VOLNER JÁNOS
VOLNER JÁNOS
VOLNER JÁNOS (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Több képviselőtársam is a vita során szóba hozta a pénzügyi kultúra magyarországi kérdését és azt, hogy vajon a hitelfelvevők szükséges szintű tájékoztatása megtörtént-e, illetve ez a bizonyos tájékoztatás mire volt elég és mire nem.
Először is, látnunk kell azt - ezt most már egyre többen el is mondják, és feltárják a devizahitelezés hazai gyakorlatának hátterét -, hogy nagyon sok ember egyszerűen nem is volt azzal tisztában, hogy nem csupán az árfolyamváltozásoknak van kitéve a devizahitelezés esetén, hanem annak is, hogy a hitelek kockázati árazásában milyen változások következnek be, a bankközi piacok hogyan változnak, az ügyfelek részére ezek a kockázatok általában nem voltak ismertek.
Kérdés az, hogy a felügyelet mit tett, illetve tett-e valami érdemi intézkedést annak érdekében, hogy ezek a kockázatok feltárásra kerüljenek az ügyfelek előtt, ezekkel megismerkedjenek az ügyfelek, és ne csak akkor érje őket az első hideg zuhany, amikor - élve az egyoldalú szerződésmódosítás lehetőségével - a bankok módosítják a szerződést, emelik a kamatokat, és nemcsak annyival emelkedik a törlesztőrészlet, amennyivel a devizaárfolyamok változnak, hanem rápakolják a forrásköltség változásait is, és gyakorlatilag minden kockázatot áthárítanak az ügyfelekre. Meggyőződésünk szerint ilyen szempontból súlyos kifogás emelhető a hazai bankrendszerrel kapcsolatban.
Egyébként én magam is a beszámolóból hiányolom azt, hogy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete miért nem tárta föl ezeket az összefüggéseket, és miért nem bontotta ki ezt a témát jobban. Én ugyanis arra lettem volna kíváncsi, hogy a hitelfelvevők között akár egy reprezentatív felméréssel állapítsa meg a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete azt, hogy hány ember volt tudatában annak, hogy nemcsak az árfolyamváltozás kockázatát viseli, hanem számos egyéb olyan tényező is őt terheli, hogy ha negatív következményekkel jár a hitelezés során valami az illető életében, vagy a nemzetközi folyamatok, amelyekre aztán az adósnak semmilyen ráhatása nincs, rossz irányba indulnak el, ez is az adóst terheli. A bankszektor profitja abban a pillanatban, ahogy aláírta a bank a szerződést, gyakorlatilag biztosított. Túlnyomórészt jelzálogalapú hiteleket nyújtottak ezekben a kifogásolt esetekben, ezekből a bank követelése gyakorlatilag mindenképpen megtérül, a kockázatot átterhelik az ügyfelekre, maximum az az országkockázat marad, amellyel a bankok számolnak az állam felé, hogy ha az állam radikálisan beavatkozik a pénzügyi folyamatokba - nem úgy, mint most -, akkor nyilván valamekkora kockázat érné a bank portfólióját, hiszen akkor az a luxusprofit valamekkora hányaddal csökkenthető lenne.
Kérdés az, hogy mi az, amit megtehettek a bankok, illetve mi az, amire figyelniük kellett volna akkor, amikor folyósították a hiteleket. Melyik hányada terhelhető az adós jövedelmének, mi az, amire apellálhatnak a bankok, ha a hitelképességet vizsgálják? Van egy úgynevezett diszkrecionális jövedelem, amely a megélhetési költségeken felül képződik - ideális esetben képződik - az embereknél, ez sajnos már egyre inkább elhalványul; ez az a költség, amely nem a szoros értelemben vett lakhatás és megélhetés költségeit jelenti, hanem azon felüli jövedelemhányaddal rendelkezik az adós, feltéve, ha rendelkezik vele. Kérdés az, hogy a bankok készítettek-e szcenáriókat arra vonatkozóan, hogy ha az adós diszkrecionális jövedelme valamilyen oknál fogva - akár a saját hibájából, akár azért, mert egyszerűen elvesztette a munkahelyét a válság következtében - változik, vagy elmozdulnak a devizaárfolyamok, és emiatt romlik az adós pozíciója, akkor képes lesz-e a hiteleit törleszteni. Erre ugyanis a válasz: nem. A bankok ezzel a kérdéssel egyáltalán nem foglalkoztak, ők azt mondták, hogy van egy jelzálogfedezet, és ha az ügyfél nem képes a fizetésre, akkor elvesszük a tulajdonát, hiszen a jelzálogjog minket illet, ezt tartja nyilván a földhivatal, és mi semmi egyebet nem teszünk, csak élünk a jogrendszer nyújtotta lehetőségekkel, és ráterheljük az ügyfélre azt a kockázatot, amelyet ő maga bevállalt, amikor aláírt egy számára teljesen áttekinthetetlen, 12 oldalas szerződést.
Kérdezem én, képviselőtársaim, hogy egy olyan pénzügyi termék egy átlagos felkészültségű ember számára érthető-e, a kockázatait átlátja-e, amit 10-12 oldalon képesek megfogalmazni a bankok. Meggyőződésem szerint nem. Maga a bankrendszer is a saját szakmai szabályait felrúgva hajtotta végre a magyarországi hitelezést - gondoljunk csak arra, hogy a hitelintézeti törvény értelmében élt a kiszervezés lehetőségével.
(13.00)
Számos hitelközvetítő rendelődött alá a bankoknak, olyan emberek kezdtek el hitelt közvetíteni, akiknek ezzel kapcsolatos szakmai előképzettségük, tudásuk, gyakorlatuk egyáltalán nem volt meg ezen a téren. Nagyon sokszor kisebb hitelcégeknél a hitelezőnek maguk az alkalmazottak nyújtottak tevékenyen segítséget abban, hogyan tudjon még több devizahitelt felvenni.
És miért tették ezt? Azért, mert egész egyszerűen anyagilag érdekeltek voltak abban, hogy minél nagyobb devizahitel-állományt mutassanak fel. Maguk a bankok is a saját szakmai szabályaikat rúgták fel, amikor erre nem voltak tekintettel, és nem akadályozták meg azt, hogy a devizahitelek után magasabb jutalékot kapjanak ezek a bizonyos hitelközvetítőknél dolgozó alkalmazottak, mint mondjuk, a forinthitelek után. Hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy abban a pillanatban előáll egy aszimmetrikus információáramlás a fogyasztó felé: a forinthitelek előnyeiről nem tájékoztatják, a hátrányait azonban odatolják az orra alá, és azt mondják, ebben a pillanatban ennyivel fizetnél többet, ha forinthitelt veszel fel, ellenben a devizahitelt ezek az emberek gyakorlatilag megszépítették a hitelt felvenni szándékozó emberek előtt, és ennek az volt az oka, hogy ők maguk, azok az alkalmazottak, akik kiközvetítették a hiteleket, anyagilag érdekeltek voltak abban, hogy ezek a hitelállományok lehetőség szerint devizában álljanak rendelkezésre.
A kérdés az, hogy a hitelintézeti törvénynek nem sértette-e meg a bank a rendelkezéseit. A saját, a hitelintézeti törvény alapján kötelezően megalkotott szabályait nem sértette-e meg a bankrendszer azzal, amikor ilyen irányba vitte el a hitelezést?
Emlékeztetnem kell még valamire: amikor a kockázatvállalás hiányát felrovom a bankszektor részére, és azt mondom, abban a pillanatban, ahogy aláírta a bank a hitelszerződést az ügyfeleivel, gyakorlatilag ebben a környezetben ő már a saját luxusprofitját hosszú-hosszú időre, adott esetben akár évtizedekre bebiztosította. Ez pedig az, amikor a kedvezőtlen ingatlanpiaci folyamatoknak, a gazdasági válság beköszöntének köszönhetően csökkent a jelzálogfedezet értéke, magyarul a jelzálog alapjául szolgáló ingatlan elértéktelenedett - ezt jól láthatjuk például Budapesten, ahol 8 százalék körüli volt az ingatlanok átlagos értékvesztése, egyes övezetekben a 30 százalékot is meghaladta -, akkor a bankok nem vállaltak semmilyen kockázatot, meg sem próbáltak valamilyen szcenáriót, valamilyen forgatókönyvet felvázolni arra vonatkozóan, hogy egy ilyen negatív tendencia esetén mi következik be. Semmi egyéb nem történik, mint hogy felszólíthatják a törvények értelmében az adóst, hogy tekintettel arra, hogy a jelzálog alapjául szolgáló ingatlan értéke csökkent, ezért az adós hajtson végre előtörlesztést. Az már nem a bank feladata, őt nem is érdekli, hogy honnan lesz egyáltalán annyi pénze, hogy előtörlesztést tudjon végrehajtani. Vagy felszólíthatják arra, hogy újabb jelzálogfedezetül szolgáló ingatlant vonjon be a hitelezésbe, és egy újabb ingatlant terheljen meg hitellel, hogy a fedezet nagysága a bank részére elegendő legyen. Ez azt jelenti, hogy a bank a saját szakmai szabályait durván felrúgva, az összes kockázatot áthárítja az ügyfelekre.
Európában a mezőgazdaság kivételével érvényes a szektorsemlegesség elve. Ez azt jelenti, hogy egyetlen szektornak sincsenek kiváltságai a többivel szemben, így a pénzintézeti szektornak sincs meg, elvileg legalábbis, az Európai Unión belül annak a lehetősége, hogy teljesen egyoldalúan bebetonozza a saját pozícióját, és a törvények számára már a hitelfelvételkor garantálják hosszú-hosszú évekre a bebetonozott luxusprofitot. Ennek a gyakorlatnak a felszámolása lenne egyebek mellett a kormány és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének a feladata.
(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Beszélnem kell arról is, hogy amikor a felügyelet monitoringtevékenységéről tárgyalunk - ezt meg is világítottam néhány szóban az első felszólalásomban -, akkor bizony nagyon komoly hibákra bukkanhatunk. A felügyeletnek ugyanis akkor, amikor a hazai hitelintézeti szektor működését vizsgálja, már eleve a kimutatásokban rendelkezésre kellene hogy álljon az összes részletes adat, és ahogyan már oly sok parlamenti vitában ezt önöknek szorgalmaztam, tisztelt fideszes képviselőtársaim, lehetőség szerint ezek az adatok nemzetközi összehasonlításban váljanak elérhetővé, mert akkor derülhet ki mindenki számára, számunkra is országgyűlési képviselőként, meg a választópolgáraink számára is, akik idejuttattak minket a bizalmukkal az Országgyűlésbe, hogy a hitelintézeti szektor mitől produkált kimagasló jövedelmezőséget az elmúlt években. Ennek ugyanis nem biztos, hogy az az oka, hogy Magyarországra különösen tehetséges bankárok jöttek, vagy hogy a magyar emberek ostobák lennének. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a törvényi környezet számukra hosszú-hosszú időn keresztül lehetővé tette, és sajnos még most is lehetővé teszi azt, hogy egyoldalúan érvényesítsék a bankok az ügyfeleik rovására az anyagi érdekeiket.
Ez azt jelenti, hogy ebben az esetben a Magyar Nemzeti Bank végzett el egy olyan nemzetközi adatokon alapuló összehasonlító vizsgálatot - sajnos nem a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, amelynek egyébként dolga lett volna -, ahol összevethették azt, hogy mennyit fizetnek Lengyelországban a devizában eladósodott emberek az ugyanabban az időpontban történő svájcifrank-hitel felvétele esetén, és mennyit Magyarországon. Azt tapasztalták, hogy Lengyelországban 2 százalékkal alacsonyabb kamatszinttel vannak megterhelve az adósok, ezért lényegesen alacsonyabb a törlesztőrészletük havi összege. Természetesen ennek a következménye az, hogy Magyarországon nemegyszer összeomlik a bankrendszer. Most már 806 ezer ember van fent a központi hitelinformációs listán, azaz a rossz adósok listáján, és ennek a következménye az, hogy egyre súlyosabb az a válság, amellyel Magyarországon szembe kell néznünk.
A kérdés az, hogy mire szolgál ez a bizonyos 2 százalékos többlet. Ha megnézik a tisztelt képviselőtársak a tavaly ősszel elfogadott változásokat, akkor azt láthatjuk, hogy az ágazati adó kivetésének az egyik jelentős szelete Magyarországon a bankadó bevezetése volt. Mit tett a kormány? Látványosan megadóztatta a bankokat, Orbán Viktor szónoki képességeivel, remek retorikai érzékkel azt mondta, hogy végre bevonjuk a közteherviselésbe Magyarországon a bankszektort is; de tulajdonképpen nem történt egyéb, mint hogy a bankoktól szedik be azt az adót, amit a bankok részére engednek, hogy áthárítsák az ügyfelekre. A bankok éltek ezzel a joggal, 2 százalékkal magasabb kamatot érvényesítenek a meglévő hitelállományon. Ez óriási profitot eredményez számukra, és ebből a többletprofitból fizetik azután a bankadót. A kormány tehát gyakorlatilag nem tett egyebet ennél a lépésnél, mint hogy áthárította azt az adót a lakosságra a bankszektor közbeiktatásával, amit a költségvetés kiegyensúlyozására maga is megpróbált beszedni. Ez a profit nem került levonásra, a bankok részére a hitelezés jelenlegi gyakorlata a nemzetközi példák alapján lengyelországi összehasonlításban 2 százalékkal nagyobb profitot engedélyez, 2 százalékkal magasabb kamatot engedélyez, mint amit egyébként külföldön elérhetnek. Ez tehát semmi egyéb, mint hogy a terhek áthárítása megtörtént a lakosság rovására.
Én ennek a kifejtését, ennek a részletesebb megvilágítását hiányoltam. Megmondom őszintén, szívesebben néztem volna meg most egy olyan beszámolót a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletétől, ami nemzetközi példák segítségével mutatja be, akár egy régiós összehasonlításban, hogy egy adott hitelfelvétel egy adott devizában milyen törlesztőrészletek fizetésével jár együtt Magyarországon, milyennel Szlovákiában, Lengyelországban, s akkor lett volna alkalmunk arra, hogy megítéljük a hazai pénzintézeti szektor működését, és legalább a hitelállomány nagyságának, összetételének ismeretében meg tudtuk volna akár azt is tippelni, meg tudtuk volna azt is becsülni, számításokat tudtunk volna arra vonatkozóan végezni, hogy az a luxusprofit, amit Magyarországon a hitelintézeti szektor bezsebel, körülbelül mekkora összegű.
Nagyon sajnálom, hogy erre nem került sor, és nagyon sajnálom azt, hogy jelenleg a Jobbik az egyetlen olyan párt az Országgyűlésben, amelyik állhatatosan az emberek oldalára állt és nem a bankokéra, hiszen látható, hogy az igazi törésvonal a bankok és a kizsákmányolt magyar emberek között húzódik.
Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)
