Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nyilvánvaló, hogy az előttünk fekvő jelentés célja egy egyéves periódus átfogó vizsgálata volt. Ezt jobban is megtette, mint az előző év hasonló jelentése. Ugyanakkor, amint annak szót adtam bizottsági ülésen is, nem hagyható figyelmen kívül az, hogy egy bármilyen időszakot érintő, jelen kormányzat által is érintett vagy összeállított jelentés szükségképpen víziókat kell hogy tartalmazzon a jövőre nézve; vagy ha jó ez az anyag, akkor le lehet vonni belőle következtetéseket a tekintetben, hogy merre változik a kormányzat cselekvési terve.
Mivel Varga Géza képviselőtársam kiválóan összefoglalta összképünket, véleményünket és az általunk leszűrt következtetéseket erről az anyagról, engedtessék meg, hogy magam egy szűkebb terület, a fogyasztóvédelem egy-két momentumát érintsem, és azokat a nagyon kiugró visszaéléseket, hiányosságokat, amelyek az anyagot jellemzik bizonyos esetekben és más területeket is érintően.
(16.20)
Nyilvánvalóan ki kell mondanunk, hogy a legfontosabb fogyasztó- és gyermekvédelmi területen - ami egyértelműen a gyermekek mindennapi életét, a közétkeztetést illeti - olyan hiányosságokkal szembesülünk, amelyek már stilisztikai, stiláris és tördelési formában is fellelhetők, miszerint az anyag 187. oldalán az úgynevezett “Igyál tejet” program és az iskolagyümölcs-program egy-egy rövid bekezdésben szerepel, pedig hát itt húsba vágó módon arról van szó, hogy a gyermekeink milyen minőségű táplálékhoz jutnak, felnőttkorukban egészséges, produktív állampolgárok lehetnek, vagy pedig az ő ellátásukat is pluszforrások bevonásával kell finanszírozni. Hozzátehetjük, hogy arról is szól ez a vita, hogy a magyar mezőgazdaság hazai, belső fogyasztáson alapuló eladhatósága - és itt egy nagy idézőjelet tessék érteni - mennyiben változtatható, javítható a közeljövőben, tehát a magyar gazdák kiváló minőségű és jobbára egészséges hazai termékei mekkora piacra lelhetnek akár a belső piacon.
Nyilván a belső fogyasztás felpörgetése önöknek nem sikerült az egykulcsos adózás nagyon elhibázott, nagyon szétaprózott lépéseivel, ezért is terveznek jövő évtől egy kétkulcsos adózást, és térnek vissza egyébként szép lassú léptekkel a normális mederbe, de mondjuk ki azt, hogy a magyar mezőgazdaságban óriási tartalékok rejtőznek. Ezt egyébként bizottsági szinten is mindenki tudja, jobbára egyetértünk ebben, még az LMP is, tehát kimondható az, hogy igazából itt meg lehetne találni azokat a közös pontokat, amelyek alapján a kitörési pontok is elérhetőek, csak meg kellene ezeket fogalmazni. Példának okáért az általam említett “Igyál tejet” vagy iskolagyümölcs-programok esetében sokkal szélesebb spektrumban gondolkozva el lehetne érni azt, hogy minden magyar iskolában minden magyar gyermek egészséges, tisztességesen előállított és biztonságos származási helyről származó élelmet fogyasszon.
Ennek érdekében a tiszti főorvos példának okáért letett az asztalra egy olyan ajánlási rendszert, amely tartalmazza - nagyon helyes módon és nagyon jó módon - azon kerülendő élelmiszerek listáját, amelyeket sürgősen ki kellene vezetni ebből a rendszerből, és nagyon helyesen megállapította ez a jelentés, amely előttem fekszik, hogy a napi maximálisan ajánlott mennyiséget sokszor háromszorosan meghaladó sót, rengeteg tartósítószert és számtalan adalékanyagot tartalmaznak azok a menük, azok az ételeket, amelyeket most, ma, napjainkban kapnak a gyermekeink. A legfájóbb következtetés pedig az, hogy az iskolai étkeztetés, az úgynevezett menzarendszer mintegy negyven éve nem változott lényegesen, tehát ugyanazokat az ételsorokat, ugyanazokból az alapanyagokból, persze most már a modernebb technikáknak köszönhetően még inkább feldolgozottabb formában kapják a gyermekeink.
Látható viszont az is, hogy a nagyon helyes tisztiorvosi ajánlási sorozat mellé nem rendelt a kormányzat egy olyan szankciórendszert, amely számon kérhetővé és szankcionálhatóvá teszi azt, ha valaki nem felel meg ezeknek az elvárásoknak, előírásoknak, tehát az lenne nyilvánvalóan a cél, hogy legyen következménye annak, ha az egyébként jogos kormányzati és össztársadalmi akaratnak nem felel meg valaki.
Jelen pillanatban aki gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkezik, tehát ilyen intézményekben megfordul, az láthatja, hogy lényegi változás az utóbbi másfél év során sem következett be ezen a területen, tehát megint csak afelé engedjük ezt a területet elmozdulni, hogy gyermekeink egyre betegebbek, beteg felnőttek legyenek a későbbiekben, tehát ne jól dolgozó adófizető állampolgárok, akik építik a magyar hazát, hanem bizony sajnos sok esetben az egészségügyi kassza kiadásaira szoruló, sokszor segélyezett vagy pedig teljes értékű munkát elvállalni egészségügyi okokból sem képes emberekké váljanak; véleményünk szerint ez tarthatatlan. Nyilvánvaló az is, hogy ez nem csak fogyasztó- és nem csak gyermekvédelmi kérdés, egy nemzet, amelyik valamit is ad magára, a jövőre vonatkozó befektetésnek tekinti ezt a területet.
Ami viszont kőkemény fogyasztóvédelem és radikálisan lépni kellene benne - sőt, ha Ángyán államtitkár úron múlik, akkor tudom, hogy lépnek is benne, csak valamiért ez nem történt meg az utóbbi időben -, ez a “magyar termék” jelöléseknek az a kaotikus, kusza dzsungele, amire egyébként már ’94-95-ben a jobb érzésű képviselők felhívták a figyelmet. Azóta sajnos az első Orbán-kormánynak sem volt érkezése ezt megoldani, és eddig - bármennyire fájó - a másodikról is ki kell mondani, hogy teljes mértékben értékelhetetlen az a munka, amit ezen a területen végzett, hiszen csak a szavak szintjén jelenik meg; ott egyébként nagyon pontosan, nem mondom azt, hogy hibátlanul, de teljesen jól követhetően, építő, konstruktív módon, viszont a valóságba ez valamiért nem szűrődik át.
Adja magát a kérdés - amit sokadszor teszek fel itt a Házban -, hogy miért volt kevés másfél év arra, hogy a “magyar termék” megjelölés valóban magyar termékeket fedjen. Ez egy teljes mértékben egyszerű kérdéskör. Sajnos jelen pillanatban is a védjegytörvény egyes záradékai lehetővé teszik azt, hogy olyan védjegyet alapítsanak Magyarországon, ahol eldöntik, hogy a “magyar termék” plecsnihez nem alapfeltétel az, hogy Magyarországon készült alapanyag legyen az a forrás az élelmiszerben, amiből az készült. Még mindig jellemző módon az utolsó beavatkozás, a csomagolás számít, és még mindig nagyon sok olyan élelmiszer fellelhető a magyar piacon, aminek az eredetéről nemcsak a gyártónak vagy a forgalmazónak, de senkinek nincs fogalma.
Nyilvánvaló, hogy ez az élelmiszer-biztonságtól annyira távol áll, hogy hihetetlen, viszont a védjegytörvény rendezésével, a “magyar termék” megjelölés rendezésével tökéletesen rendezhető lenne ennek a kérdéskörnek a nagyja; nem mondom, hogy az egésze, de a nagyja egészen biztosan, és itt megint csak olyan húsba vágó napi fogyasztóvédelemről beszélünk, ami nem kerül tízmilliárdokba; ésszerű rendelkezésekbe, azoknak a betartatásába kerül, és egy mellérendelt szankciórendszerbe.
Az is látható, hogy az előttünk fekvő agrárstratégiai anyag kitér bizonyos nagyon fontos területekre, a legfontosabb következtetéseket mégsem vonja le. Közmunka tekintetében például itt nem kérjük számon azt az egyébként szélesebb körű kitekintést, hogy valóban csak annak járjon szociális ellátás, aki elfogadja a felajánlott közmunkát; ezt folytatja is: ellenőrizhető legyen, ha nem tartja be, akkor szankcionálható legyen, hiszen ez nem várható el egy 2010-es évet taglaló agrárstratégiai anyagtól. Hozzáteszem azért, hogy a kormányváltás utáni hónapokat is érinti ez az anyag, de nem várható el az agrárstratégiától, hogy mindenre kitekintően rendezze ezt a kérdéskört. Az ugyanakkor látható, hogy például a közmunkáról szóló és az erdőgazdálkodást is érintő részt tulajdonképpen szinte a tavalyi anyagból is átemelhették volna, egy-két tény, adat, számsor - ahogy az egyik képviselőtársam erre már felhívta a figyelmet a bizottsági ülésen - változott, de lényegében nem sikerült hozzátenni ehhez a fejezethez semmit.
Az is látható, hogy a gazdasági kitekintés, az itteni víziók is hiányoznak a tekintetben, hogy az agráriumot érintő beruházások drámaian visszaestek, mondhatjuk, hogy negyedével visszaestek, ugyanakkor egy olyan területről beszélünk, amelynek az exporthoz való hozzájárulása nagyon súlyos, nagyon komoly, nagyon mérhető. Tehát ez egy olyan terület, amibe érdemes lenni fektetni, mégis a beruházások visszaesését nem követi egy olyan gazdasági kitekintés, amely arra vonatkozna, hogy ezen a területen itt és most mit kell és mit lehet csinálni; sajnálatos módon a következő költségvetésben sem jellemző ez. Az egyik vesszőparipám, a tanyaprogram esetében is látható az, hogy továbbra is 1-1,5 milliárd körüli összeget szánnak erre, miközben majdnem dupláját eléri a pályázati igények száma, és ha tisztességes tájékoztatással az érintettek körét bővítve tudnánk ezt népszerűsíteni, akkor még nagyobb lenne azoknak a száma, akik ezt igénybe szeretnék venni.
Összefoglalva tehát látható az anyagról az, hogy nem kezeli és nem is diagnosztizálja az EU-csatlakozással járó problémák összességét. Nem várjuk azt, hogy mondjuk, jobbikos szájíz szerint felvesse az EU-csatlakozási szerződés totális újratárgyalását - hiszen állítjuk, hogy erre lenne szüksége Magyarországnak -, a teljesen tisztességtelen, egyoldalú, alávaló feltételrendszerrel való leszámolást, végre egy igazi rendszerváltozást ezen a téren is, hogy ne a külföldi diktátumok irányítsanak, hanem az, amit Magyarország akar. Még csak nem is ezt vártuk, hiszen nem mi állítottuk össze ezt az anyagot. De azt azért vártuk volna, hogy egyfajta diagnózis szerint, a terápiát is fellebbentve, legalább annyit elérjünk, hogy mondjuk ki: az EU-csatlakozási szerződés a magyar agráriumot is agyonvágta, nincsen igazából olyan előnyös szelete, ami kimondottan és csak előnyére válna az országnak. Valamit tenni kell ezen a területen, hiszen enélkül csak elkendőzzük a problémát.
A földmoratórium meghosszabbítását is egyfajta sikerként könyvelték el; lehet ezt részsikerként elkönyvelni, bár az én fogalomtáramban ez nem az. Egyértelmű, hogy csak és kizárólag a magyar földek és egyáltalán a természeti kincsek teljes mértékű elidegeníthetetlensége hozhatná meg azt az áttörést, ami hosszú távon is szavatolhatná a magyar mezőgazdaság teljesítőképességét. Sajnos az úgynevezett alaptörvény vitájában, amikor erről név szerinti szavazást kértünk - újra és újra fel kell emlegetnünk -, a kormánypártok képviselői sajnálatos módon nemet mondtak a magyar föld védelmére. Nagyon reméljük azt, hogy amikor cselekvési szakaszba lépünk, akkor lesznek elképzeléseik arra nézve, hogy hogyan lehetne mégis megoldani ezt a problémát, de amíg ez nem következik be, addig szkeptikusnak kell lennünk.
Nagyon fontos kitétel az is, hogy egy ilyen szintű anyagtól elvárható és elvárható is lenne, hogy az úgynevezett indikátorok, gazdasági jelzőszámok esetében szakítson az eddigi hagyományokkal, adott esetben ne csak GDP-t használjon, hiszen tudjuk - a szokásos példánkkal élve -, hogy a GDP növekedéséhez hozzájárul sajnálatos módon az is, ha a temetkezési vállalatoknak a forgalma megnő, tehát nem feltétlenül alkalmas jelzőszám arra nézve, hogy minden gazdasági vetületet érintően minden gazdasági, közgazdasági és szociális következtetést levonjunk, levonhassunk a témában. Ezért mondjuk, hogy egy teljes fejlettségi index vagy már más civilizált országokban bevált mutatók bevonása ilyen jelentési szinten is legalább egy átgondolást megérdemelne, hogy a jövőben a hosszú távú összevetéseket, összehasonlításokat lehetővé tegye.
Végezetül kimondható az is, hogy nem domborodik ki eléggé az anyagból a szövetkezés fontossága. Egyáltalán nem a termelőszövetkezetekre, a téeszre és a kommunista őrültségekre, padláslesöprésekre gondolunk, hanem a HANGYA nyomvonalán elinduló, és ma is egyébként szerencsés nyomvonalon elinduló olyan újfajta kezdeményezésekre, amelyek mindenképpen támogatást, propagálást igényelnének.
(16.30)
Legalább egy vizsgálati szintet igényelne és érdemelne az, hogy ma Magyarországon, amikor nemcsak egy globális világválság sújt minket, hanem egy válságsorozat várható, és legalább az önfenntartásra való törekvést kellene elérni ahhoz, hogy túléljük ezeket a válságsorozatokat, akkor a szövetkezés bizony egy kikerülhetetlen forma, annak minden következményével. Ehhez a megfelelő gazdasági formákat kellene megtalálni, nem szabadna szankcionálni bizonyos részegységeit, mint ahogy a kalákát éveken keresztül szankcionálták, és nem szabadna megakadályozni ezeket a folyamatokat semmilyen szinten.
Ugyanúgy, ahogy észlelni kellene másfajta válságokat is, mint a népesedésit. Nagyon tetszik nekünk, hogy egy úgynevezett demográfiai földprogram indulna, amit egyébként a Jobbik is évek óta szorgalmaz, csak annak sem látjuk széles kiterjesztésű jeleit, hogy ez hogyan fogja a fiatalokat vagy fiatalok tízezreit elérni adott esetben, hiszen ez nem úgy működik, hogy kihozom a városból a fiatalt, adok neki egy parcellát, egy házat, és ő magától majd tud gazdálkodni. Itt egy olyan kultúra átadásáról lenne szó, aminek ha a teljes eszközrendszere megvolna, akkor is évek, adott esetben évtizedek alatt lehetne csak elérni azt, hogy komoly előrelépést tapasztaljunk ezen a területen.
De lényegileg nem állna távol a megoldások egyik útjától az, ha kijelentenénk, hogy előrevivő volna, ha a magyar földön olyan magyar emberek dolgoznának, és olyan magyar fiatalok kaphatnának területet, adott esetben ingatlant is, akik vállalják, hogy a magyar hazának legalább 3-4 gyermeket adnak. De ehhez mindenfajta támogatásra szükségük van. Szükségük van egyrészt szakmai támogatásra, megtanítani őket arra, amit nyilvánvalóan a legtöbben már elfelejtettek Magyarországon, és rendvédelemre van szükség, ami a legfontosabb. Erről pedig egy szélesebb kitekintésben sem beszélt itt senki a Házban, hogy a magyar mezőgazdaság teljesítőképessége sem lehet az igazi, amíg jön éjszaka a kisebbség, tisztelet a kivételnek, de elprivatizálja a terményt, aztán nézünk, hogy Magyarországon nem lehet életképes termelést folytatni.
Ezekre a kérdésekre, kihívásokra mind-mind válaszokat, megoldásokat kell találni, hiszen amíg ezt nem tesszük meg, addig csak arról beszélünk, hogy hova rakjuk a zongorát a süllyedő hajón. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiban.)
