természetes a két véglet megjelenése is, de ebben a testvérbirkózásban, biztos vagyok benne, hogy egy helyes döntést fogunk meghozni a végén. A magyar iskolaügy a magyar családok ügye. Nincs olyan magyar család, akit ne érintene valamilyen módon a magyar oktatás és a nevelés ügye. A Kereszténydemokrata Néppárt elkötelezett a magyar családokért, az egészséges, erős magyar családokban látjuk azt a biztosítékot, hogy nemzetünk megerősödjön, és a gyengéket is képes legyen magával hordozni. Ezért volt sürgős, de mégis nagyon alapos munkát igénylő ennek a törvénynek az előkészítése. Ilyen részletes, kellő időt adó véleményezési időszaknak elegendőnek kellett lennie és láthatóan elegendő is volt, hiszen a minisztérium jelzése szerint sok száz vélemény, több ezer oldalnyi javaslat érkezett a törvénytervezethez. A folyamatosan fejlődő törvénytervezet ezek egy részét láthatóan be is fogadta.
A Fidesz és a KDNP választási ígéretében is központi helyet foglalt el az oktatás, a nevelés ügye. Előre elmondtuk, hogy nem maradhat település óvoda és iskola nélkül. Ahol legalább néhány gyermek is van és szüleik ezt igénylik, ott iskolát kell létrehozni. A kormányprogram ezt csak megerősítette, és ha úgy tetszik, az alaptörvény ezt szentesítette is.
A nemzeti együttműködés kormánya most letette a nemzet asztalára a jövő nevelésének kerettörvényét. Azt gondolom, hogy az alaptörvény elfogadása után, bár sok nehéz és fontos törvényt tárgyal az Országgyűlés, mégis nyugodtan kijelenthetjük, hogy a köznevelésről szóló törvény lesz az alaptörvény után a legfontosabb törvényünk, hiszen ez valóban mindenkit érint, és valóban a jövőről szól.
Kerettörvény az, amely előttünk fekszik, mert nem tartalmaz sok-sok részletszabályt. Ezt számon is kérik, a bizottságokban is számon kérték a képviselőtársaim. Ezeket a részleteket a most elfogadásra kerülő törvény alapján tudja majd elkészíteni a minisztérium, a kormány. Ne tessenek olyan részletszabályozást várni ettől a száz paragrafustól, amely minden apró, de persze fontos kérdésre választ ad. A cél éppen az volt, hogy olyan új keretet rajzoljon meg a tanügy számára, amely könnyen áttekinthető, értelmezhető és mindenki számára elégséges eligazítást ad a köznevelés működtetésének rendjéről.
A rendteremtés a másik olyan célja a törvénynek, amelyet hivatott biztosítani. Az előttem szólók, a bizottsági véleményeket elmondó képviselőtársaim közül is többen hozták szóba azt, hogy a magyar oktatásügy rendteremtésre várt hosszú ideje, és most erre itt a jó alkalom, merthogy rend nélkül nincs iskola és nincs tanítás sem, és nincs tanulás sem. A törvény határozott kereteket fogalmaz meg, amelyek egyrészt segítséget adnak az alkalmazóknak a működéshez, másrészt a káros és elkerülendő szabadosság helyett a szabadság megerősítését biztosítja.
A másik jellemzője a törvénytervezetnek, hogy a minőséget kívánja javítani, értékelvű. Nem lehet magyar iskola a minőség emelkedése nélkül. Ennek egyik segítője kell hogy legyen az a régi nevén szakfelügyeleti rendszer vagy pedagógiai, szakértői rendszer, amely a szakmai igényesség érdekében létrejön. Nem mindegy, hogy kik lesznek ennek az új rendszernek a munkatársai, őket komoly szakmai versenyben kell kiválasztani. Az ellenőrzés és a szakma felügyelete nemcsak az adminisztrációra kell hogy kiterjedjen, hanem végre az osztályteremben folyó munkára is. Nagyon jól látjuk mindannyian, hogy az eddigi vizsgálatok, az iskola ellenőrzése arra terjed ki, hogy rendelkezik-e az összes szabályzattal, megvan-e minden olyan dokumentáció, amelyet a jogszabályok előírtak. De hogy annak a betartása, betartatása, egyáltalán az ismerete és a tanításban való, a minőségben való hozadéka mi volt ezeknek a különböző dokumentációknak, erre már nem terjedtek ki a vizsgálatok. Aki eddig is magas színvonalon, pontosan felkészülve, folyamatosan képezve magát mindent megtett a gyermekek számára átadandó tudás jó közvetítéséért, azokat ez a szakmai ellenőrzés ki tudja emelni, dicsérni és elismerni fogja.
Biztos vagyok abban, hogy ők lesznek többen, viszont bizonyára lesznek ilyenek is, akik gyenge munkát végeznek az osztályban, és ráadásul az igazgatójuk ezt eddig nem kérte tőlük számon, azoknak új lendületet adhat a szakmai bírálat, vagy rádöbbennek, hogy nem jó helyen vannak. A pedagógus a szülővel azonos felelősséget vállal a gyermekekért. A gyermek ideje is egyszeri és megismételhetetlen. Senkinek nincs joga azt elpazarolni, sem a szülőnek, sem az iskolának, éppen ezért is nagyon-nagyon fontosnak tartjuk azt a szakmai ellenőrzést, amelyet a törvény megfogalmaz. A szakmai szervezetek törvényhez fűzött véleménye is tartalmazza azt a meglátásomat, hogy az állami szerepvállalásnak emelkednie kell az iskolaügyben.
Az önkormányzatok áldozatvállalása az iskolafenntartásban elérte a határát. Nem tud nagyon sok önkormányzat megbirkózni egyedül a feladattal, az államnak sokkal nagyobb részt kell vállalnia az iskola működtetésében. Azt a törekvést, hogy a pedagógusok teljes bérezése az állam feladata és felelőssége legyen, csak üdvözölni lehet. A tehetősebb fenntartóknak pedig lehetőséget biztosít a változás, hogy továbbra is vállalják a feladatot.
Az előttem szólók közül is többen említették ezt a lehetőséget. Természetes, hogy az a jelenlegi állapot és jelenlegi rendszer, van sok olyan önkormányzat, amely kiválóan működik és amelynek van lehetősége finanszírozni a többletterheket is, de az ország háromezerkétszáz-egynéhány önkormányzatából lényegesen többen vannak azok, akik ezt a lehetőséget örömmel üdvözlik.
(11.50)
A pedagógus-életpálya végre jó megoldást kínál arra a hosszú évek óta fennálló anomáliára, hogy miért csak az életkor és az iskolai végzettség határozza meg valakinek a fizetését. Ez a mostani javaslat azt tartalmazza, hogy egy harmadik lába is legyen ennek a meghatározásnak, mégpedig a fejlődés, a szakmai fejlődés, az, hogy a pedagógus hogyan viszonyul élete folyamán a munkához. Aki hajlandó folyamatosan fejlődni, önmagát képezve és erre bizonyítékot adva, az léphessen feljebb. Úgy gondolom, ezeket a minősítéseket, ezeket a szakmai előmeneteli vizsgákat különösen jól kell megszervezni. Nem jöhet létre az, nem érezhetik a pedagógusok azt, hogy ez csak egy kötelező penzum, amin aztán majd úgyis mindenki átjut; nagyon jó alkalom a jó pedagógus elismerésére és a rossz pedagógustól - kincstári optimizmussal reméljük, hogy ilyen persze nagyon kevés van - való elköszönésre.
Azt javaslom, hogy ezeket a minősítő vizsgákat csak a pedagógusképzést folytató felsőoktatási intézmények végezhessék a jövőben, hiszen ott van meg az a szakmai potenciál, amely erre csak őket teheti alkalmassá. Véletlenül sem kerülhet be ebbe a körbe a profitorientált cégek köre.
Írországban mindenki először pedagógus akar lenni, tanító akar lenni, aztán ha nem veszik fel, akkor elmegy valamilyen egyetemre, mondta nekem jó néhány évvel ezelőtt az egyik dublini tanítóképző főigazgatója. Azt gondolom, hogy ebben a mondatban minden benne van, az az irány, amelyet Írország a pedagógusok elismerésére kimunkált és működtetett.
Magyarországon ma - szintén utalva az előttem szólókra - sajnos a pedagógusszakma továbbra is a legnehezebb szakmák közé tartozik. Nagyon-nagyon kevesen vannak a jó képességű és nagyszerű tudással, lelki, szellemi felvértezettséggel rendelkezők, akik ezt választják. Éppen ezért ezt a célt kell nekünk is kitűzni a pedagógusképzésben, hogy először mindenki Magyarországon tanító, óvodapedagógus, tanár akarjon lenni, aztán ha nem sikerül neki oda bejutni, akkor valami más szakmát választ.
Súlyos kérdést hajlandó kezelni ez a törvénytervezet akkor, amikor a tankötelezettség kérdéséhez hozzányúl. Szintén az előttem szólók is érintették ezt a témát. Az elmúlt napokban talán az egyik legnagyobb vita abban alakult ki, meddig legyen kötelező iskolába járni. Én szeretném aláhúzni, amit egyikőjük sem említett meg, hogy a törvény nem arról szól, hogy 16 éves korban mindenkit ki fognak íratni az iskolából, hanem arról szól, hogy aki nem képes megfelelni az iskola elvárásainak, tanulmányi előmenetelének, akkor 16 éves kora után nem kötelező neki ott maradni, ahogyan ez sok más európai országban is működik, ahogy az előbb hallhattuk.
Az a néhány száz fiatal, aki ennek következtében kerül ki az iskolából, bizonyára könnyen lesz kezelhető akár abban a Híd-programban is, amelyről szintén részletesen ír a törvény. Ennek a folyamatnak a kezelésében, ennek a folyamatnak a segítésében, ezekben a Híd-programokban lesz óriási szükség a legjobb pedagógusokra. A legjobb pedagógusokra, akiknek ezt a legnehezebb részét kell vállalniuk a munkának.
Ha ma valaki elmegy egy szakmunkásiskolának és egy gimnáziumnak az évnyitójára vagy az évzárójára, akkor láthatja azt, hogy azoknak a családoknak a gyermekeit, akik szeretnének tisztességes szakmához jutni, azokat az ott dolgozó pedagógusok igyekeznek ugyanolyan szeretettel és lelkesedéssel körülvenni, és megpróbálni megtenni mindent azért, hogy a munkájukat a lehető legjobban végezhessék majd az új helyükön.
A törvény részletesen foglalkozik az esélyegyenlőség biztosításával is. Nem mindig ezzel a fogalommal megjelölve természetesen, de én egészen másképp látom a hároméves kortól történő óvodáztatást, vagy a délutáni iskolai lehetőséget, mert azt gondolom, hogy az esélyegyenlőséget azzal tudjuk a legjobban biztosítani minden család számára, ha választhatóvá tesszük azt, hogy gyermekét minél hamarabb és minél hosszabban az iskolában tarthassa. Itt az a megoldási javaslat, ami előttünk fekszik, azt tartalmazza, hogy azok kérjenek ez alól felmentést, akiknek rendezett, biztonságos, biztos családi háttere segíti a gyermek nevelését.
A másik nagyon fontos terület, amelyre szintén részletesen kitér a törvény, és sok lehetőséget hagy nyitva a további építkezésre, az a hazaszeretetre nevelés. Azt gondolom, hogy ezt a kérdéskört is jóval fontosabbá és körültekintőbbé kell tennünk a következő időszakban, éppen ezért öröm az, hogy a nemzeti összetartozás napjáról szóló megemlékezéstől kezdve az 50 órás munka végzéséig, amely az érettségi előtt lesz kötelező minden fiatalnak, sok-sok lehetőséget hordoz. Örömmel szeretném majd látni a jövőben a kiterjedt helyismeret-oktatás lehetőségét vagy a családi életre nevelés lehetőségét, amelyről az elmúlt napokban szintén szóltunk.
Úgy gondolom, hogy annak a gyermeknek, aki a lakóhelyét nem ismeri, annak hiába beszélünk a világ bármely legszebb tájáról, neki elsősorban és legelőször arról kell tanulnia, ahol ő maga él. Ismernie kell azt az utcát, annak a névadóját, annak a településnek a nagyjait, az épített örökségét, természeti szépségeit. Így tudunk továbblépni, így tudjuk megszerettetni vele a lakóhelyét, és ezt követően van esély arra, hogy az egész nemzetet, magát az országot is megszeresse, és utána vigyázza azt.
A művészeti iskolák és a mindennapos testnevelés kérdésköre olyan további megerősítést nyert, amelynek segítségével a művészeti iskolákban tanuló gyermekek értékbeli, szellemi, lelki növekedésének nagy segítséget nyújthatunk. A mindennapos testnevelés pedig azt a régóta emlegetett, és folyamatosan mindenféle statisztikával alátámasztott lehetőséget akarja megadni, hogy az ép testben van csak ép lélek, és éppen ezért magának az iskolának is sokkal komolyabban kell vennie a gyermekek naponkénti mozgását, és ennek segítésére mindennapos, előre megtervezett módon, szakszerűen levezényelt testnevelésórákkal.
Az a lehetőség, amely most előttünk van, amikor ezt a törvénytervezetet tárgyaljuk és majd elfogadjuk, az valóban egyrészt visszatekintés az elmúlt időszakba és a történelmünkbe, hiszen ezeken az alapokon van csak esélyünk a jövőt építeni. Éppen ezért én is szeretnék Klebelsberg Kunótól két idézetet idehozni, hiszen ha már ezt a sort mindenki elkezdte, akkor örömmel folytatom én is: “A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá. Mert lehet egy nemzetet szegénnyé és koldussá tenni, de ha a nemzetben lakozó szellemi és erkölcsi erőket megtartani és gyarapítani képesek vagyunk, akkor a nemzet nincs elveszve, és mindent vissza lehet szerezni.”
Trianont követően teljesen természetesek ezek a szavak, és örülhetünk, hogy Klebelsberg Kunó így ismerte fel, és tette azt, amit tett miniszterként.
(12.00)
Széchenyi Istvántól szeretnék még egy mondatot idézni, aki azt mondja, szellemünk erejével kell ellenségeink, ellenfeleink fölé emelkednünk. Nekünk most az elszegényedés, a lelki és szellemi leépülés, az érdektelenség és értéktelenség, a folyamatosan emelkedő alkohol- és drogfogyasztás, az önpusztítás, az önzés az ellenségünk, ezeket kell legyőznünk. Ez a mostani törvénytervezet, a T/4856-os, azt gondolom, jó segítség lehet ebben.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)
