POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Elnök úr, köszönöm a szót. Államtitkár Asszony! Képviselő Hölgyek és Urak! Egy fontos törvény vitájához érkeztünk, a legnagyobb közszolgáltatásunk, 1,2 millió gyerek, ennyi család, közvetve az ország jövője van most az asztalon.
Az államtitkár asszony összefoglalta a tervezet erényeit, és helyes módon abból indult ki, hogy milyen gondokat, milyen problémákat lát. Én alapvetően három dologról szeretnék beszélni, ez az iskolafenntartás, a pedagógiai kultúránk, és a pedagógus-életpályamodell. A három kérdés összefügg a tekintetben, hogy valahol itt kereshető a gyökere annak, ami a magyar oktatás egyik legnagyobb gondja, hogy ha nem a személyes tapasztalatok, az egyéni megközelítések alapján keressük a problémákat, hanem bízunk abban, hogy azok az eszközök, mérőeszközök, amelyek az elmúlt két évtizedben létrejöttek a magyar oktatáskutatásban, illetve az európai oktatáskutatásban, használhatók, akkor érdemes az OECD kutatásaira, illetve egészen pontosan, a mindenki által ismert PISA-jelentésre figyelni.
(10.40)
Ez egy tekintetben Magyarországot kiemeli az összes többi vizsgált ország közül. Magyarország egy negatív ponton egy sajnálatos mutatóban emelkedik ki a többi ország közül, ez pedig az, hogy a mi országunk oktatásügye képes a legkevésbé ellensúlyozni a hazulról hozott hátrányokat, tehát nem esélyt teremtő oktatás, hanem az esélytelenséget fenntartó, konzerváló, sőt rossz esetben növelő oktatási rendszert üzemeltet. Nem bocsátkoznék bele, hogy hogyan képezték ezt a mutatót, Magyarország az utolsó, a szégyenpadban ül a 26-os mutatószámmal, az utolsó előtti ország 19-es mutatóval inkább már a zömhöz tartozik, tehát ez egy kiugró jellemvonása a magyar oktatásnak.
Több oka, több gyökere van ennek. Az egyik az iskolák fenntartásában keresendő, éppen ezért az a kérdés, hogy hozzányúljunk-e az oktatási rendszer alapstruktúrájához, az iskolafenntartás kérdéséhez, ez egy indokolt kérdés, és én is azt gondolom, hogy hozzá kell nyúlni.
Mi itt a probléma gyökere? A 3200 önkormányzatunk közül több mint 2000 tart fenn valamilyen oktatási intézményt, pár száz csak óvodát. Ez egy nagyon szétaprózott rendszer. Látunk erre példát Európában, de általában vagy az van, hogy intézményfenntartó önkormányzatok, és akkor kevés a számuk, vagy szétaprózott önkormányzati rendszer, és akkor nem tartanak fenn intézményeket. Ami Magyarországon az elmúlt 20 évben létrejött, az egy sajátos magyar fejlemény, szétaprózott önkormányzati rendszer, intézményeket tart fenn, rajtuk keresztül üzemelteti a közszolgáltatásokat az ország.
Miért baj ez? Azért baj, mert létezik egy teljesen érthető, mondhatni spontán elkülönülési folyamat a szülők részéről, a jó oktatást tudatosan kereső, választó szülők igyekeznek a jó iskolába vinni a gyerekeiket. Ez még nem is lenne baj, ha elviszik a környékbeli város nagyobb intézményébe, ez természetes. A baj ott van, hogy azok, akik ott maradnak, legtöbbször sajnálatos módon egy kistelepülés intézményében, a nehezebben nevelhető, nem egyszer nagyon nehéz helyzetben, rossz szociális körülmények között lévő gyerekek. Így jöttek létre az elmúlt évtizedben, mondjuk ki, gettósodott intézmények, ahol a gyerekek szocializálják egymást. Még ez sem lenne tragédia, hogyha ez egy nagy intézményfenntartó önkormányzat kerületén belül történik, mert akkor az intézményfenntartó, felismerve a problémát, feszültséget, ezt tudja ellensúlyozni, jobb eszközökkel, jobb felszereléssel, pótlékokkal, jobb tanárokkal, speciális programokkal az így kialakult hátrányokat képes kezelni, ellensúlyozni.
A baj ott van, hogy ez találkozik a magyar szétaprózott oktatási rendszerrel, intézményfenntartási rendszerrel, és bizonyos értelemben a nagyvárosok, amelyek élvezik ennek az előnyét, mert a könnyen nevelhető, könnyen fejleszthető gyerekek náluk összpontosulnak, még ők érzik úgy, hogy szívességet tesznek az agglomeráció, a kistelepülés intézményeinek, hiszen adják a normatíva fölötti nem kevés pénzt az ő gyerekeik oktatására is, noha a nehézség, a probléma, a baj ott, ezeken a kistelepüléseken összpontosul. Sajnálatos módon ezek a kistelepülések szegények, nincs jelentős adóbevételük, és még inkább sajnálatos módon a szegény településeken élnek a szegény emberek. Tehát egy rossz - idehozva más szavát -, egy perverz finanszírozási rendszert hoztunk létre egyébként, pusztán jó szándékkal vezéreltetve mindenki, ott költünk kevesebbet, ahol többet kellene, azokra a gyerekekre fordítunk kevesebb figyelmet, energiát, időt, pénzt, akiknek egyébként egy méltányos oktatási rendszerben több segítségre lenne szükségük, hogy a hazulról hozott hátrányokat ellensúlyozni tudjuk az oktatási rendszeren keresztül. Tehát a probléma létezik, ezt ne tagadjuk el, mindenki tudja.
Hiller miniszter úr 3 évvel ezelőtt maga fejtette ki, hogy indokolt lenne az állam nagyobb szerepvállalása az intézmények fenntartásában is. Én akkor ellenzékiként is egyetértettem ezzel, most is egyetértek azzal, hogy az állam vállaljon nagyobb szerepet. De ne essünk a ló túlsó oldalára! Az, hogy minden önkormányzattól elvonjuk az intézményfenntartás jogát, azoktól is, amelyek egyébként sikeresen megbirkóznak ezzel, gondoljunk bele, ma az önkormányzati törvényünk ugyanilyen jogokat ad a 600 fős Bőnyrétalapnak és a 240 ezer fős Debrecennek. Ez nyilvánvalóan nem életszerű. A kistelepüléseken, ahol nincs adóbevétel, nincs mozgástér, sok esetben nincs szakértő, szakértelem sem, ott ez egy megoldhatatlan probléma, és az államnak nemcsak pénzügyi, hanem fenntartási szerepvállalására is szükség van. De a nagyobb településeket, a százezres területeket, városokat miért fosztunk meg attól a lehetőségtől, hogy ők viseljék gondját az iskoláiknak, óvodáiknak?
Egy összetett problémáról van szó, ahogyan a valóság is összetett. Miért akarjuk egy kaptafára húzni a választ? Egy differenciált választ adjunk. Én személy szerint jobbnak láttam volna, ha nem úgy valósul meg, hogy elvonjuk az iskolafenntartás jogát az önkormányzatoktól, hanem úgy, hogy az önkormányzatok, ha nem bírnak a feladattal, átadhatják az államnak. Ezzel az álláspontommal kisebbségben maradtam a Fidesz-frakción belül, de el tudom azt fogadni, hogy elvonjuk ezeket a jogokat, de teremtsük meg annak a lehetőségét, hogy az önkormányzatok úgymond visszaszerződhetik, visszakaphatják. Csúnya ez a kifejezés, de jobb híján használjuk ezt.
A probléma a tervezettel az, hogy ez pusztán egymondatos deklaráció, nem fejti ki a részleteit, pedig általában a részletekben lakik a lényeg vagy sok esetben az ördög, márpedig itt, ahol nagyon fontos pénzről, nagyon sok pénzről van szó, érdemes ezt pontosítani ebben a tervezetben, és ilyen javaslatokat tenni is fogunk. 980 milliárd forintot költünk évente közoktatásra, ennek ma már csak a kisebb hányadát adja a központi kormányzat, alig 430 milliárdot, a nagyobb hányadot az önkormányzatok teszik hozzá. Ha az állam a feladatot elvonja, a bért központilag finanszírozza, ami helyes, rendben van, nyilvánvalóan a működési költségekhez szükséges forrásokat is elvonja az önkormányzatoktól, gépjárműadót, személyi jövedelemadót, adott esetben az iparűzési adó bizonyos hányadát.
Hogyan adja vissza a feladatot továbbra is vállaló önkormányzatoknak? Nincs benne a tervezetben. Deklarálni kell, hogy a feladatot továbbra is vállaló önkormányzatok jogosultak nemcsak a központi bérfinanszírozásra, hanem a működtetést szolgáló költségekre is. Ne legyen vitakérdés a költségvetés vitájakor 2012-ben vagy 2013-ban, mondjuk ki ebben a szaktörvényben ennek a fő szabályait, fő elemeit, mert különben elcsúszunk egy olyan nagy államigazgatási rendszer felé, amit én nem tartok jónak, az a ló másik oldala lenne. A törpe, kis önkormányzatok gondjait tapasztaltuk meg eddig, de gondoljunk arra, hogy jó-e, ha mindent egy nagy államigazgatással, egy nagy bürokráciával a kormányhivatalokon keresztül akarunk megoldani, miközben egyébként léteznek jó iskolafenntartó önkormányzataink. Miért tennénk ezt? Tehát fontos kérdés az alapstruktúrát érintő kérdés, hogy maradjanak meg azok az önkormányzatok iskolafenntartó pozícióban, amelyek erre képesek, a pénzük, szakértelmük megvan hozzá, és ennek a legfontosabb pontjait ebben a szaktörvényben deklaráljuk.
A másik ilyen kérdés az egész napos iskola problémája. Tegnap a bizottsági vita alkalmával szomorúan hallottam az államtitkár asszonytól, hogy már eltolja magától ezt a kifejezést, az egész napos iskolát, mondván, itt csak annyit deklarál a tervezet, hogy 16 óráig, illetve 19 óráig gondoskodni kell a gyerekek felügyeletéről, illetve oktatásáról, neveléséről. Én nagyon elkötelezett vagyok az egész napos iskola mellett, éppen ezért láttam aggodalommal, amikor ezt kötelezően elő akarjuk írni.
Induljunk vissza megint egy kicsit oda, mi is a baj a magyar oktatási rendszerrel? Nem esélyteremtő, hanem az esélykülönbségeket konzerváló. Ennek az egyik oka a fenntartási rendszer, a másik oka a kevés közfinanszírozott idő. Magyarországon az átlagos idő, amit adunk a gyerekeinknek, a közismereti óra, 611 órát finanszírozunk közpénzből, Nyugat-Európában ez 800 fölött van, a tengerentúlon az 1100-at is meghaladja, 1140 az Egyesült Államokban, majdnem a kétszerese annak, amit mi adunk a saját gyerekeinknek.
(10.50)
Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy a magyar gyerekek mind kevesebbet tanulnak, mint a versenytársak, sokat tanulnak, csak a délutáni sport-, művészeti, nyelvórákat a szüleik vásárolják meg a képzési piacon. Azoknak a szülei, akik meg tudják ezt tenni. Akiknek nem tudják megtenni, azoknak nem vásárolnak ilyet; csellengenek, tesznek valamit. Miért csodálkozunk, hogy nyílik az olló, miközben a legkevesebb közfinanszírozott időt mi tudjuk adni a gyerekeinknek? Az egésznapos iskola lehetőség arra, hogy azt, amit ma a középosztályhoz tartozó szülők a saját adózott jövedelmükből vásárolnak meg a gyerekeik számára, azt azoknak a gyerekeknek is biztosítsuk, akiknek a szülei erre képtelenek, vagy nem is látják be ennek a fontosságát. Hallatlan esélyteremtő lehetőség, amit megteremteni kell, nem pusztán deklarálni.
De még egy és talán még fontosabb kérdés miatt nőtt a szívemhez az egésznapos iskola: azért, mert módot ad arra, hogy változtassunk a magyar pedagógiai kultúrán és gyakorlaton. Módot ad arra, hogy egy olyan oktatási rendszert hozzunk létre, illetve honosítsunk meg, amelyik nyugodtabb; ad időt a gyakorlásra; ad időt az ismétlésre; ad időt arra, hogy a gyerekek közösen csináljanak valamit. Ad módot arra, hogy szakítsunk azzal az ismeretcentrikus, tanításcentrikus, frontális pedagógiával, amiben mi is fölnőttünk, ahol menni kellett, taposni kellett, mert a tantervi követelményt teljesíteni kell, mert juj!, mi van, ha nem érünk a második világháború végére?
Időt kell adni a gyerekeinknek arra, hogy a gyengébbek is megtanulják mindazt, ami a kiválóknak, a kevés kiválónak tökéletesen megy. Időt kell adni arra, hogy Magyarországon jelen legyen a személyre szabott, egyénre szabott megközelítés, a differenciált pedagógia, az egyéni fejlesztés. Ha nincs idő, akkor csak blokkokat, tömböket látunk magunk előtt, nem pedig hús-vér, eleven személyeket.
Ez egy nagyon fontos fordulat lenne, ehhez azonban nem elég előírni egy paragrafusban, hogy mostantól egésznapos iskola lesz, ehhez ennek a tartalmát nevelési programcsomagok formájában meg kell mondani, definiálni kell, pénzt kell rá adni, és nem kötelezően, hanem lehetőségként kell fölkínálni az iskoláknak, hogy ha tudják - márpedig a pénzt keresve ezt a feladatot vállalni fogják az iskolák -, akkor vállalják el. Három-négy-öt-hat év alatt lehet fölépíteni egy olyan fejlesztéspolitikát, hogy a magyar oktatási rendszerben az egésznapos iskola dominánssá válik. Nem egyedülivé, de meghatározóvá.
Egyik évről a másikra, 8 évfolyamon kihirdetve, ebből pusztán egy muszájnapközi lesz, amit ismerünk, látunk, és elszalasztunk egy olyan lehetőséget, egy olyan fejlesztési lehetőséget, amit nemcsak mi látunk fontosnak, hanem Európa számos országa, Ausztria, Franciaország, Spanyolország, Portugália, Németország a mögöttünk hagyott években, ezekben az években indította el Angliával együtt.
Több formája létezik az egésznapos iskolának: közösségi iskola, kiterjesztett iskola. Teremtsük meg mi a magyar egésznapos iskolát, és ne elégedjünk meg pusztán egy napközi előírásával, deklarálásával. De ezt nem úgy kell, hogy kötelezően előírom! Ha valami mögé nem teszek pénzt, időt, energiát, munkát, hanem azt gondolom, hogy pusztán egy paragrafus erejével majd megteremtem - a paragrafus ingyen van, annyit is ér. Ebbe energiát kell tenni, és én ezt hiányolom ebből a tervezetből. És szomorúan látom, hogy már tolja el magától a kritikák vagy a nehézségek miatt az államtitkárság ezt a hallatlan fontos dolgot.
A nevelést - köznevelési törvény! - lehet, de nem helyes pusztán az értékrend deklarálásaként felfogni. Sokan vannak az országban, akik azt gondolják, hogy olyan sokfélék vagyunk, annyiféle értékrend van, hogy a közoktatás tartózkodjon egy értékhierarchia deklarálásától, mert hát megsértődik az egyik vagy a másik fél. Én ezt nem hiszem, sőt azt gondolom, hogy lehet deklarálni egy hierarchikus értékrendet. Kell is, az oktatásban ez megtehető - de ezzel még nem csináltunk semmit. Hogyan válik egy deklarált norma, egy külső parancs belsővé, hogyan válik a norma ethosszá? Ez egy folyamat, ez a pedagógiai mesterség csodája: egy diskurzív, vitatható folyamaton keresztül meg kell adni a gyerekeknek az erre szolgáló időt. Teret kell nekik adni, pedagógiai, nevelési tereket, hogy közösséggé tudjuk őket formálni. Ma a magyar gyerekek végtelenül magányosak. 40 százalékkal néznek több tévét, mint bárki Európában. A tévé a magány mutatója!
Ha nem csinálunk egésznapos iskolát, nem teremtünk pedagógiai tereket, nem tudjuk megajándékozni a gyerekeinket a közösséghez tartozás élményével, a közösségben cselekvés egyébként örömteli tapasztalatával, akkor beszélhetünk köznevelési törvényről, ez egy üres szó marad, és nem válik valósággá. Akkor fogjuk nevelni a gyerekünket, ha közösségekké tudjuk őket formálni. A közösség ad erkölcsöt, tartást, normát a gyerekeink számára. Ehhez pedig idő kell, nevelési terek kellenek.
Ezért hallatlan fontosságú az egésznapos iskola modelljének megteremtése. Idekapcsolódik a Nemzeti alaptanterv felülvizsgálata, ami mit sem ér akkor - beírhatunk számos kiváló magyar költőt most nem a kerettantervbe, hanem a Nemzeti alaptantervbe, de mit sem ér ez akkor -, ha nem szembesülünk azzal a problémával, hogy túl sokat akarunk túl kevés idő alatt, ha nem tudjuk vagy az időt növelni, vagy a tananyagot normálisra redukálni.
A harmadik ilyen kitüntetett, szerintem stratégiai pont a pedagógus-életpályamodell vagy pedagógus-életpálya kérdése. Félreértés ne essék! A pedagógus-életpálya kérdése nem egy szakszervezeti ügy, nem annak a kérdése, hogy ki mennyit keres. Az a probléma van előttünk, amit különböző szavakkal, különböző vérmérséklettel lehet leírni: idestova egy évtizede vagy másfél évtizede csúszik a pedagóguspálya egy eróziós lejtőn, egy ördögi spirálban, egyre kevesebbet ér a pedagóguskereset, egyre többen kényszerülnek túlmunkát vállalni. Egyes jelentések szerint ma már a pedagógusok többsége az iskolán kívüli másodállással egészíti ki a jövedelmét, hogy megéljen. Nyilván ez nem tesz jót a munka színvonalának. Az egyre inkább vitatható színvonalú oktatás-nevelést nem finanszírozza a közösség, a magyar társadalom, egyre kevésbé vonzó maga a pedagógusszakma, egyre alacsonyabb pontszámmal jelentkeznek az érettségi előtt álló fiatalok erre a területre, sőt láttunk már olyan tárgyakat - éppen fizikából, kémiából két évvel ezelőtt jöttek a riasztó hírek -, hogy mesterszakra 1 vagy 4 jelentkező volt. Belőlük kéne kiválasztani egyébként a jókat vagy a legjobbakat a jók közül.
Hogyan tudjuk ezt a negatív spirált, ezt az ördögi kört megtörni? Nyilvánvalóan kell hozzá pénz, méghozzá sok pénz, mert a bérpolitika, a pedagógusbér-politika enélkül nem megy. De nem elég csak a pénz, és nem csak pénzkérdésről van szó. Ezt jól mutatja egyébként a 2002-es Medgyessy Péter-féle 50 százalékos béremelés. Amikor készen volt ugyan egy pedagógus-életpálya, mert az előző polgári kormány megalkotta, de az új kormány ezt félretette, vagy kidobta az ablakon, vagy az asztalról letolta csak, és beletolt sok milliárd forintot az oktatásba, anélkül, hogy annak bármilyen minőségi hatása lett volna. A szélbe szórta szét. Nem is finanszírozta a gazdaság, a magyar társadalom, pár éven belül elinflálódott az 50 százalékos béremelés. Tehát nem pusztán pénz kell hozzá.
Három-négy ponton kell egyszerre beavatkozni annak érdekében, hogy ezt a fordulatot meg tudjuk csinálni, meg tudjuk vetni a sarkunkat ezen a sáros árokparton, és fölfelé el tudjunk indulni. Mi ez a három-négy pont? Az egyik ilyen a pedagógusképzés. Egyetértünk abban, hogy a pedagógusképzést át kell alakítani, le kell róla hántani a szabadbölcsész-funkciókat, valóban csak a közoktatásra fokuszáljunk, arra készítsük fel a gyerekeket, ha lehet, osztatlan képzés keretében.
(11.00)
Kell hozzá a pedagógusképzés belső átalakítása is, de ezt nem most vitatjuk meg, hanem majd a felsőoktatási törvény keretében. És kerülgethetjük: kell hozzá pénz, kell hozzá egy jelentős ösztöndíj annak érdekében, hogy az érettségi előtt állók számára vonzó legyen. Nem a most muszájként, jobb híján a pedagógusképzést választó butácskáknak, hanem a legmagasabb pontszámmal jelentkezők számára, hogy azt érjük el, amire valóban minden szülő joggal vár, hogy az adott korosztály legintelligensebb, legjobban kommunikáló, legszuggesztívebb tagjai tanítsák az ő gyerekét. Ma is vannak ilyen pedagógusok, de valljuk be, hát nem ez a trend. Ezt az ösztöndíjat az első évfolyamtól kell már biztosítani, nem úgy, ahogyan a tervezetben szerepel, a végén, hanem az elejétől, és garantált elhelyezkedéssel tudjuk vonzóvá tenni, és pár év alatt, 5-6-8 év alatt elérhetünk talán oda, ahol ma Finnország jár, hogy a harmadik legkeresettebb továbbtanulási irány a pedagógus, az orvos és építész után ezt keresik leginkább a finn fiatalok. Ötszörös, hatszoros túljelentkezéssel ki lehet választani a legjobbakat a jók közül. Ha lasszóval sem találunk jelentkezőket a pedagógusképző helyekre, akkor hogy lesz itt minőségi szelekció? Sehogy.
A második ilyen kritikus pont a pedagógus-életpályánál a bérskála, illetve a bérezés rendje. Ami a tervezetben szerepel, az egy lineárisan emelkedő közalkalmazotti, köztisztviselői filozófia: 40 év múlva, ha lesz PhD-d, akkor 450 ezret kereshetsz. Ezzel szemben azt látjuk, hogy azokban az országokban, ahol ezt a fordulatot sikerrel valósították meg, ott olyan bérrendszert alakítottak ki, ami az elején radikálisan emelkedik, minél hamarabb érhesse el a pályakezdő a lehetséges bérplafont minősítéssel, pluszmunkával, utána lanyhábban emelkedik, sőt a pálya végén már nem is emelkedik, hanem órakedvezménnyel teremt csak vonzerőt. Nem arról szól ez, félreértés ne essék - hallottam ilyen interpretációt -, hogy a pályakezdő többet kapjon, mint a 30-40 éve a pályán lévő, hanem gyorsabban juthasson föl a maximumhoz minden fiatal, aki tesz is érte. Ez az, ami elég húzóerőt, vonzerőt tud gyakorolni a pályát választók számára. Illetve van egy kritikus pont, valahol a 4-5. tanítási év kapcsán, amikor egy osztályt végigvitt egy pedagógus, rengetegen mennek el ezen a ponton - nők gyereket vállalnak, férfiak rájönnek, hogy nem tudják eltartani a családjukat -, itt kell megfogni a tehetségeseket, hogy maradjanak a pályán. Van még egy másik, a húsz éve pályán lévők kiáramlása, de ez inkább már életvezetési problémákkal kapcsolatos, midlife krízishez kötődik, bérezéssel nagyon nehéz megfogni.
Ehhez kapcsolódik a harmadik pont: olyan bérrendszert látunk jónak minőség szempontjából, amelyik az adott aktuális munkát honorálja, a pluszmunkát honorálja, szemben azzal, amit az előterjesztés tartalmaz: 32 órát legyél bent, aztán majd eldöntjük, mennyi munkaterhet teszünk rád, helyettesítést vagy mást. Azt láttuk, hogy igenis filléreskedni kell, ha valaki többet dolgozik, akkor azt jobban kell honorálni. Abban tegyük érdekeltté a pedagógusokat, hogy több munkát vállaljanak, többet, nem kevesebbet, és ezt finanszírozási eszközökkel is honoráljuk.
(Az elnöki széket Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
A negyedik ilyen kritikus pont a minősítés. 26 éve, ’85-ben szűnt meg, 26 éve nincs szakfelügyeleti rendszer. Nyilván nem ezt kell visszaálmodni, hiszen az akkor egy állampárt ideológiai kontrollját is gyakorolta, hanem egy XXI. századi pedagógusminősítési rendszert kell megteremteni. Ez elég nehéz dolog egyébként, mert szétzilálódott minden, nem csak a szereplők tűntek el, a szempontok is. Egy minősítés akkor jó, hogyha kétségbevonhatatlan, ha tétje van. Tétje van pozitív értelemben is, hogy ehhez kötődik igazán az előmenetel, a pénzügyi előmenetel, és nem a túlélésre szocializálunk - ne legyen balhé, csak öregedj meg -, nem; tegyél érte, minősíttesd magad, taníts jobban, és akkor ugrik igazán a kereseted. A jelenlegi tervezet inkább az életkorhoz köti a jövedelemnövekedést, nem a minősítéshez. Tétje van pozitív értelemben, de legyen tétje negatív értelemben is: ha valaki nem felel meg a minősítésen először, akkor nyilván továbbképzés jön, de ha másodjára sem, akkor el kell tanácsolni a pályáról. Egy ilyen pedagógusminősítés nem összekeverendő az intézményminősítéssel, a tervezet nem tesz világos különbséget a kettő között. Nem folytatom a sort, ezen a ponton szerintünk alaposan át kell alakítani a pedagógus-életpálya tekintetében a tervezetet.
Van néhány kritikus pont, ilyen az óvodába való belépés. Mindannyian azt akarjuk, hogy a hátrányos helyzetű fiatalok, gyerekek minél hamarabb kezdjék el az óvodát. Ennek két módja van, vagy hogy előírom hároméves kortól - ezt teszi most a tervezet -, onnan fölmenthető majd a középosztályhoz tartozó, konszolidált hátterű gyermek az óvónő vagy a védőnő véleménye esetén. Nem tűnik túl életszerűnek, hogy egy ilyen cigánysoron a védőnő majd veszi a bátorságot, hogy ezt a fölmentést megtagadja. A másik lehetséges mód, hogy négyéves kortól írjuk elő kötelezően, és a ma is a költségvetésben szereplő óvodáztatási támogatással vesszük rá a hátrányos helyzetűeket, hogy járassák óvodába a gyerekeiket.
Hasonlóan kritikus pont, hogy megmerevíti a tervezet az iskolába való átlépést; indokolatlannak, rossznak tartom. Hasonlóan kritikus pont, hogy korlátlanul megengedi a középiskolai felvételiztetést, nemcsak nagy túljelentkezés esetén, és ráadásul központilag ellenőrzött módon, hanem mindenki számára. És hasonlóan kritikusnak látom az érettségi tervezetben lévő szabályozását.
Végezetül pár gondolatot, hiszen államtitkár asszony mint nagy elődjét emlegette Klebelsberg Kunót, fölidézve a Pesti Naplóból a nagyszerű előd gondolatait. Én is hadd idézzem ide! A koncepcióban az szerepelt, hogy csökkenteni kell az érettségit adó kapacitást, és azt halljuk, hogy csökkenteni kívánják a felsőoktatási kapacitásokat is. Ezzel a vitával szembesült a ’20-as, ’30-as években Klebelsberg is, és így ír: “Temérdek a főiskolás, sok a diplomás ember, és jönnek azok a klisé kifejezések, sztereotip frázisok, amelyeket az utóbbi időben megszoktunk, és nyomukban dörgő taps. A korábban tapsolók és lelkesülők egyszerre más színben látják a helyzetet, ha gyermekük ilyenkor a középiskolából kiszorul.” Hát, így van. Így van ez a beiratkozásnál is, ha valakinek a saját gyerekéről van szó, az már más. Nem is hiszem, hogy a pénzügyi vezetőt, az orvost vagy a mérnököt kapacitálni lehetne arra, hogy ne neveltesse gyermekét, mert diplomás munkanélküli lesz belőle, hanem adja inkább zsákhordónak, szabóinasnak vagy géplakatosnak, mert bizony, azok között is tömérdek a munkanélküli. “Demokratikusabb lett itt a világ, és a kispolgár és az alacsonyabb közalkalmazott is taníttatni igyekszik gyermekét, ha azt hiszi, hogy majd boldogulni fog, és nem gondolnám, hogy a szegény ember tehetséges gyermekét az iskolából vissza lehetne verni, pusztán attól a gyanútól vezéreltetve, hogy esetleg majd munkanélküli lesz belőle. Általában a világ kultúrpolitikai felfogása nem az, hogy a nagyobb tudás megnehezíti az illető számára a létért való küzdelmet.” És ha valaki oktatáspolitikusként körbenéz az időben (Az elnök csenget.), és találkozik a tekintete…
