SZABÓ TIMEA
SZABÓ TIMEA
SZABÓ TIMEA, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A Lehet Más a Politika országgyűlési képviselőcsoportja kiemelten fontosnak tekinti a társadalom különféle rétegei közti párbeszéd és együttműködés támogatását helyi és országos szinten is, beleértve a különböző kulturális, etnikai és vallási csoportok közötti párbeszédet és együttműködést. Rendkívüli figyelmet szenteltünk ezért a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről szóló jelentésben foglalt megállapításoknak.
Engedjék meg, hogy emlékezetükbe idézzem az 1993-ban elfogadott nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény preambulumát. A törvény a történelmi együttélés tényéből kiindulva a határok nélküli Európa megteremtésének, a kisebbségi létből adódó hátrányok mérséklésének és felszámolásának, az ehhez szükséges demokratikus intézményrendszer továbbfejlesztésének szándékától vezérelve biztosítja mindazon jogokat, amelyek a kisebbségekhez tartozó személyeknek mint magyar állampolgároknak és ezek közösségének nemcsak emberi jogai, hanem olyan politikai jogok, amelyek segítségével nemzeti vagy etnikai önazonosságuk megőrzése elősegíthető.
A jogszabály megalkotásakor kitűzött cél volt, hogy a törvénnyel Magyarország példát mutasson a közép-kelet-európai térség országainak, miként lehetséges együttesen megőrizni mindazt, ami egy kisebbség közös identitását képezi, beleértve kultúrájukat, hagyományukat, vallásukat vagy nyelvüket.
Magyarország a törvény elfogadásával deklarálta azon szándékát, hogy egy olyan kisebbségi politikát kíván majd megvalósítani, amely szomszédos ország számára is példaként szolgálhat.
A törvény elfogadásakor a jogalkotót feltehetően az a szándék vezérelte, hogy a mindenkori kormányok kétévente nézzenek bele a tükörbe, készítsenek leltárt a nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről. Köztudott, hogy a törvényben védeni nyilvánított értékek ki vannak téve az erózió folyamatának.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az előttünk fekvő jelentés tökéletesen illeszkedik a törvény elfogadása óta elkészült, mindenkori kormányok által készített jelentések sorába. A kétévenként készített leltárok egyfajta kötelező gyakorlatként nem a helyzet őszinte feltárását, a teendők számbavételét szolgálják. A meglepő csupán az, hogy az előző kormány tevékenységét illető szokásos éles kritika helyett ez a jelentés szinte vállon veregető stílusban íródott, annak ellenére, hogy a tárgyalt időszak fele részben az előző kormány hivatali időszakára esik. A gyanútlan olvasónak már-már az a benyomása támadhat, hogy a Gyurcsány-Bajnai érának mégis volt egy sikeres működési területe, nevezetesen a kisebbségvédelem.
A jelentés szövegének a kisebbségek mindennapjaihoz annak ellenére sincs sok köze, hogy a szerzők imponáló statisztikai apparátus felvonultatásával igyekeznek az ellenkezőjét alátámasztani. Az adatok özönébe fullad az olvasó, az azok mögött meghúzódó tények, jelenségek megértéséhez viszont nem nagyon kapunk támpontot. A szövegben - mint már mondtam korábban - nincsenek megjelölve a források, enélkül pedig a leírtak valóságát nem tudjuk visszakeresni, ellenőrizni.
Mint említettem korábban, a Magyar Tudományos Akadémiának is több kutatóhálózata van, komoly kisebbségkutatási tevékenység folyik ezekben. Létezik a kisebbségvédelmi keretegyezmény, a nyelvi charta, az ECRI; rendszeresen készítenek jelentéseket a kisebbségek helyzetéről. A jelentések ráadásul az érintett kormányokkal folytatott konzultációk eredményeképpen születnek. Találunk ugyan szőrmentén rövid utalásokat a hivatkozott jelentésekre, de azok látszólag semmilyen hatást nem gyakoroltak a szerzőkre. Jellemző példa, amikor a jelentés megemlíti a nyelvi charta 2010-es ajánlásait, de ezzel letudottnak is véli a dolgot, merthogy arról, hogy ezeknek mi lett a sorsuk, mit tett a magyar kormány, egyáltalán, mi a velük kapcsolatos álláspont, arról hallgat a jelentés.
Hasonló a helyzet a kisebbségvédelmi keretegyezmény tanácsadó bizottsága azonos évi véleményével is. Ebben a dokumentumban egész sor - idézem - aggodalomra okot adó, azonnali beavatkozást követelő területről történik említés. Az erre adott válaszról nem sok tudható meg a beterjesztett anyagból.
Még feltűnőbb a nemzetközi jelentések igen szelektív kezelése. Bizonyára nem véletlen, hogy az ECRI legutóbbi, 2009. évi jelentése számos súlyos hiányosságra, problémára rámutató anyagai szinte szóba sem kerülnek. Pedig abban aggodalommal írnak az egyre jobban terjedő romaellenességről a sajtóban és a közéletben általában. Meg arról, hogy nincs vagy végzetesen elégtelen a reakció ezekkel szemben, hogy a valósággal való szembenézést az is nehezíti, hogy a túlzott adatvédelmi aggályok még annak megismerhetőségét is akadályozzák. Noha a jelentés, főleg a vége felé, nem fukarkodik a kormánypropagandával, furcsa mód nincs benne sem cselekvési terv, sem - ami még meglepőbb, pedig a KIM az előterjesztő - bármiféle utalás a kormány saját romastratégiájára. A jelentés arról is alig ejt szót, hogy a nyelvi kisebbségek identitásvesztése nemcsak megállt, de tovább folytatódott. Árulkodó jel, hogy bár a jelentéstevő saját bevallása szerint előzetesen kikérte a megyei önkormányzatok és az országos kisebbségi önkormányzatok véleményét, és a megyei jelentéseket az anyag nagy terjedelemben tárgyalja is, utóbbiaknak a szövegben már nyomát sem találjuk. Tán csak nem a legutóbbi fejlemények miatti csendes tiltakozás megnyilvánulásáról van szó?
Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának elmúlt két évben végzett munkájáról sem nagyon esik szó a jelentésben. A nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetének nyomon követése terén oly sok eredményt elérő biztos munkájára történő hivatkozások alig jelennek meg a szövegben. Szomorú, hogy a Kállai Ernő ombudsman által végzett színvonalas munkát - az önálló kisebbségügyi biztos hivatalának megszüntetésére irányuló törekvésükkel összhangban - szinte említésre sem méltatják.
Tisztelt Képviselőtársaim! A vitában természetesen nincs lehetőség arra, hogy a hatalmas szó- és számhalmaz minden részletéről szóljak. Mégis rendkívül fontos az okok és az összefüggések mélyebb ismerete, különösen annak fényében, hogy a jelentés a legfontosabb szempontok mindegyike mentén említ problémákat. A jelentés hallgat azonban az alaposan leírt helyzetet előidéző okokról, illetve az azok orvoslására vonatkozó megoldásokról. Nem véletlenül. Rég túl lennénk ugyanis az itt felsorolt bajokon, ha az azok megoldását tartalmazó 2005. évi kisebbségi törvényjavaslat nem bukott volna el az akkori ellenzék makacs ellenállásán. Pedig a jelentéstevőnek pontosan kellene emlékeznie erre, miután megegyezik a megoldás akkori meghiúsítójával.
A jelentés tárgyalja a kisebbségi önkormányzati rendszerrel összefüggő fenti témákat. Hosszan foglalkozik a jelentéstevő a 2010. évi kisebbségi önkormányzati választásokkal, méghozzá rendkívül kritikusan. Helyesen mutat rá azokra a méltán botrányosnak nevezhető anomáliákra, amelyek az egész rendszer legitimitását megkérdőjelezik, így az identitás szabad megválasztásával való visszaélésekre is. Igaz, csak a sorok között esik szó arról, hogy szemben például a tekeegyesületekkel, a kisebbségi közösségek nem szólhatnak bele abba, hogy ki tartozik közéjük és ki nem. Mondanom sem kell, hogy nem esik szó a továbbra is megoldatlan finanszírozásról, és végképp nem arról, hogy a települési önkormányzatok - maguk is eladósodván - végképp elzárták a forrásokat.
A jelentés megemlíti, hogy új közoktatási és felsőoktatási törvény készül. Ehhez kapcsolódóan azonban komoly aggályokat vetnek fel a kisebbségek iskolai oktatása terén a készülő köz- és felsőoktatási törvény rendelkezései.
Ahhoz, hogy jól működő kisebbségi önkormányzatokról beszélhessünk, arra van szükség, hogy valóban maga a közösség hozza létre az önkormányzatot. Kiemelt jelentőséggel bír az, hogy a kisebbségi önkormányzat működésében valódi arányosság tükröződjön, és tevékenységüket a helyi civil szervezetek bevonásával lássák el. A kisebbségi önkormányzatok a feladataikat csak akkor képesek a közösség érdekében ellátni, ha valós hatáskörökkel felruházottan, valamint saját rendelkezésükre álló, az intézmények gazdáiként láthatják el.
A jelentés alapján egyértelmű, hogy ma Magyarországon a legtöbb kisebbségi önkormányzat esetében a fentiek nem érvényesülnek.
A legfontosabb, de túl rövid rész a kisebbségi önkormányzatok működésével kapcsolatos. Futólag megemlítik azt a nagyon fontos jelenséget, hogy a roma önkormányzatok segélyezési, szociális kérdésekben is aktívak, noha a törvény ezt nem engedi meg nekik. Itt érdemes volna megállni egy pillanatra, és végiggondolni, hogy ki is a hibás: a szabályszegő kisebbségi önkormányzat, vagy az a jogalkotó, aki nem képes életszerű szabályozást alkotni.
A legmegdöbbentőbb, hogy a jelentés forrása nem a velünk élő kisebbségek mindennapos tevékenységét bemutató tudományos publikációk sora, hanem a megyei kormányhivatalok beszámolóiban szóvá tett törvénysértések. Ezt korábban már említettem is. Nem szerencsés, ha a szlovák, horvát vagy éppen a roma honfitársainkat, illetve az őket képviselő kisebbségi önkormányzatokat pusztán a törvénysértésekre érzékeny megyei kormányhivatalok torzító szemszögéből vizsgáljuk. Nem szerencsés, ha az Országgyűlés mintegy megrovásban részesíti őket, például - ahogy korábban is mondtam - a jegyzőkönyvek formai hiányosságai és késedelmes felterjesztése miatt.
(11.50)
Tisztelt Képviselőtársaim! Európai uniós tagságunkból adódóan mindent meg kell tennünk azért, hogy mélyülhessen a társadalmi, gazdasági és politikai integráció az Unió minden lakosa között. Az Európai Parlament valamennyi tagállam figyelmét felhívta a közvetlen és közvetett megkülönböztetéssel kapcsolatos adatok gyűjtésére, hogy biztosítani lehessen a tagállamok diszkriminációellenes és kisebbségvédelmi politikájának hatékonyságáról szóló megfelelő visszajelzést. Ez a mindenkori kormánynak feladata, lehetősége és egyúttal felelőssége is.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Szórványos taps.)
