Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az előttem elhangzott vezérszónoki felszólalásokban olyan kitételekre lelhettünk, amelyekre muszáj reagálnom, hiszen az előttünk fekvő törvényjavaslat láthatólag devizahiteleseken próbál segíteni - nemcsak devizahitelesekre, hanem általában hitelesekre terjeszti ki ezt a kört -, egy olyan látszatot keltve, mintha itt egy nagyon széles társadalmi bázisnak tudnánk mankót, segítő kezet nyújtani, és minthogyha egy sorozat egyik nagyon fontos darabjáról lenne szó, ami a devizahitelesek egy bizonyos rétegén szinte teljeskörűen tud segíteni. Ráadásul ez a látszat eléggé elmélyült már a bizottsági viták során is, akkor is, ha egy-egy józanabb kormánypárti képviselő - például nálunk, a fogyasztóvédelmi bizottságban - jelezte, hogy csodákat ne várjunk ettől a javaslattól. Meg kell nyugtatnom önöket, nem is várunk.
Amikor a devizahitelesek megmentéséről beszélünk, érdemes tisztázni, hogy milyen súlyú maga a probléma. Maga a probléma ugyanis a devizában való eladósodottság mértékében érinti a magyar államot, hiszen az államadósságunk egy jelentős része is devizában él, a magyar önkormányzatokat, amelyek nyilvánvaló, hogy ha a körülbelül 1000 milliárdos adósságállományuk jelentős részét - majdnem felét - devizában kell hogy elszámolják, akkor egy kedvezőtlen árfolyammozgás nagyon hátrányosan érinti őket, és érinti a magyar vállalkozásokat, amelyek számára egyébként a kormányzat még mindig nem dolgozott ki komoly, széles körben kiterjeszthető megoldási csomagot. Pedig, ha az önkormányzatoknál a kedvező árfolyamváltozás nem következik be, akkor leépíti a szociális szolgáltatásokat, a vállalkozás le kell hogy építse a munkaerőt, ha ugyanez bekövetkezik nála. Tehát egy egész társadalomra szétterülő, nagyon komoly problémáról van szó.
Azt sem árt még egyszer leszögezni a jegyzőkönyv kedvéért, hogy honnan indult ez a dolog. 2001-ben ugyanis a Fidesz akkori kormányzata volt az, amely olyan határozatot hozott, amely lehetővé tette az egyoldalú szerződésmódosításokat, és bár ezt azóta részben kivezette, a kamatokkal való játszadozás sajnálatos módon mind a mai napig tetten érhető volt. Remélhetőleg mostanában sikerül ennek is elejét venni, de ez a 2001-es dátum volt az, amely megágyazott az egésznek, amire rátelepedett a későbbi kommunista kormányzatok elképesztő kártétele, amelynek értelmében leépítették a támogatott forinthiteleket, és szinte hagyták belekényszeríteni az embereket a devizában való eladósodottságba. Annak ellenére, hogy 2006-ban a GVH figyelmeztette őket, nem tettek semmit, annak ellenére, hogy a PSZÁF, bár nem túl erősen, de figyelmeztette őket, akkor sem tettek semmit, azzal voltak elfoglalva ugyanis, hogy megnyomorítsák a magyar népet, vagy szemeket lövessenek ki. Ez már egy többször tisztázott dolog. De az, hogy eltelt másfél év, és még mindig, az eszközkezelő konstrukció kapcsán is csak arról beszélünk, hogy egy nagyon szűk rétegen tudnak vagy akarnak segíteni, a következtetést adja magában, miszerint a hitelkárosultak mintegy 90 százaléka semmiféle segítséget nem érhet el a magyar kormányzat részéről, számukra megoldás kidolgozása nem történt meg. Sőt, rosszul is járnak, mivel ha az ország kockázati felára növekszik, akkor általában is növekednek a terheik, tehát az eddigi kormányzati megoldási javaslatcsomagok 90 százalékot egyáltalán nem érintenek vagy rosszul érintenek, és maximum 10 százalékra tehető kormányzati bevallások alapján is azoknak a száma, akiket eddig érintett mondjuk a rögzített árfolyam vagy egyébként a következő ciklusra áttolt egyéb megoldási csomagok, vagy pedig a végtörlesztés lehetősége. Maximum a károsultak 10 százalékáról beszélünk, ezt még egyszer szögezzük le.
Amikor az eszközkezelőt hozzuk elő, kiváló lehetőség lehetne a kezünkben, mégis azt kell hogy mondjuk, egy és negyed évig ez a semmi homályában volt, hiszen sajnálatos módon a kormány nem volt képes egy használható konstrukciót lerakni az asztalra. Aztán jött egy alulról jövő társadalmi igény, a Jobbik is ezt vette észre, amikor országos aláírásgyűjtő kampányával ezt a felhajtóerőt próbálta növelni, erősíteni, és aztán ez az alsó társadalmi felhajtóerő és igény vezetett el oda, hogy végre a kormányzat, bár kapkodva, bár hibásan, de elkezdett tenni valamit ezen a téren. És most látható, hogy előttünk van az eszközkezelő koncepciója, ami egy nevetséges, szánalmas összeggel lett költségvetési szinten párosítva. Az a durván 5 milliárd forint, ami elérhető erre a célra, nevetséges, szinte semmire sem elég, és egyenesen vezetett addig a kormányzati kommunikációig, aminek értelmében azt fogalmazták meg, hogy csak a szociálisan rászorultakat menti az eszközkezelő, és csak egy nagyon leszűkített körben. Ezt szó szerint elmondták önök bizottsági szinten, tehát saját maguk bevallották, hogy van egy jónak megcsinálható eszköz a kezükben, amit leszűkítettek egy nagyon szűk, nagyon minoritásnak tekinthető körre, és elmondható az is, hogy messze nem használják ki az ebben rejlő lehetőségeket.
Amikor arról beszélünk, hogy büszkék vagyunk arra, hogy kvóta van Magyarországon - pontosabban önök büszkék, hogy kilakoltatási kvóta alapján lakoltatják ki az embereket -, akkor miről beszélünk? Arról, hogy önök büszkék arra, hogy a 2 százaléknyi kilakoltatottal szemben 98 százalék megvédhető. Mi viszont arról beszélünk, hogy a probléma sokkal komplexebb és sokkal szélesebb a kiterjedése. A devizahitelekkel párhuzamosan nagyon sokan közüzemi hátralékokat, számlákat halmoznak fel, itt is millióra tehető nagyjából azoknak a száma, akik érintettek, és nagyon durvák az átfedések. Nagyon sokan érintettek abban, hogy a devizahitel-törlesztés mellett a közüzemi számlákat sem tudják törleszteni, és lakhatásra, étkezésre sem marad nekik. Tehát egy olyan társadalmi, szociális krízis van kibontakozóban, amiről Sneider Tamás képviselőtársam már ezerszer beszélt ebben a Házban, amit mintha csak mi, nemzeti radikálisok vennénk észre. Mintha egy másik Magyarországon élnénk, egészen elképesztő dolog ez! Tehát büszkék arra a kvótára, amelynek értelmében 2011 októberétől mintegy 2000 kilakoltatás lett volna foganatosítható; óriási és isteni szerencse, hogy nem következett be ennyi kilakoltatás Magyarországon, de papíron lehetőséget teremtettek arra, hogy 2000 embert csak idén kilakoltassanak.
Menjünk tovább! 2012-ben emelkedik ez a kvóta, elvileg 12 ezer kilakoltatást lehetne foganatosítani, 2012-ben havonta ezer lakást lehetne dobra verni, és havonta - ezt ugye meg kell szorozni a benne lakók számával - annyi embert engednének önök utcára menni. Hiszen számoljuk ki, hogy hány emberen segíthetne az eszközkezelő teljes ellátottságával, hát durván ötezres nagyságrendről beszélnek. Hogyha ezt összehasonlítjuk ezzel a 12 ezerrel - családtagokkal, ismerősökkel, tönkremenő egyéb családtagokkal -, akkor láthatjuk, hogy nemhogy nem mentenek meg mindenkit, tehát már megdőlt az, hogy senkit nem hagynak az út szélén, hanem csak egy nagyon szűk körre koncentrálva, nagyon kevés emberen akarnak segíteni. Képesek lennének többön, de nem akarnak. Ezt azért mondhatom nyugodt lelkiismerettel, mert 5 milliárdot rendelnek ide, közben a szolgai módon és erőltetett ütemben törlesztgetett államadósságnak csak a kamattörlesztésére 1150 milliárdot különítenek el a következő költségvetésben.
(9.10)
Mi nem azt mondjuk, hogy nem kell megfizetni azt, ami jár - egyrészt ennek a tartozásnak egy része nem jár, mert már többszörösen visszafizettük -, de legalábbis tárgyalóasztalhoz kellene ülni. Önöknek kutya kötelességük lenne tárgyalóasztalhoz ülni. Hogy gyávák vagy erőtlenek ehhez, ezt döntsék el maguk, de azt kell mondanunk, hogy amíg 1150 milliárd jut a szolgai módon történő törlesztgetésre, addig 5000 milliárddal akarják kiszúrni azon károsultak szemét, akik nem saját önhibájukból kerültek ebbe a helyzetbe, hanem többek között azon bankrendszer tisztességtelen tagjainak a visszaélései folytán, akiket önök nem számoltatnak el, hiszen ezek a rájuk kivetett ágazati különadót is bizonyítottan áthárították. Milyen következménye lett ennek? Semmilyen kormányzati következménye nem lett, semmilyen elszámoltatás nem következett be a banki szféra kártevőivel szemben, tehát kérem szépen, hogy ne legyenek büszkék arra a kvótára, ami van, hiszen ez a kilakoltatási kvóta nem 98 százalékot véd, hanem több ezer, több tízezer embert hagy a híd alá menni, hiszen őket nem védi meg senki. Látható, hogy jelen pillanatban is fenyegetettség alatt van mintegy 100-110 ezer olyan adós, akiknek 90 napon túli tartozásuk van. Elvileg közülük bárki kerülhetne abba a helyzetbe, hogy az utcára kelljen mennie, hiszen kilakoltatják.
Ezzel párhuzamosan egy egyéb kilakoltatási folyamat is zajlik: az önkormányzati bérlakások esetében sorra teszik ki a családokat az utcára. Az én választókerületemben vagy a környékén lévő választókerületben is tapasztalható hasonló, és elmondható az (Font Sándor: Melyikben? Konkretizáljuk: hányas számú?), hogy Magyarországon jelen pillanatban nagyon sokan vannak olyan veszélyben, amin a kormányzat segíthetne, mégsem segít rajta. Amikor azt mondom, hogy az én választókerületem - csak az udvariatlanul bekiabáló képviselőkre reagálok -, akkor arra a helyre gondolok, ahol élek, és ahonnan egyébként bejutottam; természetesen nem arra, hogy narancssárga színekben nyertünk volna meg egy választókerületet, ahogy az önök esetében ez igen könnyű volt, hiszen ha egy matchboxot odaraktak volna, az is megnyerte volna a választást. (Taps a Jobbik padsoraiban. - Dr. Aradszki András: Csak az ilyen zseniknek!) Elképesztő az, amikor erre való hivatkozással próbálnak poénkodni.
A helyzet az, hogy mi, jobbikosok fontosnak tartjuk azt a területet, ahonnan jöttünk, és nem húzzuk ki magunkat e feladat alól, csak azért, mert onnan adott esetben egy fideszes nyert egyéniben; igenis, a saját választókerületünk problémáival ugyanolyan hatásfokkal foglalkozunk, ugyanúgy idehozzuk a Ház elé. Én magam a mai nap folyamán ezt még meg fogom tenni a költségvetés részletes vitájában.
Visszatérve azonban a tárgyra, önök egyáltalán nem lehetnek ilyen büszkék és nagymellényűek az eszközkezelő kapcsán, hiszen szánalmas az a próbálkozás, amit ide a tisztelt Ház elé hoztak. Azok a feltételek, azok a leszűkítések ugyanis, amelyek alapján csak nagyon kevés ember veheti igénybe az eszközkezelő konstrukcióját, egyszerűen nevetségesek.
Vegyük azt, hogy két gyerek meglétével számolnak azok esetében, akik ezt igénybe vehetik. Mi van azokkal a tisztességesen adózó magyar családokkal, ahol egy gyermek van, és a másik már az édesanyja szíve alatt van? Mi van velük? Tisztázni kellene azt a helyzetet is, ahol két vagy három gyermeket már tisztességgel felneveltek, de ők elmúltak 18 évesek, adott esetben kiröppentek, családi pótlék már nem jár utánuk; ők elvileg nem esnek a Nemzeti Eszközkezelő hatálya alá, pedig ennek normális oka nem lehetne. A 10-15 millió forintos ingatlan-összeghatárokat is úgy húzták meg, hogy ezáltal nagyon sok ingatlan tudatosan kiessen ebből a rendszerből. Akár egy egyszerű és közepes méretű városban ugyanis - de Budapest peremkerületeiről is beszélhetnék - elmondható az, hogy egyes lerobbant, kissé rosszabb állapotban lévő lakások is meghaladják ezt az értékhatárt, tehát nem igényelhetik azt a segítséget, amiről itt beszélünk, nem vehetnek részt az eszközkezelő konstrukciójában, pusztán azért, mert önök egy olyan összeghatárt húztak, hogy minél több ingatlant sikerüljön kívül tudni a karámon, minél kevesebb költségvetési forrást kelljen amellé rendelni, amiről itt beszélünk.
Látható az is, hogy a társadalmi-szociális krízisnek egy másik ága is van, ennek értelmében pedig mintegy 200 ezer végrehajtási eljárás indult csak az utóbbi időszakban. Természetes, hogy ezek nagy része általában 100 ezer forint értékhatár alatti, de nagyon sok az 500 ezer feletti is, ami ugyanazt az adóskört érintheti, amelyen önök nem segítenek. Látható tehát az, hogy amíg Magyarországon a bankrendszer alá minden oda van téve, hogy kényelmesen létezhessen, a multinacionális intézmények alá minden oda van téve - ingyen-infrastruktúrától kezdve munkahely-teremtési támogatáson át az adókedvezményekig minden megvan -, addig a magyar hitelkárosultak lényegében semmiben nem reménykedhetnek, 90 százalékuk mindenféle megoldási csomag alól kimarad.
Arról is érdemes lenne pár szót beszélni majd a vita során - ami nem most lesz, a vezérszónoki kör után, hanem a késő esti órákra lett áttolva, egyrészt azért, hogy a tévénézők se láthassák, másrészt azért, hogy minél kisebb és minél keskenyebb vita bontakozhasson ki ezzel kapcsolatban -, elmondhatjuk azt is, hogy egy szociálisnak nevezett lakbért kívánnak meghatározni az adósok számára, akik részt vehetnek az eszközkezelő konstrukciójában. Az az érdekesség, hogy a kormány hatáskörébe rendelték e lakbér meghatározásának a jogát, tehát megint csak egy biankó csekket írjunk alá: ez egy ígéret, amivel kapcsolatban önök majd egy - számunkra ismeretlen - képlet alapján eldöntik, hogy mire jogosult az a szerencsétlen hitelkárosult és mire nem.
Mi van azonban akkor, ha még az állítólagosan szociálisan csökkentett bérleti díjat sem tudja fizetni, mi történik akkor, vagy mi az, hogy visszavásárlási jog? Itt húztunk egy olyan határt - pontosabban húznának önök a javaslat alapján -, amelynek értelmében vissza lehet vásárolni az ingatlant. Ez helyes, támogatandó. De mi az, hogy 6 hónapig biztos, hogy az eszközkezelő konstrukcióján belül kell maradni, tehát leghamarabb 6 hónap után vásárolható vissza, maximum kettő esztendőig? Mi értelme van ennek a leszűkítésnek?
Nyilvánvaló, hogy itt olyan mögöttes ingatlanpiaci érdekek húzódhatnak meg, amelyek teljesen egyértelművé teszik azt, hogy önök valamiért nem akarják két évnél tovább kihúzni ezt a lehetőséget. Hogy mi lehet ez a mögöttes érdek? Megmondom én: szabályozott ingatlanfejlesztő társulások, egy olyan új cégforma, amelyet önök létrehoztak, amely egyébként 10 milliárd forintos betett tőkével tud csak elindulni. Nyilvánvaló tehát, hogy a magyar vállalkozói kör jobbára kimarad ebből, és az is nyilvánvaló, hogy mivel egy ilyen sem alakult az utóbbi időben, fennáll a veszélye - nem bizonyosságról beszélek, én veszélyről beszélek -, hogy amikor tömegesen kezdenek bedőlni ezek az ingatlanok, és ha piacra kerülnének, akkor majd érdekes módon megjelennek ilyen szabályozott ingatlanfejlesztési társulások, és érdekes módon ráteszik a kezüket a magyar ingatlanvagyonra vagy annak az érintett részére, mint ahogy Budapesten ez a lakóparkok esetében megfordult. Egy nagyon jól körülhatárolható cégcsoport és társaságcsoport tette rá a kezét ennek a vagyonnak egy jó nagy részére, egy igen jelentékeny részére. Nem értem, hogy egyáltalán hogy merülhet fel az, hogy hagyjunk egy ilyen veszélyt kibontakozni. Egyértelmű, hogy ki kellene húzni a méregfogát ennek a dolognak. Sajnos, nemcsak ebből az előterjesztésből, de a teljes kormányzati politikából sem derül ki semmi olyasmi, ami afelé mutatna, hogy látnák ezeket a veszélyeket, érzékelnének őket; nemhogy tenni akarnának ellene, ez egy másik kérdés.
Megint csak nem merül fel sem kommunikációs szinten, sem vezérszónoki, előterjesztői szinten a családi csődvédelemnek az a koncepciója, ami azért szégyenletes, hogy nem merül fel, mert pontosan a KDNP-nek volt pár évvel ezelőtt egy javaslata ezzel kapcsolatban, még ellenzékből. Érdekes módon kormánypártként vagy koalíciós partnerként - ha lehet annak nevezni - már ez az ötlete is hamvába holt, egyszerűen szóba sem hozza, mert nem meri szóba hozni, hiszen reális magyarázat nem adható arra, hogy miért nem él ezzel az eszközzel, miért nem kívánja igénybe venni a családi csődvédelem kiterjesztését. Ennek Németországban is működő modellje van. Nem kell minden részét meghonosítani, de az, hogy ma egyetlen társadalmi réteg és egyetlen sejtmag van, ami nem fordulhat segítségért senkihez, és ez a magyar családoknak a rendszere, elképesztő. A cégek csődöt jelenthetnek, gazdasági társaságok, állami szervezetek lényegében következmények nélkül mondhatják azt, hogy rosszul gazdálkodtunk, csődbe mentünk; egyedül a magyar családok azok, amelyek kihúzzák az adóforintjaik által a bankokat is a pácból bankkonszolidációs folyamatok során, ők azok, akiknek nem kegyelmez a végrehajtó, ők azok, akiknek nem kegyelmeznek azok a bankok, akiket egyébként konszolidálunk, és ők azok, akik senkihez nem fordulhatnak. Még egyszer mondom: a károsultak 90 százaléka semmilyen kormányzati segítségre nem jogosult jelen pillanatban.
Az előttünk fekvő előterjesztésből kimaradt az is, hogy az önhibájukon kívül egyedül maradtakkal mi lesz, mondjuk azokkal, akiket olyan sorscsapás ért, hogy elhunyt a házastársuk, idősként, egyedül, mindenféle bevétel nélkül ott állnak. Ez egyébként annyira fontos kérdés, hogy ezt a kérdést bizottsági szinten a Fidesz képviselői is feltették, és ott sem került megválaszolásra. Remélem, hogy ma a késő esti - már a televíziónézők elől elzárt - vitában azért választ kapunk rá, hogy legalább az a szűk kör értesülhessen az önök elképzeléseiről, aki a világhálón keresztül követi ezt a vitát, és szégyenszemre nem tudja a televíziós közvetítés során ezeket a fontos információkat megszerezni, hiszen számomra érthetetlen okokból a Fidesz-KDNP-kormányzat úgy döntött, hogy ennek a vitának a vitarésze valamiért ne lehessen látható az emberek számára. Nyilván erre is lesz egy magyarázat - nagyon várom, hogy mi az -, de további, magyarázatot igénylő kérdések is vannak. Miért nem sikerült azt felmérni egy országos térkép alapján, hogy hol kell segíteni, és egyáltalán a hitelkárosultak ingatlanjainak tekintetében hol kellene leginkább beavatkozni az országban?
Önök leszűkítették az eszközkezelő koncepcióját az alacsony értékű, jobbára vidéki kistérségekben lévő és forgalomképtelennek nyilvánított ingatlanokra, de akkor is, országos megoszlásban ez egy teljesen egészségtelen módon történt meg, hiszen tippelgetnek, hogy hol van szükség a segítségre.
(9.20)
Annyit kellett volna tenni, hogy a NAV-tól végül is be kellett volna kérni az illetékbevételek országos eloszlását, ami mutatja, hogy az ingatlanpiacon milyen mozgások mentek végbe az utóbbi időben. Ez alapján ki lehetett volna dolgozni egy olyan modellt, hogy majdnem minden károsultnak segítő kezet lehetett volna nyújtani, egy kicsit több ráfordítással persze, mint ami itt szerepel.
A költségvetési vita során számtalan tételt megjelöltünk azt illetően, hogy honnan lehetne elvenni még forrásokat. Például a Miniszterelnökségtől is lehetne, hiszen a Miniszterelnökség a saját magára fordított kiadásokat drámai mértékben növelte. Kormányzati kommunikációra elszór 1 milliárd forintot, a gépjárműparkja cseréjére 600 milliót, miközben ezek olyan tételek lennének, amelyeket akár tovább lehetne tolni egy ciklussal. Egyértelmű, hogy ide kellene csoportosítani nagyobb összegeket, hiszen az az 5 milliárd, amiről beszélünk, semmire sem elég. De ha 10 milliárd lenne, az sem lenne elég minden esetben, hiszen, még egyszer mondom, jövőre elvileg 12 ezer lakás veszhet el Magyarországon, ennyit verhetnek dobra. Az a konstrukció, ami előttünk van, maximum ötezren kíván segíteni.
Tehát látható az, hogy vannak olyan emberek Magyarországon, akik igenis az út szélén maradnak, és az út szélén maradva ki vannak téve a nemzetközi bankrendszer szőnyegbombázásainak és a kormányzat teljes mértékű tehetetlenségének ezen a tárgytéren. Eközben ott van a fenyegetés, hogy szabályozott ingatlanfejlesztési társulások jönnek majd, amelyek a bedőlt ingatlanvagyonra rátéve kezüket kezelni fogják azt. Hogy kinek a kezébe játsszák ki, ez természetesen egy másik kérdés, ez egy önálló vitanapot is megérne.
Látható az, hogy az eszközkezelő konstrukciója jó lehetne, a Jobbik is támogatásáról tudná biztosítani akkor, hogyha megfelelő forrásellátottsággal, a feltételek leszűkítése nélkül minden károsult számára elérhetővé tennék. Tehát magyarázza meg nekem valaki azt, hogy milyen alapon szűkítgeti le a kormányzat a károsultak és az igénybevevők körét, milyen alapon A-listázik és B-listázik károsultak között, milyen alapon képzelhető el az, hogy vannak másodrendű hitelkárosultak, vannak olyanok, akiken segítenek, és vannak olyanok, akiken nem, és hogy képzelhető el az a mai Magyarországon, hogy a károsultak 90 százalékán senki nem segít, és a kormányzat sajnálatos módon kommunikációval, tetteivel ezt be is ismeri.
Tehát látható, hogy ha önök gazdasági szabadságharcot kívánnak folytatni, akkor nagyon az út elején járnak. Össze kellene hogy szedjék magukat e tekintetben egy kicsit, és végre cselekvéssel, forrásokkal és valódi… (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Az út végén járnak.) Mondhatjuk azt is, igen, hogy egy olyan út végén járnak, amelynek értelmében kimondható, hogy a valódi megoldás kidolgozásával továbbra is adósak. Látható az is, hogy a késő estére, tévéidőn kívülre száműzött vita során talán választ fognak adni egy-két kérdésre, de az igazi válaszokat a hitelkárosultak számára kell hogy megadják, azt elérve, hogy valóban senki ne kerülhessen utcára, és senki ne maradjon oltalom nélkül Magyarországon.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik és az MSZP padsoraiból.)
