OSZTOLYKÁN ÁGNES
OSZTOLYKÁN ÁGNES
OSZTOLYKÁN ÁGNES, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A felsőoktatási törvény vitájában három kérdéskörről szeretnék beszélni: a hazai felsőoktatás-politika állapotáról és gyakorlatáról, a törvényalkotók felsőoktatással kapcsolatos, a tervezetből kivilágló, tényszerűen is téves felfogásáról, végül a felsőoktatás valódi problémáiról és a kívánatos beavatkozásokról. De hogy még ennél is jobban felcsigázzam a kíváncsiságukat, jelezném, szót fogok ejteni arról is, hogy a mi véleményünk szerint miért nemzetietlen a magát nemzetinek mondó kormány nemzeti felsőoktatásról szóló törvényjavaslata.
18 év alatt ez már a sokadik törvény, amely a felsőoktatásról szól. 1996, 1998, 2000 - azután 2005-ben teljesen új törvény született, alaposan átrendezve a korábbi szabályozási kereteket, majd most ismét egy új törvény vitájánál tartunk. Időközben se szeri, se száma nem volt a kisebb-nagyobb törvénymódosításoknak. Mindezt azért sorolom, hogy felhívjam kedves képviselőtársaim figyelmét arra a hektikus jogi környezetre, amelyet a magyar felsőoktatás, a mindenkori kormánytöbbség a maga kedvére igyekszik alakítgatni, holott evidencia, hogy a felsőoktatási folyamatok lassúak, a ciklusidő hosszú, egy-egy változás beérésének ideje több évtizedes. Jól példázza ezt az ezredfordulón elfogadott integrációs törvény, amely sok helyütt károkat okozott, míg az általa megcélzott szorosabb együttműködések elindulására, a párhuzamos struktúrák felszámolására évekig várni kellett, és sok helyen még ma is várnunk kell.
A felsőoktatást - mint a társadalom fejlesztésének egyik kiemelt terepét - nagyobb felelősséggel kezelő országok hosszabb távra szóló oktatáspolitikai koncepciókat, nemzeti szintű stratégiákat alkotnak, és azok mentén fejlesztik ezt az ágazatot. Magyarországon 1995-ben, majd 1998-ban, majd 2004-ben is született erre vonatkozó parlamenti határozat, de a rövid távú politikai érdekek, a közvetlen beavatkozás kísértése mindig erősebb volt, mint a józan belátásra alapozó önkorlátozásé. Jellemző, hogy Magyarország, bár személyileg képviselteti magát, érdemi észrevételekkel, valós megoldásokat felvető hozzászólásokkal évek óta nem vesz részt az európai országok főigazgatóit, helyettes államtitkárait összefogó körök munkájában, sem az előző kormányzatok, sem a jelenlegi idején. Olyan mértékben szorult ki a magyar felsőoktatás-politika a közelebbi és tágabb felsőoktatási régió problémájának diskurzusából, stratégiáinak egyeztetéséből, ami már ijesztő, és egyébként fájó módon tükröződik vissza a most elénk tárult törvényszövegből is.
Mindezt azért mondom el, mert oly könnyen hibáztatjuk az akadémiai szféra konzervativizmusát, a felsőoktatás szereplőinek önérdekű működését vagy éppen az intézmények pazarló működését, ha a felsőoktatásunk gyenge eredményeire, alacsony színvonalára, bezárkózására terelődik a szó. Ám az a helyzet, hogy nemcsak ezek, hanem az előző kormányok távlatok nélküli, rövidlátó és öncélú politikájának is következménye, hogy mára a magyar felsőoktatás nemcsak Európához mérten vesztette el a vonzerejét, de már a környező országokhoz képest is, pedig önöknek, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, semmi mással össze nem hasonlítható esélyük nyílt a kétharmados többség birtokában arra, hogy az elmúlt 20 év rossz gyakorlatával szakítsanak, és egy megfontoltan építkező, alaposan átgondolt, az ország hosszú távú érdekeit számba vevő, a nemzeti felsőoktatási folyamatok tanulságait kielemző, új és tartós felsőoktatás-politikát dolgozzanak ki és tárjanak elénk, széles körű társadalmi egyeztetést felépítve a színvonalas, méltányos és versenyképes felsőoktatás létrehozása érdekében. Önök sajnos nem ezt tették.
Az elmúlt egy év során azt nézhettük végig, ahogyan titkolózva, az érdemi egyeztetések helyett színházat játszva, a korábbi évek kapkodásait és hibáit messze túlszárnyaló politikai amatőrködést mutattak be, amelybe a nagyobb bajok elkerülése érdekében több ízben is a közigazgatási és igazságügyi miniszternek kellett közbeavatkoznia. Az oktatási kormányzat képtelen volt egy megalapozott diagnózist elkészíteni és egy elfogadható víziót, jövőképet vázolni elénk. Időközben a Széll Kálmán-tervvel azt is sikerült világossá tenni, hogy a felsőoktatás javítása helyett a pofonesőt eredményező gazdaságpolitika kiszolgálójává vált az oktatásirányítás, és a megfontolt, szakmailag megalapozott fejlesztés helyett a felsőoktatás leépítését, az állami források jelentős hányadának kivonását, kapacitásszűkítést tervez. Ezzel nemhogy növelik, hanem elveszik a fiataloktól a társadalmi felemelkedés esélyét.
A gazdaságilag sikeres, fejlett országok mindegyikének példája azt mutatja számunkra, hogy nincs alternatívája az oktatásba, a felsőoktatásba való befektetésnek, nemcsak egyéni, hanem társadalmi értelemben sem. Azok az országok lettek sikeresek, amelyek még a válság idején is megőrizték vagy akár növelték az oktatásra fordított költségvetési támogatást, mert utóbb ez jelentősen segítette a gazdasági versenyképesség növekedését. A felsőoktatásba történő beruházás megtérül, összehasonlítható adatok szerint Magyarországon sokszorosan megtérül, az oktatásból való forráskivonás, a kapacitások csökkentése, a tanulni vágyó fiatalok kiszorítása pedig fájó módon üt majd vissza ránk. Építkezés helyett rombolás, a jövőbe való befektetés helyett a következő generációk esélyeinek lerombolásával nézhetünk szembe.
A Széll Kálmán-tervet itt írták Budapesten, önök kérték. Ám amíg a gazdaságpolitikában az amatőr ámokfutást nagyon hamar hatalmas sallerekkel állítja meg a piac, addig az oktatás világában, a felsőoktatásban a rombolás, az amatőrizmus következményei csak évek múltán mutatkoznak majd meg, azonban akkor már késő lesz beavatkozni. Sajátos felsőoktatási vízió az, amelyik egy válság közepén az oktatás leépítésében látja a jövőt. Sajátos felsőoktatási vízió az, amelyik egy válság közepén leépíti a fiatalok jövőjét. A kormány számára készült előterjesztésben maga a Nefmi-miniszter jelezte, hogy a törvényjavaslat elfogadása esetén növelni fogja a munkanélküliséget, csökkenti az ország versenyképességét, és ösztönözheti a képzett szakemberek elvándorlását, a törvénytervezetet ennek ellenére beterjesztették az Országgyűlésnek. Végtelen felelősség vagy végtelen cinizmus ez? Döntsék el önök.
Miféle felsőoktatási képpel rendelkeznek azok, akik ezt a felsőoktatási tervezetet megalkották? Ha egy szóval össze tudnám foglalni, akkor tévessel. A törvénytervezettel kapcsolatos eddigi nyilvánosságbeli diskurzust az oktatáspolitika, az intézmények és a hallgatói férőhelyek állítólag túlzott számára, a belépő hallgatók tudásszintjének állítólagos csökkenésére, a diplomás-munkanélküliség állítólag magas szintjére hegyezték ki.
(11.00)
Az önök megoldása: a költségvetési források csökkentése, a hozzáférés szűkítése, az autonómia csökkentése a szabályozó állam durva beavatkozása. Csakhogy már a diagnózisuk is téves. Tévedések és rögeszmék rabja a kormány. Olyan problémákat kíván kezelni a felsőoktatási kormányzat, amelyek vagy nem léteznek, vagy maga állítja elő azokat. Semmilyen összevető adatsor nem igazolja azt a felvetést, hogy túlzottan magas lenne idehaza a felsőoktatási intézmények, illetve az odajárók száma, és végképp semmi nem támasztja azt alá, hogy kétféle intézménytípusra, főiskolára és egyetemre korlátozott működéssel a hazai felsőoktatási rendszer jobban teljesítené feladatát, mint eddig - sőt! A nemzetközi tapasztalatok éppen a sokszínűség növekedésére és ennek előnyeire irányítja rá a felsőoktatással foglalkozók figyelmét.
(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
A jelenlegi felsőoktatásban nem vesz részt túl sok hallgató. Sőt, nemzetközi összevetésben messze lemaradunk, különösen, ami az idősebbeket, a tovább- és átképzésre visszatérőket illeti. A létszámkeretek visszafogásával a következő évtizedben jóval alatta maradunk az európai országokra jellemző arányoknak, még ha a demográfiai csökkenést be is kalkuláljuk. A tudásalapú társadalom nem egy uniós lózung, hanem egy olyan cél, amelynek elérését a globalizáció szabta körülmények kikényszerítik, ha nem akarunk a fejlődő országokkal abban versenyezni, hogy ki kínálja olcsóbban a betanított munkaerőt, és tartja alacsonyabban az adószintet; bár sok jel mutat arra, hogy az önök célja ez.
Társadalmunknak szüksége van arra, hogy minden tagja előtt, aki középfokú végzettségre épülő szakképzettséget és magas szintű szakmai ismereteket, valamint intellektuális készséget kíván szerezni, és erre felkészült, nyitva legyenek a felsőoktatásba való belépés lehetőségei. A felsőoktatási létszámok csökkentése ezért is problematikus, mert a leszűkülő hozzáféréssel a magyar közoktatás rendkívüli szelektivitásának következményeit élezi ki a kormány, és ezzel elzárja a társadalmi felemelkedés lehetőségét a rosszabb családi, szociális háttérrel rendelkező fiatalok elől. Minden kompetenciamérés azt mutatja, hogy Magyarország a fejlett országok közösségén belül azok közé tartozik, amelyekben a gyerekek kompetenciaszintjei és családi, gazdasági, kulturális hátterük között a legerősebb az összefüggés.
Erősen valószínűsíthető, hogy a felsőoktatásból, illetve azon belül a tandíjmentes helyekről kiszorulók között jóval magasabb arányban lesznek a legszegényebb családi háttérrel rendelkező fiatalok, éppen azok, akik leginkább rászorulnának tudásuk társadalom általi támogatására, akik társadalmi felemelkedéséhez nem kevesebb, hanem több segítséget kellene nyújtanunk, akik tanulási vágyát és igyekezetét sokkal inkább értékelnünk és becsülnünk kellene, akiket nem volna szabad tandíjjal, sokmilliós diákhitellel elsorvasztani. Figyelembe véve, hogy Magyarország európai összehasonlításban azok közé az országok közé tartozik, ahol a felsőfokú végzettség megszerzése nagyon erősen befolyásolja a foglalkoztatási és jövedelmi esélyeket, egyértelmű, hogy a felsőoktatáshoz való hozzáférés szűkítése messzemenően igazságtalan.
A törvény következtében a felsőoktatás a jelenlegi társadalmi és gazdasági elit újratermelődését szolgálja majd; mármint azokét, akik még hajlandóak lesznek ezt a leszakadó, vonzerővel nem rendelkező hazai kínálatot igénybe venni a külföldi helyett. Nem lesz szükség a beiratkozó hallgatók szerződéssel való röghöz kötésére, mert aki majd valódi értéket termelhetne hazánknak, az be sem lép majd a hazai felsőoktatásba, mert előbb külföldre távozik, ahogyan ezt maga a szakminiszter úr előre jelezte is a törvénytervezet várható hatásairól szólva.
A felsőoktatás fiatalok előtti bezárásának ugyancsak cinikus módja a költségtérítéses képzés, újabban önköltséges hallgató státus árának jelentős emelése és a jelentkezők e státusba terelése. Ez a hozzáférési esélyek egyenlőtlenségét tovább növeli a szegényebb családok kárára, és továbbra is fenntartja az egyik legigazságtalanabb rendszert, ami párját ritkítja, egy-két posztszovjet országban és afrikai államban találunk csak hasonlót. Nyilván az a cél, hogy utolérjük őket, és biztosíthatom kormánypárti képviselőtársaimat, hogy ilyen módon ez sikerülni is fog.
A felsőoktatásba bejutók közel 60 százaléka jelentős állami támogatásokat élvez, ingyenes oktatás, ösztöndíj, szociális, lakhatási támogatás. Ugyanakkor a maradék 40 százalék nagyon magas tandíjakat fizet, ráadásul elesik az állami támogatások többségétől is. Tanulási és megélhetési költségeiket a diákhitelrendszerből felvehető összegek nem fedezik. A megemelt hitelösszeg felvétele pedig eladósodásba sodorná őket önálló életük kezdetén. Itt számukra vagy jelentős magánbefektetést jelent egy felsőfokú végzettség megszerzése, vagy a súlyosan eladósodottak sorára jutnak. Így is küzd, lám, a kormány az adósság ellen.
A támogatott és költségtérítéses vagy az új tervezetben állami ösztöndíjas és önköltséges státus között a középiskolai és érettségi eredmények alapján számított pontszám dönt, a ponthatár alattiakat büntetve az önköltség fizetési kötelezettségével. Ez önmagában is igazságtalan, ha figyelembe vesszük, hogy a jelentkezők pontszámai egy nagyjából folytonos spektrumon alapulnak; az államilag támogatott képzés ponthatáránál pedig a folytonosan eloszló teljesítményt nyújtó jelentkezők között két olyan csoportot definiál, amelyek számára a felsőoktatáshoz való hozzáférés kondíciói radikálisan különbözőek lesznek. A két státus között szinte nincs átjárás, így a családok számára a diploma teljes bekerülési költségei között akár sok millió forintos különbségek is adódhatnak. A törvénytervezet az eddigi két státuscsoportot ugyan három csoportra bontaná az állami részösztöndíj bevezetésével, az igazságtalanságon azonban ez aligha enyhít. Így a finanszírozási státusok közötti átjárás kiszélesítése és a szegényebbek önköltséges státusba kerülését megelőző óvintézkedések nélkül elfogadhatatlan, igazságtalan és visszaélés a közjóval.
Ha az oktatáspolitika irányítói vették volna a fáradságot, hogy megnézik az elmúlt évek hazai és nemzetközi közoktatási mérési eredményeit, akkor abból világosan láthatták volna, hogy nem csökkent, hanem szinten maradt, illetve enyhén javult a tanulók kompetenciaszintje sok dimenzióban, köszönhetően többek között annak az érettségi rendszernek, amelyet most akarnak semlegesíteni a szóbeli felvételi vizsga lehetőségének visszahozásával. Nagyon világos példája a hozzá nem értésnek, hogy az oktatási kormányzat az egyik törvényben szereplő célját, az érettségi tovább erősítését, a másik törvényben, ebben a felsőoktatásiban kiüti egy meggondolatlan intézkedéssel. Nyilvánvalóan nem vizsgálták meg a két intézkedés egymásra hatását és annak következményeit. Természetesen nem az a rossz gondolat, hogy a felsőoktatási intézmények számára ismét nyíljon lehetőség saját hallgatóik megválasztására, ez természetes, és szerte a világon érvényesülési joga az intézményeknek, hanem az ehhez a célhoz hozzárendelt eszköz árulkodik amatőrségről. A világ számos felsőoktatási rendszerében van többféle, sikerrel alkalmazott eljárás e cél biztosítására.
A minőség növelésére tett javaslatok is megmosolyogtató naivitásról árulkodnak. A minőség javulását a minősített oktatók arányának növekedésétől várni illúzió. A tényleges tapasztalatok azt mutatják, hogy a minősített oktatók aránya és az adott képzőhely által előállított tudás minősége között nincs szoros összefüggés. A felsőoktatás jelen állapotában a legalapvetőbb minőségi probléma abból adódik, hogy sok helyen a tantervek és az oktatók nem várnak el érdemi tanulmányi ráfordítást a diákoktól, és nem is nyújtanak nekik megfelelő felkészítést és valós teljesítményértékelést. Ezen a helyzeten nem lehet az oktatók tudományos fokozatának megkövetelésével segíteni.
Az érettségivel végződő középfokú oktatás egyébként önmagában helyes, tömegessé válásának következményeit és a felsőoktatás erkölcsi válságát nem fogjuk az oktatás bemeneti paramétereinek előírásával megoldani. Az Európai Felsőoktatási Térségben a minőségbiztosítási rendszerek a bemeneti jellemzők meghatározása felől az eredmények külső, részben a nemzetközi értékelések és ezek eredményéhez kötött ösztönzők alkalmazása felé fordulnak el. Nálunk is erre kellene törekedni, ám a törvénytervezet nem mozdul az elavult akkreditációs szemlélet mellől, csupán nagyobb kontrollt szeretne gyakorolni felette. Önmagában is komoly problémát vet fel a minőség-ellenőrzés függetlenségének felszámolása, ezzel ki is iratkozunk a felsőoktatás minőségértékelési nemzetközi szervezeteiből.
Szintén illúzió a minőség javulását a felvételi követelmények emelésétől, továbbá azoknak a szabályoknak a szigorításától várni, amelyek a rosszul teljesítő hallgatók végleges elbocsátására vonatkoznak.
(11.10)
A felsőoktatásba kerülő hallgatók tudásszintjének növelését önmagában a felvételi követelmények szigorítása nem oldja meg; a felsőoktatásba kerülő hallgatók induló tudás- és kompetenciaszintjének emeléséhez csak a közoktatás színvonalának javításán át vezet az út. A középfokról a felsőfokra való átmenet kérdését nem lehet csak az egyik szektor szempontjai szerint rendezni. Ugyanaz a szakállamtitkárság készítette elő a közoktatási és a felsőoktatási törvénytervezetet. Nemcsak a társadalom tagjaival, hanem már a minisztérium oktatási osztálya között is megszűnt a kommunikáció vagy az egyetértés?
A legdöbbenetesebb az, ahogyan a kormányzat az egész felsőoktatást kézi vezérlésre kívánja állítani. Ahelyett, hogy a nézeteltéréseket, a különböző véleményeket és álláspontokat nyílt és őszinte vitákban igyekezett volna egyeztetni az oktatási kormányzat, azt a sunyi trükköt alkalmazza, hogy a vitás kérdéseket a törvényből kivéve kormányrendeletekbe utalja; ezzel egyrészt kikerüli a tisztázó vitákat, becsapja partnereit, átveri az embereket, és eredményül egy rendeletileg irányított, a működési részletek tekintetében kézi vezérlésre átállított felsőoktatást hoz létre. A fejlett országok, amelyek sikeres felsőoktatást működtetnek, már rájöttek arra, hogy komplex rendszereket nem lehet kézivezérelni: sokkal eredményesebb, nagyobb autonómiát kell biztosítani számukra, amelyhez szigorú elszámoltatási rendszereket kell társítani.
Egy törvény célja és értelme éppen az autonómia és az elszámoltathatóság kereteinek biztosítása garanciák kiépítésével. Nem véletlen, hogy ott jön létre eredményes, jó felsőoktatás, ahol ezek a garanciák világosak, és megfelelőképp biztosítottak, ez pár oldalas törvénnyel megoldható. Itt most éppen ezek a garanciális elemek kerülnek ki a törvényből, és kerülnek át kormányszintre. A felsőoktatási szféra még inkább ki lesz szolgáltatva a törvénytervezet színvonalából kitűnően aggasztó, felkészületlen oktatásirányítás téveszméinek és ötletelésének, az alkalmi beavatkozások nyomán még inkább szétzilálódik a rendszer. A törvénytervezet egy merev struktúrájú, központilag irányított felsőoktatás képét vetíti elő, amelynek további alakulásában kiemelkedő szerepe lesz az egyes felsőoktatási érdekcsoportok kormányzati lobbipozíciójának, és a legnagyobb érdeksérelmeket okozó szabályozási részletek politikai háttéralkukkal történő felpuhításának, ahogy ennek jelei már a tervezet előkészítése során is megmutatkoztak.
Ideje megneveznem, hogy mit tekintünk mi, az LMP a felsőoktatás legkomolyabb problémáinak, és milyen terápiát tartanánk célszerűnek. Mint korábban már többször utaltam rá, egy ökopolitikai párt számára az igazságosság, az esélyegyenlőség, a fenntarthatóság, a részvétel és a közjavak célszerűbb, hatékonyabb felhasználása az az értékrendszer, amelynek érvényesülése fontos. Mind a felsőoktatás-politikának, mind a felsőoktatás egészének nyitottá kell válnia, hogy friss szelek járhassák azt át; meg kell szüntetni a magukba boruló, magukba zárkózó szemléletmódot, amely tüskés hátat fordít a külvilágban zajló folyamatok felé, tudomást sem véve azokról.
A felsőoktatás irányításának és a felsőoktatási intézményeknek be kell kapcsolódniuk a nemzetközi felsőoktatás pezsgő világába, abban aktív, tevékeny szerepet kell vállalni, az ott zajló folyamatokat figyelemmel kell kísérni, a tapasztalatokat össze kell gyűjteni, elemezni kell, és az arra érdemeseket be kell építeni a rendszer működésébe. A nyitottság, a szakmai és intézményi kapcsolatok építése közös kutatásokban, képzési programokban, szakmai fejlesztőcsoportok munkájában való részvétel, oktatók és hallgatók jelenleginél jóval intenzívebb mobilitása a minőség javításának, a vonzerő növekedésének, a láthatóvá válásnak az egyik legjobb eszköze lesz.
Az LMP az igazságosság és az esélyegyenlőség jegyében az állami ösztöndíjas hallgatók létszámának kiterjesztését látja követendő útnak, az önköltségfizetés lehetőségét az Európai Unión kívüli harmadik országból érkező hallgatóknak engedve át. Ha ugyanis magyar állampolgároknak is fizetni kell a felsőoktatásért, az szubjektív gátat emelhet az alacsony társadalmi és gazdasági státusú családból jövő diákok továbbtanulásának útjában. A már a rendszerben bent lévő fizetős és államilag támogatott státus közötti átjárást szélesíteni szükséges, hogy a jól tanuló, jól teljesítő hallgatók mielőbb részesüljenek az állami ösztöndíj előnyeiben, és csak az fizesse meg a részvétel költségét, aki nem hajlandó tanulni, hanem más célokra venné igénybe a közjavakat.
Tisztelt Ház! Természetesen a felsőoktatásban is megengedhetetlen a közjavak pazarló használata. Ha a diákok nem tanulnak rendesen, és nem szereznek megfelelő, jól alkalmazható tudást, ha az életpályatervüknek nem megfelelő képzési folyamatokban vesznek részt, vagy életpályaterv nélkül csellengenek a felsőoktatásban, az pazarlást eredményez. Ezen egyrészt a közoktatás fejlesztésével, a közoktatásból a felsőfokú tanulmányok megkezdésére elégtelen kompetenciákkal kikerülők számára rugalmas felkészülési lehetőségek teremtésével, az életpálya-tanácsadás kiépítésével lehet eredményesen segíteni.
A felsőoktatásra fordított közjavak felelős, funkcionális felhasználását gátolja ugyanis, ha a képzési kínálat összetételét részben a leendő hallgatók és a családjaik informálatlan, megfontolatlan választásai alakítják, erre intézményeknek a hallgatók megszerzésében való érdekeltségén keresztül. Erre a helyzetre kétféle tiszta modellt lehet választani. Az egyik az, hogy megszüntetjük azt a helyzetet, hogy a képzési kínálat összetételét a hallgatók és családjaik választásaiban kifejeződő kereslet alakítja, és helyette a kormány általi központi tervezést vezetnénk be szakonként és intézményenként meghatározott keretszámokkal. Önök ezt tervezik, de ne tegyék! A másik lehetőség, hogy megerősítjük a minőségértékelést, a jelentkezők és családjaik informálását az egyes képzettségek birtokában megnyíló életesélyekről és életpálya-tervezési tanácsadási rendszert építünk ki. Mi ezt az utat járnánk szívesen, bár tudomásul vesszük, hogy alkalmanként szükség van munkaerő-piaci prognózist figyelembe vevő tervezésre is.
Ezért olyan rendszert javaslunk, amelyben csak képzési területekre vonatkozó keretszámok vannak, az intézményi kapacitások szabta kereteken belül az egyes intézmények és a szakok hallgatói létszámát a jelentkezők választásai alakítanák ki. Azzal, hogy nem kényszerítjük a hallgatók sokaságát kerülő utak bejárására csak azért, mert arra a képzésre engedi be őket a felsőoktatás, ahová igyekszik, máris csökkentettük a pazarlást, az utólagos korrekciók egyéni és társadalmi költségei ugyanis nagyon magasak.
Ami az érdemi tanulmányi munkát nem végző diákok rendszerben maradását illeti, ez szerintünk is megengedhetetlen, mi azonban nem abban látjuk a problémát, hogy egy-egy tanegység teljesítésének túlságosan sokszor lehet nekifutni, hanem abban, hogy a tanegységek teljesítéséhez az oktatók sokszor nem követelik meg a valódi munkát. Egyszerűen szólva: nem az a baj, hogy sokszor lehet vizsgázni, hanem hogy a vizsga és a kurzusok követelményei komolytalanok. Ezen a javasolt szigorítás, különösen tudománypolitikai eszközök bevetése nem tud változtatni, ez döntően az oktatói karnak a minőségi tanításhoz és a hallgatók tudásának fejlesztéséhez való hozzáállásán múlik. Ezt a célt támogatandó programok indításával, sok-sok párbeszéddel, a korábban már jelzett nyitás segítségével lehet lassan, lépésről lépésre elérni.
Tisztelt Ház! Végezetül arról szólnék, hogy miért tartjuk mi nemzetietlennek az önök tervét. A törvényben minderről hallgatnak, de a Széll Kálmán-tervben leírták, s nyilatkozataikban azóta sem rejtik véka alá, hogy a reáltárgyak feltétlen hívei. Elnézést a kifejezésért, de önök egy abszurd rögeszme rabjai. Eszerint minden jogász, bölcsész, közgazdász, társadalomtudós mihaszna, fölösleges, csak a mérnökök és a fizikusok kellenek ennek az országnak? Ez képtelenség. Egyrészt a bölcsészek és hasonló mihaszna diplomások munkanélkülisége semmivel sem magasabb a többi diplomásnál, sőt, nézzék meg a statisztikákat. Másrészt micsoda képtelenség egy magát nemzetinek mondó kormánytól, hogy éppen a nemzeti identitás letéteményeseit, a magyar történelem vagy néprajz szak iránt érdeklődőket, a magyar jogrendszer ismerőit, a magyar társadalom kutatóit akarja kiszorítani a felsőoktatásból, vagy ami azzal egyenértékű, sokmilliós tandíj megfizetésére kényszeríteni.
Ez volna a nemzeti ügyek kormánya? Ha önök a Széll Kálmán-tervben e tárgyban jelzett irányt követik, ami azóta is úton-útfélen elhangzik, akkor a nemzeti felsőoktatás duplán nemzetietlen lesz.
(11.20)
A rövid távú spórolás kedvéért - a nemzet hosszú távú érdekeivel ellentétesen - bezárja az egyetemek, főiskolák kapuit a fiatalok tömegei előtt, miközben - és ez még abszurdabb - a nemzeti identitást hordozó, a Magyarországgal foglalkozó szakokat gyakorlatilag megszünteti. Biztos, hogy ezen az amatőr módon nem lehet nekilátni az új törvény végrehajtásának, ami azért sajnálatos és azért elkeserítő, mert a felsőoktatás a társadalom és a gazdaság jövője szempontjából az egyik legfontosabb kulcságazat.
A magunk részéről mindenesetre megtesszük módosító javaslatainkat, hiszen értékmentő alapon gondolkodunk - ugyanúgy, mint a közoktatás esetében -, mentjük, ami menthető, hogy ne vegyék el a magyar fiataloktól a felemelkedés lehetőségét.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzék soraiból.)
