SZABÓ REBEKA
SZABÓ REBEKA
SZABÓ REBEKA (LMP): Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Ma van az állatok világnapja, és azért éppen a mai napon, mert ma van a katolikus egyház állatbarát szentjének, Assisi Szent Ferenc halálának másnapja, hivatalos emléknapja. Ezért javasolom, játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy nem emberek vagyunk, hanem olyan állatok, akiket az ember jóindulatára bízott a gondviselés.
Ha én macskaként születnék Magyarországra, akkor az életemet nagy valószínűséggel félvadon, sokat koplalva tölteném el, és a vesztemet minden bizonnyal egy autó vagy egy elvadult kóbor kutya okozná. Ha kutyának születnék, jó esélyem lenne arra, hogy rövid láncra kötve, gyakran víz és élelem nélkül maradva tölteném a napjaimat, időskoromra pedig elzavarnának a háztól, vagy bedugnának egy sintértelepre.
Ha a magyarországi haszonállatokat kérdeznénk ugyanerről, ők arról számolnának be, hogy a családi léptékű gazdálkodás visszaszorulása és a nagyipari állattartás túlsúlya miatt ketrecekben vagy betonpadozaton nyomorognak, többségük sosem lát napvilágot, utódaikat néhány napos korukban elveszik tőlük, és levágásuk előtt hosszú kilométereken át étlen-szomjan szállítják őket. De a vadon élő állatok körében sem sokkal jobb a helyzet. Vadorzás, mérgezés, kiéhezett kóbor kutyák és macskák, minden mozgásra tüzelő olasz vendégvadászok keserítik a mindennapjaikat.
Ezzel természetesem nem azt szeretném állítani, hogy mindenki, aki idehaza állatot tart, az potenciális állatkínzó, vagy itthon ne szeretnék az állatokat. Az viszont igaz, hogy a felelős állattartásnak nincsenek hagyományai, az állam pedig sem szabályozóként, sem a szemléletformálás terén nem segíti kellőképpen a jó gyakorlatok kialakulását.
Az elmúlt két évtizedben ezen a területen két ponton történt érdemi előrelépés. Egyrészt az Unió nyomására bevezettünk bizonyos állatjóléti intézkedéseket. A másik vívmány, hogy immár Magyarországon is kiszabnak olykor a bíróságok letöltendő szabadságvesztést a legkirívóbb és legkegyetlenebb állatkínzások elkövetőinek. Ezek az indokoltan szigorú büntetések azonban ritkák és esetlegesek, nincs egységes bírói gyakorlat, és feltűnően gyakran megússzák az érdemi felelősségre vonást például a jó pénzért nálunk lődöző külföldi madármészárosok vagy az áldatlan tevékenységük közben az állatoknak rengeteg szenvedést okozó haltolvajok.
(18.00)
Azt is tudjuk, hogy az állatkínzásos eseteknek csupán egészen kis töredéke kerül a hatóságok látókörébe. Bár a vonatkozó törvények szövegében sok helyütt szerepel az “állatvédelmi hatóság” kifejezés, valójában egy nem létező szervezetről beszélünk. A feladatokat a jogszabályok a települési jegyzőkhöz, illetve az MGSZH-hoz telepítik, de egyiknek sincs pénze vagy kapacitása az állatvédelmi törvényben, illetve az egyéb jogszabályokban szereplő előírások betartatására.
Az eredmény nemcsak az állatok szemszögéből tragikus. Mi magunk is sokkal rosszabbul érezzük magunkat gazdátlan, elkóborolt, betegségeket hordozó vagy a tartásuk körülményei miatt láthatóan szenvedő állatok környezetében. A kormány felelőssége itt kétszeresen is megkerülhetetlen. Egyrészt szabályok megfogalmazójaként és be nem tartatójaként tehető felelőssé azért, ami az állatokkal történik, másrészt pedig azért, mert a mindenkori politikai elit, ahelyett, hogy jó példával járna elöl, maga is egy idejétmúlt, leginkább a XIX. századra jellemző szemléletet és gyakorlatot mutat fel példaként. Sem a vadászati, sem a halászati jogszabályainkban nem jelenik meg az a látásmód, amely szerint a hal, a vad nem az ember játékszere, hanem az élő természet pótolhatatlan része, amelyet csak indokolt esetben, szigorú szabályok betartása esetén, az ökológiai szempontokat messzemenően figyelembe véve szabad csak elpusztítani.
Ami pedig szintén hiányzik a jogrendszerünkből és a szemléletünkből, az annak felismerése, hogy az állatvédelem jelentős mértékben élőhelyvédelmet kell hogy jelentsen. Egyrészt a természetvédelemben, ha vadon élő állatainkra gondolunk, másrészt pedig az optimális életfeltételek biztosításában, amikor haszon- és társállatokról van szó. Ehhez képest a magyar döntéshozók a kormány legfelső szintjein is most épp a vadászat becsületét kívánják visszaadni. Azét a vadászatét, ami nálunk rendszerektől függetlenül mindig is egy szűk elit magas presztízsű kiváltsága volt, ahelyett, hogy az állatok és általában az élővilág megbecsülésével foglalkoznának. Újabb és újabb védett fajok vadászhatóvá tételén törik a fejüket, ahelyett, hogy felfognák, a Kárpát-medence legnagyobb kincsét azok a természeti értékek jelentik, amelyeket a jelek szerint, ha rajtuk múlik, akkor a ma élő generációk láthatnak talán utoljára.
Miközben az állam elhanyagolja az állatvédelem területén rá rótt feladatait, fontos megemlékeznem a civilek áldozatos munkájáról, azokról, akik önkéntesen végzik az állatmentést, azokról az öreg nénikről, akiket láthatunk, hogy etetik a kóbor kutyákat, illetve befogadják őket akkor, amikor ezt az állam megfelelő szervei nem képesek elvégezni.
Végezetül el kell azt mondanom, hogy a velünk élő állatok többet érdemelnek. Több törődést és odafigyelést, jobb életfeltételeket és felelősebb hozzáállást. Ezért kérjük a kormánytól, a jogalkotóktól, a jogalkalmazóktól, hogy erre odafigyelve alkossák meg a jogszabályokat, és vegyenek részt aktívan a szemléletformálásban is a jogszabályalkotás mellett.
Köszönöm a figyelmet.
