DR. SCHIFFER ANDRÁS
DR. SCHIFFER ANDRÁS
DR. SCHIFFER ANDRÁS (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Én az előttünk fekvő törvényjavaslatnak kifejezetten az alapjogi aspektusaival szeretnék foglalkozni, miután ez a törvényjavaslat fogja kiváltani azt az 1989. évi II. törvényt is, amely a rendszerváltás hajnalán a jogállami fordulat egyik jele volt; nevezetesen, hogy a kommunista diktatúra végén törvény született arról, hogy hogyan lehet az embereknek ténylegesen gyakorolni azt a szabadságjogukat, ami egyébként szervesen következik az emberi méltósághoz fűződő jogból. Az egyesülési szabadság ugyanis az a politikai szabadságjog, amelyik a gyülekezési joghoz hasonlóan tipikusan kollektíven gyakorolható jog, egy olyan szabadságjog, amelyik az értelmét és a rendeltetését az emberek összességében, a kollektív cselekvésben nyeri el.
Egy olyan szabadságjogról beszélünk, amelynek a gyakorlása túlmutat az önnön jelentésén, túlmutat az önkifejezésen, túlmutat azon, hogy valaki pusztán csak tehet vagy nem tehet valamit. Pontosan a kollektív jellege folytán egy nagyon komoly, nemcsak társadalmi hasznossággal bír, hanem ott, ahol ez a kollektív jog kiteljesedhet, számíthat arra a hatalom, hogy kellő legitimációs erővel is bír.
Arra szeretnék utalni, hogy függetlenül a törvényi keretektől, az újkapitalista Magyarországon a társadalom húsz év elteltével is atomizált. Sok tekintetben helytálló az a megfogalmazás, amikor szétesettnek írják le. Erős társadalmi önszerveződésekre azért van szükség, hogy a társadalomnak kellő önvédelme legyen. Az, hogy Magyarországon a kommunista rendszer szétverte az állampolgári szövedékeket, az, hogy 1990 után egy atomizált társadalom hullott bele az újkapitalizmusba, az új magyar demokráciába, sok tekintetben oka annak, hogy Magyarországnak vagy a magyar társadalomnak nem volt kellő önvédelmi képessége azzal szemben, hogy azokat a javakat is magánosították, azokat a javakat is elkótyavetyélték a kilencvenes évek elején, amelyek a társadalmi megmaradáshoz egész egyszerűen szükségesek. Ha egy országban van társadalmi önvédelem, vannak erős társadalmi önszerveződések, akkor nem fordulhat elő, hogy különböző közösségeket meg lehet fosztani azoktól a javaitól, amelyek szükségesek ahhoz, hogy át lehessen adni hagyományokat, szükségesek ahhoz, hogy ezek a közösségek fenn tudjanak maradni.
Viszont az, hogy a társadalmi önszerveződések meglehetősen gyengék Magyarországon, és hogy a társadalomnak ez a szétvert, atomizált állapota fönnmaradt húsz éven keresztül, tulajdonképpen felhívás volt keringőre a mindenkori hatalomnak. Ott, ahol nem elég erősek a társadalmi önszerveződések, a mindenkori hatalom ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy megpróbáljon gyámkodni, illetve a saját aktuálpolitikai céljaira felhasználni az önszerveződéseket, egészen pontosan manipulálni az állampolgárokat. Azt gondolom, nincs károsabb annál, mint amikor a hatalom próbál bábozni állampolgárokkal, próbál imitálni társadalmi aktivitásokat.
S azt sem szabad elfelejteni, hogy amikor társadalmi önszerveződésekről, civil társadalomról beszélünk, akkor egyszersmind egy alapvető szabadságjog, egy politikai szabadságjog érvényesülésének a módjáról beszélünk. S miután egy politikai szabadságjog érvényesülésének a módjáról beszélünk, ezért elválaszthatatlan ez a szabályozás attól, hogy ha és amennyiben az állam nem manipulálni kívánja az állampolgárokat, hanem támogatólag lép fel a társadalmi önszerveződések irányába, ha az állam küldetésének érzi azt, hogy megteremtse azokat a kereteket, ahol valós társadalmi önszerveződések jöhetnek létre, maradhatnak fenn, gazdálkodhatnak, adott esetben keményen ellentarthatnak a hatalomnak, akkor várható az, hogy Magyarországon a társadalomnak ez a szétvert struktúrája megváltozik, létrejönnek erős szövedékek a magyar társadalomban.
(20.30)
Ez egy furcsa kötelezettséget ró a hatalomra, hiszen pontosan bizonyos szempontból saját maga ellenfeleit kell életre segíteni. Felelős állam, egy olyan felelős kormányzati hatalom, amelyik látja, hogy a történelmi küldetése nem abban rejlik, hogy hétről hétre, hónapról hónapra vagy ciklusról ciklusra megnyer politikai meccseket, hanem abban, hogy segít újjászervezni az állampolgári közösségeket Magyarországon, az nem fél attól, hogy az öntudatos állampolgári közösségek adott esetben nem kérnek az aktuális hatalom mantráiból. Számol azzal, hogy az újjáéledő állampolgári közösségek, társadalmi önszerveződések lehet, hogy nem fogják tűrni a Döbrögik hatalmát különböző kiskirályságokban szerte az országban.
Ha viszont a hatalom enged a késztetésnek, és megpróbálja manipulatív célokra használni az állampolgári önszerveződéseket, egyrészt nem számol azzal, hogy a mai társadalmakban a hatalom, a demokratikus intézményrendszer a legitimitását hosszú távon akkor őrizheti meg, ha valóban van egy reflexió a hatalom részéről az állampolgári akaratra, és ez nem teremthető újra meg újra elő pusztán a négyévenkénti parlamenti választásokkal vagy önkormányzati választásokkal.
És akkor, ha a hatalom pusztán manipulatív céllal kívánja, manipulatív céllal próbálja használni az állampolgárokat, az állampolgári aktivitásokat, ez ebben az esetben az egyesülési jognak mint kollektíven gyakorolható politikai szabadságjognak is a sérelmét jelenti. Az egyesülési szabadság tudniillik akkor teljes, ha nem pusztán csak formálisan alakíthatok egyesületeket, hanem megvan az a szabályozási környezet az állam részéről - ezt nevezi az alkotmánybírósági gyakorlat intézményvédelmi kötelezettségnek -, amelyik garantálja azt, hogy ebben az országban a törvényes keretek között minden állampolgár nemcsak szabadon társulhat, hanem ezeknek a szabad társulásoknak is egyenlő lehetőségük van arra, hogy a köz ügyeibe beleszólhatnak.
Ezt a feltételrendszert kell teljesíteni, ekkor tesz eleget az állam az alkotmánybírósági határozatokban kimondott intézményvédelmi kötelezettségének.
Az előttünk fekvő törvényjavaslat I. fejezete sajnálatos módon elhagy néhány olyan kitételt, amely fontos alapelvi garanciája az egyesülési szabadság érvényesülésének a jelenleg hatályos ’89. évi II. törvényben. Arra gondolok, hogy a hatályos törvény világosan kimondja azt, hogy az egyesület működése során a demokratikus önkormányzati működés elvének érvényesülnie kell. Sem a törvényjavaslat 4. §-ában, sem másutt nincsen utalás arra, hogy az egyesületek, civil szervezetek, társadalmi önszerveződések működése során a demokratikus önkormányzati elvnek érvényesülnie kell.
Miről van szó? Akkor, amikor a jelenleg hatályos törvényben az önkormányzatiságot mint elvet deklarálja a törvény, ez egyfelől egy negatív szabadságjognak a deklarációja is. Tehát ez rögzíti azt, hogy az egyesületi autonómiába az állam nem avatkozhat bele, feltéve, ha az egyesülési jog gyakorlása során a törvényes feltételeket teljesítik. A másik, hogy amiért nagyon fontos a különböző társadalmi szervezetek esetében a demokratikus működés elvét deklarálni - Gaudi képviselőtársamnak üzenem, megnéztem, nincsen benne úgy, ahogy a ’89. évi II. törvényben ezek az elvek deklarálásra kerültek -, ez azért nagyon fontos, mert ennek a kollektív szabadságjognak az érvényesülését nemcsak az állam akadályozhatja vagy egy helyi hatalom akadályozhatja, hanem ha nem tudja az állam, pontosan az intézményvédelmi kötelezettségét beteljesítve, számon kérni egy egyesületen vagy éppen egy párton a demokratikus működést, akkor egyes tagoknak, akik részesei ennek a kollektív cselekvésnek, az egyesülési szabadsága nem tud érvényesülni.
Az egyesülési szabadság tudniillik akkor is teljes vagy azáltal is teljes, hogy miután megalakult egy egyesület, az egyesületen belül mindenki a közösen megállapított elveknek megfelelően, de mégis egy demokratikus folyamatban tudja a saját politikai akaratát, közügyeket befolyásoló szándékát érvényesíteni. Ha ez megbomlik, ha egy egyesület néhány embernek a játékszere, akkor valójában az egyesülési szabadság nem tud teljesülni. Éppen ezért én azt gondolom, hogy fontos, hogy egyezően a ’89. évi II. törvénynek ezzel az alapelvi deklarációjával, a demokratikus működés és az önkormányzatiság elvét ez a törvényjavaslat is tartalmazza.
A másik nagyon fontos kritérium viszont az, hogy pontosan azért, merthogy az emberi méltóság jogából eredeztethető minden szabadságjog, így az egyesülési jog is, nagyon fontos, hogy ha az állam elismeri azt, hogy bizonyos közfeladatokat sok esetben kifejezetten hatékonyabban tudnak társadalmi önszerveződések ellátni, mint állami–önkormányzati szervek, egyenlő mércével mérjen. Ne legyenek kedves és kevésbé kedves társadalmi szervezetek. Nagyon fontos, hogy akkor, amikor stratégiai partnerségről, kiemelt stratégiai partnerről beszél az állam, akkor objektív, semleges feltételeket támasszon. Ha és amennyiben a partnerség kiválogatásánál egy miniszternek, egy polgármesternek, bármilyen állami, önkormányzati szereplőnek diszkrecionális jogköre van, szabadon mérlegelhet, önkényeskedhet a kiválasztásnál, akkor az sérti az adott egyesületeket létrehozó, azokban aktivistáskodó embereknek az emberi méltóságát.
Tehát csak olyan stratégiai partnerségi rendszer fogadható el, ahol az állam objektív, normatív feltételeket támaszt az ilyen cím elnyeréséhez.
És még egy apróság, hogy ha és amennyiben értelme van az egyesülési szabadságot, az egyesülési jogot újraszabályozni, akkor érdemes a ’89. évi II. törvénynek egyes hibáit kiküszöbölni. Az egyesülési szabadságnak egy sajátos megnyilvánulási formája az, amikor például jogi személyek hoznak létre különböző szervezeteket, szövetségeket. Viszont a ’89. évi II. törvény nyilván az akkori, a rendszerváltás hajnalán vagy a letűnő, késő Kádár-korban tipikus jogi személyekre gondolva egy olyan, eléggé zavaró kitételt tartalmaz, és ezt sajnos megismétli a törvényjavaslat, hogy a természetes személyek, valamint tevékenységük célja és alapítóik szándéka szerint a jogi személyek hozhatnak létre ilyen szövetségeket.
Hát, ha a ma tipikus jogi személy kategóriákat nézzük, akkor egész egyszerűen az alapítói minőség, az alapítói szándék nem is vizsgálható. Ez egy justizmord. Egy gazdasági társaság esetében, hogy ki alapította, miközben már az üzletrészek gazdát cseréltek, ez teljesen lehetetlen. Az alapítvány nem egyesület, ott van egyedül szó a mai jogban alapítói státusról, egyesület esetében pedig a mindenkori tagság akarata az, ami számít.
Úgyhogy én nagy tisztelettel javasolom azt, hogy ezt a hibáját ennek a korai egyesülési törvénynek ne ismételje meg a jelenlegi törvényjavaslat.
Összegezve: azt szeretném csak elmondani, hogy ha és amennyiben az állam nem semleges módon viszonyul a társadalmi önszerveződésekhez, hanem különböző politikai vagy más elköteleződések alapján próbál önkényes döntéseket hozni, kiemelni egyeseket, eltávolítani másokat a közfeladatok teljesítésétől, ha és amennyiben az állam nem ismeri fel azt, hogy saját érdeke az, hogy adott esetben a saját ellenfeleit, mármint a mindenkori politikai hatalom a saját ellenfeleit is segítse, magyarul, hogy olyan ellenőrző közeget tudjon magának az országos politikai közösség és a helyi politikai közösség is, amelyik a mindenkori hatalmat kontroll alatt tudja tartani, akkor továbbra is olyan önszerveződések garmadájával lesz dolgunk, ahol kilóg a lóláb, hogy itt valójában nem az egyesülési szabadság kiteljesedéséről van szó, hanem különböző gazdasági, üzleti, lobbiérdekek érvényesítéséről.
(20.40)
Éppen ezért nagy tisztelettel arra kérem az előterjesztőt, hogy olyan irányban vizsgálja meg a módosító javaslatainkat, hogy ez a törvényjavaslat segítse azt, hogy Magyarországon ez az állampolgári jog úgy tudjon kiteljesedni, hogy a társadalmi önszerveződések valóban élettel tudják megtölteni a magyar demokráciát. Ezzel lehet a politika eredeti értelmét és a hitelét visszaadni.
Köszönöm szépen. (Taps az LMP soraiból.)
