DR. PÓSÁN LÁSZLÓ
DR. PÓSÁN LÁSZLÓ
DR. PÓSÁN LÁSZLÓ, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Előttünk van a felsőoktatási törvény új tervezete - a kérdés az, hogy mi indokolta. Lehetett volna azt is mondani, hogy hozzányúlunk néhány passzushoz ott, ahol problémásnak tűnik, kijavítjuk, de ez egy teljes, átfogó törvény. No hát, nem árt, hogyha számba vesszük azért azt, hogy miért is volt minderre szükség, mi indokolta mindezt.
Azt hiszem, hogy nem kétséges senki előtt, hogy ha az elmúlt esztendőkre visszatekintünk, akkor több felől hallhattuk azt az egybecsengő álláspontot, hogy a minőséggel, az oktatás színvonalával sok helyen probléma van. Már önmagában ez is egy olyan kérdés, ami indokolta azt, hogy ehhez a kérdéshez hozzányúljunk. De a felsőoktatás szerkezetével, képzési struktúrájával kapcsolatban is számos probléma fogalmazódott meg, kritika vetődött fel, ez szintén ebbe az irányba hat. A demográfiai problémák, kapacitáskérdések ugyancsak ezt erősítették, és természetesen az intézményi autonómia körül is számos kétely, kérdés fogalmazódott meg, ami újragondolást igényelt. A kérdés, hogy hogyan jutottunk el idáig, mi okozta azt, ami a felsőoktatásban zavarokat idézett elő, mert ha ezt nem tudjuk, akkor nem tudunk rá jó válaszokat sem adni.
Emlékszünk jó néhányan még arra, hogy a nyolcvanas években Magyarország egyáltalán nem büszkélkedhetett azzal, hogy nemzetközi összehasonlításban, mondjuk, a felsőoktatási képzésben részt vevők aránya milyen is volt. Emlékeim szerint akkor egész Európában egyedül Albániát tudtuk megelőzni, és mindenhol máshol jóval nagyobb volt a felsőoktatásban részt vevők, a diplomát szerzők aránya. A kilencvenes években kezdődött egy lassú javulás ez ügyben. Azért itt is voltak elég érdekes anomáliák, nem tudom, ki mennyire emlékszik, de Horn Gyulának volt egy olyan elszólása ekkor, hogy túl sok a filozófus ebben az országban, ami szintén inkább abba az irányba hatott, hogy ezt a növekedést nem feltétlenül nézte jó szemmel az akkori kormányzat, és ha összekapcsoljuk mindezt még a Bokros-csomag áldásos tevékenységével és hatásával, akkor láthattuk, hogy körülbelül milyen fejlemények indultak.
A kilencvenes évek legvégén, az első polgári kormány idején indult el egy expanziója a felsőoktatásnak, amikor azt mondhatjuk, hogy kinyitottuk a kapukat, és jóval nagyobb tömegben jöhettek be diákok a felsőoktatásba tanulni. Ilyen értelemben azt a kedvezőtlen arányt, ami egész Európával szemben jellemezte Magyarországot, kétségkívül viszonylag rövid idő alatt sikerült megváltoztatni.
Azt is tegyük hozzá azonnal, hogy a tömeges felsőoktatásnak a kialakulása a kezdetekben nem jelentett látványosan minőségromlást, ugyanis ne felejtsük el, hogy a bemeneteli követelmények még alapvetően magasra voltak helyezve, megvoltak a felvételi sztenderdek, és gyakorlatilag ebből a szempontból a válogatásnak az a fajta lehetősége, ami mégiscsak egy minőségi szűrőt biztosít, megvolt.
Az adatok is azt bizonyították akkor nemzetközi összehasonlításban is, hogy a diplomások elhelyezkedési esélyei a munkerőpiacon a legjobbak voltak, és hosszú-hosszú éveken keresztül így is maradtak, sőt tegyük hozzá, mind a mai napig alapvetően ez így is van, már amennyiben ezek a diplomák valóban versenyképes és piacképes diplomák. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a képzési helyeknek az elosztásában is érvényesült egy erőteljes állami kiegyenlítő sztenderd, kiegyenlítő effektus, ami arról szólt, hogy bizonyos iskolatípusok vagy éppen települések nem feltétlenül szívják el a levegőt másoktól.
2002 után változott a helyzet, egyrészt a követelményrendszerben, a bejutási követelményrendszerben volt egy jelentős visszalépés. Az első polgári kormány idején a felvételi és az érettségi kettősségének a kiküszöbölésére született meg az a javaslat, hogy legyen kétszintű érettségi, az egyik, a magasabb szintű a bemenetel feltételeit jelentené. 2002 után, a Medgyessy-kormány idején Magyar Bálint volt az oktatási miniszter, a kétszintű érettségiből egyszintű lett, egy normál érettségi lett a bemenetelnek a feltétele. Innentől kezdve, mivel normatív finanszírozással működött a felsőoktatás, ne felejtsük el, az történt, hogy érvényesült a közgazdaságból ismert törvény, a Gresham-törvény, a rossz pénz kiszorítja a jót, magyarán: az alacsonyabb minőség az kiszorította a magasabb minőséget, mert minden intézmény abban volt érdekelt, hogy minél több hallgatója legyen, és nem abban, hogy ezek a hallgatók milyen minőségi kritériumok mentén jutnak be a felsőoktatásba.
Kétségkívül ez az egyetemek, főiskolák önérdeke is volt, és önérdeke volt az is, hogy ezeket a hallgatókat bent tartsák a rendszerben, mert hiszen egyszerű matematikai számítással ki lehetett számolni, hogy a hallgatói létszám megszorozva a normatívával egy komoly tételként jelenik meg náluk. Ez kétségkívül a minőség romlásához vezetett, és az a tény, ami a felsőoktatás tömegessé válását jellemezte oktatói-hallgatói viszonylatban, ami kétségkívül már egy feszültségforrás abból a szempontból, hogy mekkora figyelem tud fordítódni egy-egy hallgatóra egy-egy oktató részéről, az találkozott egy ilyen szabályozási és intézmény érdekkel együttesen, és ez drasztikusan visszavetette a minőséget. Természetesen voltak nagyon fura szabályozók is, amelyek sok esetben hallgatói jogoknak álcázott értelmetlenségek voltak, amikor szinte kiskorúként kezeltünk sok esetben hallgatókat, oldalszámra pontosan meg kellett, mondjuk mondani, hogy mit olvassanak el, ahelyett, hogy kezükbe adnánk a könyvet, hogy tessék, fiam, elég nagy vagy ahhoz, hogy megtanuld, és megkeresd az ide vonatkozó részeket. Tehát ilyenek is voltak.
Van még egy kérdés, amit meg nem lehet elhallgatni, hogy maga a tömegessé válás egy természetes, öntörvényű logika volt, az egész felsőoktatás összetételét, hallgatói összetételét, képzési szerkezetét a viszonylag olcsóbb finanszírozással megoldható jogász, közgazdász, társadalomtudományi, bölcsésztudományi, pedagógiai képzések irányába mozdította el, és a drágább és természetesen ezért jóval egzaktabb és jobban számon kérhető természettudományos, élettudományos, műszaki, informatikai képzések aránya az egészen belül csökkent. Tehát lett egy arányeltolódás abba az irányba, amit - összefoglalóan mondjuk azt, hogy kissé tág értelemben vett humán tudományok - a jogi tudományok vagy közgazdászképzések jelentenek.
A minőség ellen hatott az is, hogy a bejutási küszöb hihetetlenül alacsonyra süllyedt az elmúlt hat-nyolc év alatt, sok helyen, ha iskolai minősítéssel fejezzük ki, akkor egy elégségessel be lehetett kerülni a felsőoktatásba, ami, azt gondolom, mégiscsak nonszensz, és voltak olyan pluszpontok, amelyeknek az égvilágon semmi köze nem volt a tényleges teljesítményhez. Néhány egészen meghökkentő: azért lehetett pluszpontokat kapni egyébként, hogy milyen a szociális háttér vagy éppen van-e fogyatéka valakinek. Ebből számos visszaélés is született, azért azt se felejtsük el. Érdemes lenne egyszer majd készíteni egy olyan statisztikát, hogy az elmúlt esztendőben, mondjuk, az úgynevezett olvasás- vagy számolászavaros problémákkal küszködő diákok aránya miért ugrik meg általában vagy ugrott meg általában az érettségit megelőző tavaszi időszakokban. Az őszi időszakokban mindig jóval alacsonyabb volt ezeknek a számaránya - ez valószínűleg nem véletlen.
Sok területen természetesen maga a Bologna-folyamat, a bolognai képzési struktúra is okozott gondokat, és minőségellenes vagy minőséget rontó hatása volt.
(9.00)
Sok helyen az elsajátítandó anyagoknak egy lecsupaszítása vagy zanzásítása következett be anélkül, hogy ez alaposan végig lett volna gondolva. Tegyük hozzá azonnal azt is, hogy ez egyébként egy ágazati irányítási hibából adódik, úgy bevezetni a bolognai rendszert, ahogy Magyar Bálint idején ez történt, hogy nem egyszerre volt kidolgozva az alap- és a mesterképzés, az egész egyszerűen bűn volt, mert ily módon nem lehetett koherensen és összefüggő rendszerben összeilleszteni a dolgokat.
A minőség ellen hat az is, és természetesen a diplomák piaci értéke ellen hat az is, hatott és hat mind a mai napig az is, hogy az alapképzésből a mesterképzésbe való továbbmenetelnél központilag, törvényi szabályozás szintjén volt egy nagyon erős redukálás, elő volt írva, hogy csak az egyharmad mehet tovább. Innentől kezdve pedig az következik, hogy az első három év végzettségei nagyon sok esetben valóban olyan végzettséget jelentenek csak, ami a piacon életképtelen - nem keresik. És sokszor megkérdeztük itt a parlamentben is, hogy mit lehet kezdeni hároméves ilyen, olyan, amolyan végzettséggel - nem akarok most direkt példálózni konkrétumokkal -, és nincs rá válasz, és mind a mai napig nincs rá jó válasz.
Ott, ahol a bolognai rendszer jól tud működni, ezek a fajta direkt korlátok és szabályok nincsenek beiktatva, hogy mesterképzésre eleve csak az alapképzésben részt vevőknek jóval szűkebb hányada mehet tovább. A lehetőséget nyitva kell hagyni, mert csak akkor van az egésznek esélye és lehetősége. Abban a Finnországban, amelyik egyébként minden nemzetközi mérésben a világ élvonalában szerepel az oktatási rendszerével, semmi ilyen korlátozás nincsen, az alapképzésről nyugodtan mehetnek tovább a mesterképzésbe a hallgatók. Ha valaki nem megy tovább, az a saját maga döntése alapján történik, és nem azért, mert erre rákényszerítik. Tehát ez szintén egy olyan kérdés, amit bizony illik végiggondolni, mert enélkül elég nehéz jó megoldásokat találni.
Kétségkívül igaz egyébként, hogy maga a bolognai típusú rendszer sok helyen korrekcióra szorul. Sőt, az is igaz, hogy sok helyen akár még radikálisan át is kell alakítani. Ilyen például a pedagógusképzés, ez valóban igaz, de ilyen egyébként a nemzeti tudományok kérdése is, mert valljuk be őszintén, hogy mondjuk, néprajztudományt hogy az ördögbe lehet 3+2 rendszerben jól tanulni. De akár a meteorológiát is mondhatnám, ami ugyan nem nemzeti tudomány, de mégiscsak, hogy is mondjam, ebbe a skatulyába nehezen beilleszthető.
Tehát a másik komoly probléma az, hogy végiggondolás nélkül eresztették rá a szocialista-szabad demokrata kormány részéről a Medgyessy- és Gyurcsány-kormány idején az egész bolognai rendszert az egész magyar felsőoktatásra. Jó néhány európai országban, ahol ezt szintén úgymond újonnan vezették be, ott bizony adtak maguknak átmeneti időszakot, próbaidőszakot, vagy néhány intézményben megnézték, hogy hogyan működik, és csak a későbbiekben nyúltak a többihez. Nálunk egész egyszerűen voluntarista módon mindenhol be lett vezetve. Ennek - idézőjelbe vett - jótékony hatásait mind a mai napig sajnos isszuk.
A hallgatók nagy létszámban történő megjelenése a felsőoktatásban kétségkívül együtt járt egyfajta infrastruktúra-fejlesztéssel, kapacitásbővítési igényeknek a kielégítésével. A kérdés az, hogy egyébként ez jó volt-e, indokolt volt-e, és minden esetben célszerű volt-e. Ennek az egész feszítésnek a következménye volt az elhibázott, úgynevezett PPP-konstrukciók sokasága, amelynek pénzügyi hátrányait egyébként mind a mai napig nagyon sok intézmény és ilyen értelemben maga a magyar költségvetés is sajnos issza. Mert jó néhány esetben bizony ezek nem voltak kellőképpen átgondolt fejlesztések, és ugyanakkor megnövelte az adósságot, de ezzel párhuzamosan viszont csökkent az intézményekre jutó forrásoknak a nagyságrendje, a szűkülő források pedig még élesebb egymás közötti versenyre késztették az intézményeket. Ennek még inkább az lett a világos következménye, hogy bejutási feltételeket még jobban leszállították, és az évközi számonkéréseknek a színvonalát illetően még megengedőbb lett a rendszer, mert igyekeztek benntartani a diákokat.
Tehát lényegében hihetetlen minimális tudással voltak benn és vannak benn még mind a mai napig nagyon-nagyon sokan a felsőoktatási rendszerben, akik természetesen egyébként diplomát is fognak kapni, mert az intézmények érdeke is erről szól, és természetesen ez a diploma egyébként ugyan papíron értékesnek tűnik, de nem biztos, hogy ténylegesen a való életben meg tudja állni a helyét. Tehát nem kis feladatról van szó, amikor ehhez az egész kérdéshez hozzá kell nyúlnunk.
Már a 2002 utáni időszaktól kezdve évről évre újra és újra előjött az a probléma, hogy a költségvetés lehetőségei, szándékai szűkültek, tehát nőtt az igény egyéb források bevonására. Az egyéb források esetében a szocialista-szabad demokrata kormányok alapvetően a tandíjban gondolkoztak, ne felejtsük el, népszavazás kellett hozzá, hogy ez ne így legyen, tehát azért amikor krokodilkönnyeket hullajtanak, akkor ne felejtsük el, hogy nagyon is konkrét valóság volt a tandíj bevezetésének a lehetősége. A polgári kormány idején ennek a megoldása a diákhitel volt, és a jelen helyzetben is egy diákhitel-konstrukciót készít elő a kormányzat. Azért a kettő nem egy és ugyanaz, tisztelt képviselőtársaim. Maga a probléma egyébként, a forráshiány, az kétségkívül megmaradt.
Tovább nehezítette a helyzetet, és ezzel a negatív örökséggel most is szembe kell néznünk, hogy az államilag finanszírozott helyeknek az elosztása nem csökkentette a területi különbözőségeket, hanem megnövelte. A felvételi és beiskolázási rendszer átalakítása lényegében azt jelentette, hogy Budapest felé terelte a hallgatókat szerte az országban, a budapesti intézményekbe, és a nagy vidéki egyetemek többé-kevésbé még szinten is maradtak, de a kisebb intézményeknél ez nagyon komoly gondot okozott, és bizony jó néhány közepes méretű városunkban a megtartó erőt sokszor megkérdőjelezte, a helyi értelmiség szerepét és egyáltalán lehetőségét kérdőjelezte meg.
Az a megoldás tehát, amit ez a mostani felsőoktatási törvénytervezet elénk tár, nevezetesen, hogy a kormány döntsön a kapacitásokról és azok területi elosztásáról, az nagyon is helyénvaló, hiszen hosszú-hosszú időn keresztül ez így működött, és pontosan azért kellett, hogy így működjön, hogy a területi különbözőségeket próbáljuk valamelyest kiegyenlíteni, és ne pedig növelni, ne az ollót nyissuk, hanem az ollót próbáljuk inkább zárni.
És problémák jelentkeztek a felsőoktatási intézmények autonómiával kapcsolatos megközelítésében is. Az az eredeti alkotmány is, amely januártól már hatályon kívül helyeztetik és helyére lép az új alaptörvény, ebből a szempontból azért azonos gondolkodási mezőben mozog, nevezetesen, hogy az oktatás, a tudomány, az ezzel összefüggő kérdések autonómiája szent és sérthetetlen, megkérdőjelezhetetlen. Tudományos igazságokban a tudománynak kell állást foglalni, hogy milyen módszerekkel tanítunk, és így tovább, de az, hogy egy intézmény hogyan gazdálkodik, mondjuk, a rábízott közpénzzel, forrásokkal, azért az mégsem lehet parttalan. Ugyanis az elmúlt évek vagy esztendők során, vagy az elmúlt két évtized során lényegében lépésről lépésre, fokozatosan, de mégiscsak az a szemlélet alakult ki, hogy ez egy szent tehén, ehhez nem lehet hozzányúlni, a költségvetés csak tegye oda a pénzt, de hogy hogyan költik el, mire költik el, abba meg ne szóljon bele senki.
Ez ebből a szempontból nyilván tarthatatlan volt, és ennek annyira abszurd kifutásai is voltak, szerintem mindenki emlékszik még arra, nem volt túl régen, úgy kellett bírósági ítéletekkel, perekkel kikényszeríteni azt, hogy egyáltalán a rektoroknak a jövedelme publikussá válhasson, jóllehet közpénzből voltak meg vannak finanszírozva. Ez mégiscsak egy nonszensz helyzet. Ezeknek a végiggondolása és újraszabályozása, azt gondolom, igenis helyénvaló.
És természetesen azt sem felejthetjük el, hogy jó néhány, már a kriminalisztikába hajló dolog is az elmúlt esztendőkben azért napvilágra került, ami szintén mégiscsak azt mutatja, hogy bizonyos zavarok itt az autonómiaértelmezés körül vannak, hogy kinek mihez van joga, vagy kinek kellene ellenőrizni vagy nem kellene ellenőrizni.
Tehát számos olyan probléma és kérdés halmozódott fel az elmúlt évek során, ami alapján nem véletlen, hogy a felsőoktatás minden szereplője részéről az nem kérdés, hogy új törvényi szabályozásra szükség van. Ez a törvény megpróbálja ezt kielégíteni. A kérdés az természetesen, hogy jól tudja-e ezt megoldani vagy kevésbé jól, vagy egyáltalán nem jól. Ez nézőpont kérdése. Én azt gondolom, hogy alapvetően ez a törvénytervezet a fő problémaköröket jól ragadja meg. Nem állítom, hogy hibátlan, és azt sem állítom, hogy mindenhol minden a helyén van. Nyilvánvalóan azért kell majd közösen gondolkodnunk arról, hogy hol és milyen módon kellene adott pontokon ebbe belenyúlni és módosítani. De a megoldások irányába elmozdul, mert a problémákat kezeletlenül nem lehet hagyni.
(9.10)
Nézzük a minőség kérdését, azt hiszem, hogy ez az egyik legfontosabb, hiszen mégiscsak akkor van értelme a felsőoktatás rendszeréhez hozzányúlni, ha a legfőbb célt, a minőség javítását el tudjuk érni.
Azt hiszem, hogy ez tipikusan az a kérdéskör, ami kellőképpen Janus-arcúra sikeredett, tehát vannak nagyon jó részei, és vannak vitatható részei is. Én helyesnek tartom azt, hogy szűkíti a bejutáskor, a felvételnél a pontoknál azon pontoknak az arányát, ami nem ténylegesen a tudáshoz kapcsolódik, hogy nagyon egyszerűen fogalmazzunk.
Azzal is egyet tudok maximálisan érteni, hogy szabályozza még szigorúbban azt, hogy a teljesítmény alapján a képzésében ösztöndíjjal támogatott vagy éppen nem támogatott hallgatói mozgások hogy és mint alakulnak, hiszen ezek elég komoly, húsba vágó kérdések tudnak lenni. Tehát igenis, legyen egy komoly ösztönző erő arra, hogy a diák tanuljon.
Annak is szerintem helyénvaló és indokolt a léte, hogy gátat kíván szabni annak, hogy minden felsőoktatási intézmény, főiskola, ahogy az elmúlt években ezt megtapasztalhattuk, hihetetlenül gyors ütemben elkezdte bővíteni a képzési kínálatát, hogy megfeleljen azon mennyiségi mutatóknak, hogy egyetem akkor lehet, ha nem tudom, hány képzési területen van oktatása. De ebből nem az sült ki, hogy mindenhol nagyon jó egyetemek sokasága született meg, hanem az sült csak ki, hogy lett egy csomó főiskola, ami megpróbált egyetemmé válni, és a megfelelő tartalmi, minőségi háttér meg ehhez hiányzik. Szerintem itt világosan rendet kíván vágni a törvény abban, hogy mi az egyetem, mi a főiskola kritériumrendszere, mit kell ehhez teljesíteni.
És az is helyes, hogy a felsőoktatásban az előmeneteli rendszer egyértelműsítve van, és világossá van téve mindenhol. Viszont van egy kérdés, amit érdemes lenne meggondolni: helyénvaló-e, mondjuk, a felsőoktatásban az egyetemeknél meghatározni azt a kritériumrendszert, hogy akkor egyetem az egyetem, ha éves átlagban - bocsánat, azt hiszem, 5 éves átlagban van szó róla - 60 végzett PhD-t, tehát doktori fokozatot szerzettet kell kibocsátani. Megmondom, miért kérdezem, mert ha egy numerikus számhoz kötjük, akkor ha akarjuk, ha nem, azt fogjuk előidézni, ami ellen most éppen hadakozunk; nevezetesen, hogy mind az alap-, mind a mesterképzésben az intézmények alapvető érdeke az lesz, hogy ha kell, akkor erőnek erejével is oda fogják rugdosni a megfelelő számú gyereket ahhoz, hogy a doktorit végigcsinálják, már csak azért, mert muszáj ezt a bizonyos numerikus értéket produkálni, és ki lehet pipálni.
Szerintem ezt végig kellene gondolni, hogy nem lenne-e helyesebb akár valamiféle százalékos arányhoz kötni, vagy valami rugalmasabb elmozdulást lehetővé tenni. Mert azt sem szabad elfelejteni, hogy a doktori iskolák kapacitását évente mégiscsak a költségvetés határozza meg, hogy melyik doktori iskolába hány gyereket lehet felvenni, és ha egyik oldalon egy rögzített, kőbe vésett számot látunk, a másik oldalon pedig egy mozgó értékkel találkozunk, akkor ez nem biztos, hogy minden évben összejön, és nem biztos még az sem, hogy hosszabb távon kivetített vagy kiterített, átlagolt értékkel a 60-at elérjük.
Csak zárójelben megjegyzem, hogy ha most a mostani, a jelen statisztikát megnézzük: azon intézmények körében - ha a közvéleményt gyorsan megkérdezzük, hogy hány egyetemet ismer az országban - az ismert egyetemek legalább egyharmada most sem felel meg ennek a kritériumnak, és ezek nem olyan intézmények, amelyek most akarnak egyetemmé válni. Direkt nem mondok most neveket, de ha szükségeltetik, tudok. Tehát érdemes lenne végiggondolni, hogy ez ebből a szempontból rendben van-e.
A bemenetel feltétele, hogy az számonkérhetőbb legyen, szigorúbb legyen, szerintem ez rendben van. A kérdés azért az, hogy itt is minden szegmense a helyére kerül-e. A bemenetelt úgy szabályozná a törvény, hogy érettségi van, nem kétszintű, csak egyszintű; felvételi van, illetve C típusú nyelvvizsga van. Így első hallásra nincs is ezzel probléma, de azért ha belegondolunk, mégiscsak van.
Kezdjük az utóbbival, a nyelvvizsga kérdésével. Én értem azt a szándékot, és így első hallásra jónak is tűnik, hiszen ha most egy csomó diploma azért ragad benn az egyetemeken, mert nem tudják megszerezni a nyelvvizsgát, akkor ezt a jövőben ki lehet védeni azzal, hogy ha a bemenetelhez kötjük, akkor ez már nincsen. Csak a probléma ott van, tisztelt képviselőtársaim, hogy ez az előírás - azon túlmenően, hogy egyébként az oktatási rendszeren kívüli elemet emel be, mert nyelvvizsgáztatni különböző erre akkreditált szervezeteknél, cégeknél is lehet - a szülők és a családok pénztárcájához kötné azt, hogy kik tudnak bekerülni a felsőoktatásba. Hiszen ma a közoktatási rendszerünk nem alkalmas arra, ezt mondjuk ki: nem alkalmas arra, hogy tömegeiben nyelvvizsgára elő tudjon készíteni diákokat. Akik ma nyelvvizsgát szereznek, azoknak igen jelentős hányada különórákra jár, amit a szülők finanszíroznak, megvásárolják ezt a piacon nyelviskolákban, magántanárnál és így tovább. Ha ezt előírjuk kötelező bemeneteli kritériumnak, akkor bizony a kevésbé tehetős családok előtt ezt a kaput bezárjuk, mindaddig mindenképpen bezárjuk, amíg a közoktatási rendszerünk nem válik alkalmassá arra, hogy tömegesen magas szintű nyelvi ismeretekre fel tudjon készíteni.
Ugyanakkor viszont az érettségi tárgyak között ott van a kötelező idegen nyelv. Azt gondolom, hogy maradjunk ennél: kötelező érettségi idegen nyelvből, és azt a részét próbáljuk meg inkább elősegíteni a jövőben, hogy maguk a diákok az egyetemeken, főiskolákon eljuthassanak oda valóban, hogy legyen nyelvismeretük. Magyarán, az elmúlt 6-8 évben leépült nyelvi lektorátusokat újra kell építeni, hogy világosan beszéljek. Mert az elmúlt 6-8 évben ezeket a legtöbb intézményben visszafejlesztették, elsorvasztották, leépítették, és akkor csodálkozunk, hogy itt tartunk.
A felvételivel kapcsolatban nekem személy szerint nincsen bajom akkor, ha ez a felvételi sztenderd, összemérhető, egységes, és nem ad módot arra, hogy ebbe bárminemű protekció vagy korrupció beszivároghasson. Ugyanis állami közpénzi forrásokért menő verseny van. Ezt pedig csak akkor lehet kezelni, ha ezek összemérhetők, és valóban tudás alapján történő helyelosztások történnek.
Ebből a szempontból azt a részt, hogy kell-e szóbeli vagy nem, én azt bizony nagyon óvatosan kezelném. Nem vitatom, hogy szakmai alkalmasság szempontjából bizonyos területeken ez indokolt lehet, de ha behozzuk generálisan a rendszerbe, mondjuk, a szóbeli felvételi lehetőségét, akkor azonnal beemeltünk egy intézményi hatáskörbe tartozó, intézményi önérdeket azonnal megjeleníteni tudó szegmenst, ami már kellő “szubjektivitást” is behoz a rendszerbe. Finoman fogalmazva: szóbelin lehet korrigálni az írásbelin esetleg rosszul teljesítő diákok pontszámát. Van mód bizony protekciókérésre, van mód akár korrupcióra is.
A jelen felsőoktatási bejutási feltételeknél, felvételi rendszernél, azt gondolom, hogy ha volt valami, ami ebből a szempontból az elmúlt évek hosszú során viszonylag konzekvensen és jól kialakult, akkor az az, hogy ezt a lehetőséget megpróbálta kiiktatni. Abszolút személytelenné vált, pontszámok vannak és így tovább, nincsenek az intézményeknél ilyen lehetőségek, hogy ebbe belenyúljanak.
Örülök annak, hogy olyan dolgok kikerültek a törvényből, amelyek még a koncepciók során itt szerepeltek. Mondok egy példát, és akkor azt hiszem, ezzel meg is világítottam. Koncepciókban még voltak ilyen felvetések, hogy törvényben szabályozzuk, hogy hány pótvizsgát lehet tenni egy hallgatónak vagy sem. Ez tipikusan az a műfaj, ami intézményi hatáskör, tanulmányi vizsgaszabályzat hatásköre, és innentől kezdve ez nem törvényre tartozó kérdés.
A felsőoktatás szerkezeténél a pedagógusképzés az, ami szerintem átgondolandó, ugyanis az, hogy egységes osztatlan képzésben menjen, azzal nincs is probléma, az így helyes. Ott van a probléma, hogy kell-e beiktatni még plusz egy évet, egy úgynevezett gyakorló esztendőt, amikor egyébként hallgatói státusban van a diák - főiskoláknál ez 4+1, egyetemeknél 5+1 -, és azt követően pedig, ha elővesszük még a közoktatási vagy köznevelési törvény pedagógus-életpálya kérdését, ott pedig szintén behozzuk még a gyakornoki időszakot.
Tehát lényegében, mire valaki bemegy a felsőoktatásba, és onnan tényleges pedagógusként kijön, eltelik tíz év. Ez olyan hosszú képzési idő, ami, azt gondolom, hogy nem fogja vonzóvá tenni a pályát. Azt hiszem, hogy ahogy Európa legtöbb országában, akár a már említett Finnországban is 5 év a pedagógusképzésre egyetemi szinten elég, 5 évre van megcsinálva.
(9.20)
Miért nem tudjuk mi is megcsinálni öt évre? Szerintem ezt érdemes lenne végiggondolni, ez belső szerkezeti kérdés. Még világosabban fogalmazva: az elméleti pedagógia, a pedagógiai pszichológia és egyéb ilyen katedráról oktatott tárgyak arányát nem növelni kellene, a gyakorlatot kell növelni, de ezt az öt éven belül meg tudjuk tenni.
Tehát tisztelettel arra kérem a Házat, hogy az elméleti pedagógiai tárgyak lobbiját ebből a szempontból inkább tegyük partvonalon kívülre, mert nem attól lesz valaki jó pedagógus, hogy nagyon-nagyon sok elméleti tárgyat hallgat, és a gyakorlatot ezért ki kell tolni még egy plusz esztendővel. Húzzuk be a képzési idő keretébe, megoldható, ez egy belső szerkezeti átalakítás kérdése, azt hiszem, ez megoldható.
Természetesen, a kapacitások kérdésére visszatérve, hogyan lehet a tömeges képzést úgy megőrizni, hogy finanszírozható is legyen, erre nem a tandíj a megoldás, akármennyire is mondják ezt az ellenzéki képviselők, nem a tandíjról van szó, hanem egyszerűen arról van szó, hogy az ösztöndíjrendszert akarjuk ehhez hozzáigazítani, és mivel közpénzfelhasználásról van szó, azt gondolom, igenis elvárható és indokolt, hogy a közpénz elköltésének a mikéntjét valahol az állam szabályozza. Azt a kérdést szerintem viszonylag jól sikerült rendezni a hallgatókkal, hogy hogyan és mint történjen ennek a szabályozása, legalábbis az érintettek tudomásom szerint ebben partnernek bizonyultak. Én csak az elvet ajánlom megfontolásra, hogy ott, ahol ez felesleges, felesleges szerződést is kötni. Még világosabban fogalmazva: mondjuk, egy magyar-történelem szakos tanárra tömeges igény (Az elnök csengetéssel jelzi a hozzászólási idő leteltét.), hogy őt Angliában alkalmazzák, valószínűleg nem mutatkozik.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)
