Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A Gazdasági Versenyhivatal 2010. évi tevékenységét vizsgáló jelentésről szóló vita elfogadása során kicsit meglepve tapasztaltam azt a fásultságot, ami a tisztelt Házon erőt vett. A tavalyi, impulzusokkal viszonylag jobban teli, kicsit szakmaibb vita után most azt látom, hogy idekerült egy jelentés, amit egy általam nagyon tisztelt és fontosnak tartott szervezet lényegében magában megírt, önök ezt elfogadták, hiszen a vezetés és a működés tekintetében is sikerült harmonizálniuk a GVH-t a Fidesz-KDNP elképzeléseivel, kiemelik a szép dolgokat, a szép szavakat, nagyjából hallgatnak a hibákról, aztán egy gombnyomással ezt foganatosítják, és egy év múlva újra találkozunk.
Hát ez nem így megy Magyarországon! Éppen ezért vezérszónoki felszólalásom első részében azon ágakról szeretnék egypár szót szólni, amelyeket érint a jelentés, a későbbiekben egy-két konkrét példán keresztül megvilágítani, hogy mit lehetne még csinálni, hiszen egy nagyon fontos területről beszélünk, harmadsorban pedig - amit a legfontosabbnak tartok - a jelentés és a mögötte rejlő filozófia erősségeit és hiányosságait szeretném megvilágítani.
Először is le kell szögezni, hogy a Gazdasági Versenyhivatal egy aranybánya, egy csodafegyver lehetne, főleg ha nem lennének hatáskörbeli és tevékenységbeli átfedések bizonyos más szervekkel. Tehát elmondható lenne az, hogy ha a GVH, a PSZÁF és a fogyasztóvédelem nagy hármasának a tevékenységi köre kellőképpen szétbontott lenne, megkapná az őt megillető pénzügyi, energetikai és minden egyéb erőforrást és azt a fegyverzetet, amely által fel tud lépni az érintett problémákkal szemben, akkor egy nehéztüzérségről beszélhetnénk Magyarországon, a fogyasztóvédelem teljes mértékű újrahangolásáról, hisz látható, hogy minden, a GVH-nak juttatott egységnyi pénzösszeg vagy energia három-négyszeresen tud és képes megtérülni. Tehát egy olyan szervezetről beszélünk, amelyet mind az emberi erőforrás, mind az anyagiak tekintetében támogatni kéne, nem pedig a szép szavak szintjén leragadni, és a hosszú távú tervekről kísértetiesen ugyanazokat a frázisokat pufogtatni évről évre.
Ugyanakkor az is látható, hogy most egy kiemelt fázisban van Magyarország, amikor nem elég arról a két-három fő területről beszélni, amit itt kiemeltek. Nem elég a kartellekkel foglalkozni, nem elég az úgynevezett sérülékeny fogyasztók helyzetét vizsgálni. Itt lenne a lehetőség, hogy mind a PSZÁF, mind a fogyasztóvédelem, mind a GVH példának okáért a devizahitelesek kérdéskörében is legalább ajánlási szinten fogalmazzon meg vagy fogalmazott volna meg olyan állításokat és ajánlásokat, amelyek igenis könnyíthettek volna a helyzeten. Példának okáért miért nem kaptunk tömegesen olyan GVH-jelentést, figyelmeztetést, amely felszólalt volna a korábbiakban az egyoldalú szerződésmódosítások ellen? Ez azért részlegesen megtörtént, de amely felszólalt volna, mondjuk, az ellen, hogy miért nem végeztek a hazai pénzintézetek úgynevezett stresszteszteket, szcenárióanalíziseket azt illetően, hogy egy negatív forgatókönyv esetében ha magyarországi hitelesek, fogyasztók fizetőképtelenebbé válnak, mondjuk, az árfolyam-ingadozások negatív hatásaiból kifolyólag, akkor mégis mi a fene történik Magyarországon. Miért nem kaphattunk erről bármilyen instrukciót, figyelmeztetést, hogy valamit tenni kell. A GVH egyébként annak idején a Gyurcsány-kormányt is figyelmeztette erre, de süket fülekre talált. Úgy érzem, úgy érezzük, hogy többször és erőteljesebben kellett volna ezt mantrázni akár havi, akár heti szinten, hogy foganatja legyen, mert látható, hogy vannak olyan kormányzati erők Magyarországon, amelyek nem hallják meg a nagyon fontos hangokat, de a felelősség ettől még nem tűnik el.
Miért nem hallhattunk olyan felhívásokat, amelyek arról szóltak volna, hogy a hitelközvetítő cégek esetében, tehát nem a kereskedelmi bankok, hanem azon közvetítő cégek esetében, amelyek hitelkihelyezéssel foglalkoztak, és amelyek a devizahitel-kihelyezésért pluszjutalékokat kaptak alkalmazotti szinten, de az ott ülő alkalmazottaknak nagyon sok esetben nem volt meg a szükséges és minimális képesítésük sem ahhoz, hogy egyáltalán ilyen tevékenységgel foglalkozzanak. Rendszerszinten kilógott a lóláb, mégsem láthatjuk azt, hogy ez ellen bárki mérhető, súlyos szavakat emelt volna. Még egyszer mondom, nem egy-egy jelentésre gondolok, hanem a folyamatos vészcsengőrázásra, arra a vészcsengőrázásra, amit már a nagypolitika is meghall.
Látható az is, hogy a kartellügyek feltárása részlegesen sikeresnek tekinthető. Ugyanakkor az is látható, hogy itt is rendszerszintű hiba van, hiszen a kartellügyek rendre hosszú évekig elhúzódó bírósági eljárásokba fulladnak, és gyakorlatilag az elévülési időből nagyon sokszor kikerülnek, mielőtt bármiféle normális és elfogadható ítéletig eljuthatnánk. Tehát az látható, hogy itt egy rendszerszintű felülvizsgálatra lenne szükség, s nem csak az egyes és adott esetek vizsgálatára.
A fogyasztói csoportokról egy kicsit később szólnék. De az nagyon fontos, hogy a magyar termékmegjelölések, védjegyek tekintetében szintén egy nehéztüzérség állna rendelkezésünkre. Elmondható lenne, ha minden hatóság odahatna úgy, ahogy kell, akkor Magyarországon ez nem lehetne probléma. Mondok egy egyszerű példát. Magyar termék védjeggyel még itt a tisztelt Házban is szoktak nekünk CD-lemezeket, ajándéktárgyakat adogatni, talán elhitetvén nagyon sok képviselővel, hogy a hazait támogatjuk akkor, ha ilyen emblémával ellátott terméket vásárolunk. A gond az, hogy a védjegytörvény a mai napig lehetővé teszi, hogy összeálljon 10-15 cég - mint ahogy az meg is történt Magyarországon -, és úgy döntsön, hogy a magyar termék védjegyet tartalmazó terméknél nem kötelező kikötés az, hogy magyarországi alapanyagból készüljön az adott áruféleség.
És sorolhatnám tovább, 15-20 féle hasonló átverés jellemző a hazai szupermarketekre, hipermarketekre, de sajnos a kisboltok egy részére is. Ugyanakkor a megoldás véleményem szerint nem az, ami a korábbi jelentésekben is szerepelt és a riportokban látható, hogy együttműködve a Vidékfejlesztési Minisztériummal majd egyszer a távoli jövőben kodifikálják, jogilag is rendszerezik ezt a kérdést. Egy és negyed év erre kevés volt a kormányzatnak. Látszik, hogy a kormányzat ezen a téren impotens, tehát változtatni kell. Ha kell, akkor a vészcsengőt kell hangosabban rázni, és elérni azt a helyzetet, hogy egy társadalmi presszió, egy alulról jövő nyomás kényszerítse ki a változást, ha a kormányzat erre képtelen. Látható, hogy ezen a területen is messze még a probléma vége.
Az pedig egészen elképesztő érvelés számomra, hogy a hatóságok, a szervek az átlagfogyasztó szempontjából értékelik vagy kívánják értékelni, hogy mi számít hungarikumnak, mi számít magyar terméknek. Pontosan az átlagfogyasztók kiszolgáltatottsága miatt van szükség a szabályozásbeli változásra azért, hogy ebben a dzsungelban, amit az utóbbi 21 évben - és sajnálatos módon a GVH működésével párhuzamosan - Magyarországra szabadítottak, el lehessen igazodni, hiszen manapság nem lehet. Tehát összességében kijelenthető, hogy a mögöttünk hagyott húsz év nemhogy nem sikertörténet, és nemhogy nem szabad hozsannázni miatta, hanem kudarcok olyan óriási sorozata, amely Európában is páratlan, hangsúlyozván, hogy ebben a felelősség csúcsán egyáltalán nem a GVH áll. Még egyszer mondom, egy olyan szervezetről van szó, amely aranybánya lehetne Magyarország számára, ha megfelelő erőforrásokkal és hatósági jogkörökkel látnák el, ruháznák fel.
Az is teljesen egyértelmű, hogy a fogyasztói csoportok tekintetében viszont komoly eredményeket lehetett volna felmutatni. Egy egyszerű példával élve: nagyon jól tudjuk, hogy a fogyasztói csoportok mögött álló kft.-k, társaságok egy bizonyos része Budapest egy körülhatárolható területén van bejegyezve, különböző önkormányzati és egyéb engedményeknek köszönhetően vagy más okokból - én ezt nem tudhatom pontosan - ide szocializálódtak ezek a társaságok. Én elmentem ebbe a kerületbe, kinyitottam egy ingyenes reklámújságot, és azt láttam, hogy 12-13 fogyasztói csoport jellegű vagy kimondottan olyan hirdetést lehet ezekben látni a mai napig, mindenféle jogszabályi tiltási próbálkozás ellenére. Mit kell ilyenkor csinálni? Nem azt kell mondani, hogy mi megpróbáltuk, megtiltottuk nekik, aztán mégis ott van ezekben a lapokban, hanem kőkeményen kell fellépni, és a bírságolás, a szankciórendszer teljes mértékű átalakításával valódi eredményeket kellene elérni. Számomra édeskevés az, hogy a jelentésben arra hivatkozunk, hogy a reklámtörvény mit tartalmaz a megtévesztő reklám tilalmával kapcsolatban, vagy a versenytörvény hogyan taglalja a megtévesztési és agresszív jellegű magatartásformákat. Látható, hogy önmagában ettől eredmény még nem születik.
De hogy néhány konkrét példáról és esetről is beszéljek: a bankok megbüntetése az a legkézenfekvőbb terület, ahol óriási eredményeket lehet és kell produkálni. Még egyszer mondom, a GVH-nak, a PSZÁF-nak, a fogyasztóvédelemnek, a kormányzatnak és a kormányzat körül álló szerveknek együttesen. És ezt egészítsük ki természetesen a civilekkel, a civil szférával, hiszen nélkülük nem érhető el előrelépés ezen a téren sem. Látható, hogy három esetben került sor kötelezettségvállalásra a bankok részéről, így elmarasztaló határozat nem is született ilyen tárgykörökben, ami önmagában meglepő dolog, bár nyilvánvaló, hogy hatásköri hiányosságokra vezethető vissza ez a problémakör.
De az is látható, hogy az eljárás alá vontak a hosszú távú hitelszerződéseik futamideje alatt egyoldalú szerződésmódosításokat hajtottak végre. Ide vezethető vissza egyáltalán a beavatkozás szükségessége. Nyilvánvaló, hogy ez érintette a végtörlesztési díjakat, és a kezelési költség mértékével kapcsolatban is aggályok merültek fel, tehát pontosan azokon a területeken, amelyekkel kapcsolatban a Jobbik már háromnegyed évvel ezelőtt figyelmeztetett, hogy az ágazati adók, a különadók áthárítása ezeken a területeken fog bekövetkezni.
(11.20)
Miért nem láthatunk ezen jelentésben egy tízoldalas mellékletet arról, hogy milyen vizsgálatok, milyen tesztek bizonyítják, ha bizonyíthatják azt, hogy ezek az ágazati adók, különadók áthárításra kerültek. Ez egy viszonylag könnyen vizsgálható terület, olyan könnyen vizsgálható terület, hogy még egy-egy parlamenti frakció szakértői csoportja is képes arra, hogy eredményeket, számokat, statisztikákat mutasson fel. Így bizonyítottuk be például azt, hogy egy lengyelországi átlagos devizahiteles mintegy 1,5-2 százalékkal kevesebb kamatot fizet, mint egy magyar. Azért van versenyhivatalunk, azért van PSZÁF-unk, és elnézést, hogy szélesebb kitekintésben beszélek a fogyasztóvédelem rendszeréről, de ezek csak összehangoltan és finomhangolással képesek hatékonyan működni, külön-külön működtetve, külön-külön támogatással csak részeredményeket képesek elérni.
Az is látható, hogy az érintett bankok lényegében röhögnek a markukba, soha nem kaptak olyan szintű bírságot, ami elriasztó, elrettentő lenne, a működési engedélyük legalább átmeneti időre történő felfüggesztése sem jogi, sem egyéb okokból, de fel sem merült, amit önmagában felháborítónak tartunk. Azt kellene látni, hogy az eszközrendszer teljes átalakítása vezethet csak megoldáshoz. Ugyanígy azt is láthatjuk, hogy a kereskedelmi törvény alapján indult eljárások tekintetében, amelyek kimondottan a már korábban is említett Tesco, Auchan és Metro áruházláncokat érintik, szintén nem sikerül olyan eredményt felmutatni, amelyek ezeket a visszaéléseket legalább visszaszorítanák.
A kereskedelmi törvény tiltja azt a fajta visszaélő magatartást, amit itt tapasztalhatunk, van egy eleve érdekes kiírás, amely szerint önszabályozó etikai kódexet kellene ezen társaságoknak benyújtaniuk, tehát a rablót megkérjük arra, hogy önmérsékelje magát egy kicsit, mert ez bizonyára sikerül neki. De ha már ez a szabályozás, és ha már vizsgáljuk ezt a területet, akkor is látható, hogy a korábbi négy döntés utóvizsgálata, utókövetése esetén nem a Provera-beszállítókkal kapcsolatban felmerült problémáival volt gond, hanem azzal a három társasággal, a Tescóval, az Auchannal és a Metróval, amelyek egyfajta gyarmatként kezelik Magyarországot, folyamatos szabadrablást hajtanak végre, és nem mondható el az sem, hogy bármi visszatartaná őket ezektől.
Még egyszer mondom, a legmagasabb bírság, amit kivetettek ezekre a szervezetekre - példának okáért egy Tesco estében - egy óra alatt, egy áruház bevételéből kifizethető, semmiféle elrettentő ereje nincsen. Miért nem képesek végre a bírságolás metodikáját olyan módon kidolgozni - teljesen mindegy, hogy mérlegfőösszeg vagy bármi más alapján vetik ki -, hogy a hazai kis- és középvállalkozó ne dögöljön bele a bírságolásba, még ha hibát követ el, akkor se - természetesen vannak olyan hibák, ahol a működés továbbfolytatása nem képzelhető el -, de ugyanakkor a teljesen egyértelműen multiérdekeltségű, multihátterű vagy kimondottan multi esetekben olyan szintű bírságokat kell kivetni, amelynek az elrettentő ereje kétségbevonhatatlan, és amely elveszi a kedvét a multibűnözőnek attól, hogy Magyarországon folytassa az eddigi tevékenységét.
A fogyasztói csoportok esetében ugyanígy egy nagyon egyszerű szankciórendszerrel nem a visszaesőket kellene folyamatosan monitorozni, vizsgálgatni, hanem egész egyszerűen kitakarítani a magyar piacról azokat, akikkel probléma van, hiszen látható az is, hogy a fogyasztói csoportok számával és a velük kapcsolatos visszaélések, az ezzel kapcsolatos panaszok számának a 2010. évi növekedése arra utal, hogy a korábbi beavatkozások lényegében nem vezettek eredményre. Tehát itt sokkal erősebb nehéztüzérséggel kellene csatába indulni, és még egyszer mondom, a bírságolás teljes rendszerének átalakításával.
Ami fellelhető a jelentésben, és szintén egy olyan pont, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, ez a folyamatos szabadpiaci verseny már-már dogmaszintű mantrázása, amely lehetőleg minden állami beavatkozás és szabályozás nélkül kell hogy megvalósuljon, és ez pedig a neoliberális gazdaságpolitika egy vezető eleme. Maga a verseny semmit nem fog megoldani, ugyanis egy teljesen hihetetlen és hiteltelen téveszme. Egész egyszerűen arról szól, amit versenynek hívnak Magyarországon, hogy az ezerszer erősebb letörli a térképről a sokkal gyengébbet, tehát ez az erősebb kutya elvének érvényesülése, hogyha kicsit profánabbul szeretnénk megfogalmazni. Magyarországon nincs verseny, az utóbbi évtizedekben sem volt jellemező a verseny; sem kereskedelmi, sem beszállítói, sem alvállalkozói, sem mezőgazdasági, sem multiszinten nem lehet versenyről beszélni Magyarországon.
Látható az is, és már a versenytörvény sugalmazásai alapvetően hibásak, amikor azt mondja, hogy az erőfölénnyel éljenek nyugodtan azok, akiknek van, csak ne éljenek vele vissza. Pedig pontosan arról lenne szó, hogy Magyarországon, egy tisztességes verseny keretein belül a magyar termelőt, a magyar vállalkozót kell és kellene olyan helyzetbe hozni, hogy lehetővé váljon számára egyáltalán az, hogy konkurálni tudjon az agyontámogatott idegennel, külföldivel, aki sokszor ingyen kapta az önkormányzattól az ingatlant, aki adókedvezményeket kapott, aztán a cégérátfestés után újabb adókedvezményeket kapott, aztán eljuthattunk oda, hogy a Holcim és egyéb Magyarországra bejövő társaságok esetében egy-egy új munkahely 5 millió forintba került, vagy 8 millió forintba került. Ez nem verseny, kérem szépen. Milyen versenyről beszélnek? Mi a versenynek ez a szabadpiaci dogmatizálása, ami azt próbálja sugalmazni, hogy majd a verseny megold nekünk mindent? Semmiféle verseny nincs Magyarországon, ezt szögezzük le, ami van és ami tapasztalható, az a hazai háttérbe szorítása szinte minden esetben.
A korrupció tekintetében is elmondhatjuk, hogy ez igaz, a 90 napos, 180 napos fizetési határidők ismeretében is, amelyek a törvényi tiltások, az újabb szabályozások ellenére is még mindig jelen vannak, a körbetartozásokra ez szintúgy igaz, és át lehet menni úgy Budapesten vagy Budapest környékén egy hídon, hogy annak az alvállalkozói, építői közül lényegében senki nincsen kifizetve, és több tulajdonos kellett hogy öngyilkos legyen. Milyen versenyről beszélünk? Magyar beszállítókat, vállalkozókat versenyeztetünk, hogy részt vehessenek nagyberuházásokban, nem fizetik ki őket, és aztán hallgatnak a fogyasztóvédők, hallgatnak a hatóságok, hallgatnak az állami szervek, és nem történik semmi. Ez az a szabad verseny, amit annyira dogmatizálni kellene? Nem hiszem.
Az is egyértelműen látszik, hogy a GVH, a PSZÁF, a fogyasztóvédelem - és elsősorban itt most a GVH-ra gondolok - eszközrendszerének, forrásrendszerének erősítése valóban óriási lehetőségeket rejt magában, adott esetben 3-4-szeres hatékonysági mutatókkal, szorzókkal, és igenis korlátlanul lehetne növelni addig az erőforrás-ellátottságot, ameddig az eredményesség ezt alátámasztja. Ezzel kapcsolatban azt hiányolom, hogy a konkrét vizsgálatok, a konkrét mutatószámok megvannak-e, amelyek bizonyítják egy hasonló hatósági szerv hatékonyságát, tehát hogy mennyi plusz erőforrás bevonásával mire lenne képes adott esetben a Gazdasági Versenyhivatal. Egyáltalán magának a GVH-nak lehetne egy olyan kiegészítő szerepe, amely újfajta mutatószámok meghonosítására gondol, és ezen gondolkozik.
Nyikos László kiváló képviselőtársam a tavalyi évben is megerősítette azt, hogy több mint 800 központi költségvetési szervet ismerünk, ezek esetében a rájuk jellemző mutatószámok kimunkálása, az azok alapján történő hatékonyságmérés és -felmérés elengedhetetlen eszköz lenne annak érdekében, hogy vizsgálni lehessen ezek fontosságát vagy nem fontos voltát. Én nem látok errefelé elmozduló jelet az utóbbi egy év viszonylatában sem - nagyon remélem, hogy meg tudnak cáfolni e tekintetben -, azt a társadalmi hasznot pedig mérni kellene, amelyet ezek a szervek létre tudnak hozni. Tehát továbbra sem értem azt, hogy a száz-egynéhány munkatárshoz képest miért nincs idén 300 vagy 400, amikor egy 700-800 ezres közszféráról beszélünk, és azon belül egy olyan szervezetről, amelynél a hatékonyságnövelés vagy növelés lehetősége egyértelmű lenne, hogyha az erőforrásait is növelnék.
Az is látható, hogy a GVH teljes szerepköre átértékelésre szorulna - hiszen az utóbbi 20 évben mi történt? Létezett Gazdasági Versenyhivatal, nem a mostani apparátussal, nem a mostani vezetéssel, való igaz, de ’89-90-et követően bekövetkezett egy olyan spontán privatizációs folyamat, amikor Magyarországot kirabolták, lerabolták, gyarmatosították. Megszüntették, tönkretették a magyar ipart, a magyar mezőgazdaságot, privatizálták szépen sorra az energiaszektort, a bankrendszert, lezüllesztették az egészségügyet, és ami a legsúlyosabb, megszűntek a valódi termelést végző magyar ágazatok, megszűntek a magyar tulajdonú nagy- és kiskereskedelmi vállalatok, és ez mind-mind a piac leépítésével, az idegen behozatalával, a spekulatív tőke megtűrésével járt. Ilyen esetekben nagyon jó lett volna egy olyan Versenyhivatal, amely folyamatosan rázza a vészcsengőt, aztán rázza a harangot is utána, hogyha arról van szó, és félreveri a harangot, hogy Magyarországon olyan dolgok történtek, amelyek Közép-Európában példátlanok. Egyik-másik országot sem gyarmatosították ennyire, ilyen szinten a kormányzatok és a hatóságok asszisztálása mellett. Tehát elmondható az, hogy amikor egy 2010-es jelentés kapcsán egy hosszabb távú kitekintésre ragadtatjuk magunkat, akkor a szegénységi bizonyítvány bizony ott van. Tehát senki nem lehet büszke arra, amit letett az asztalra, egészen addig, amíg ezek a múltban elkövetett problémák nem kerülnek orvoslásra, és Magyarország nem kerül vissza az élhető országok közé.
Még egyszer mondom, ehhez olyan hatóság, olyan Versenyhivatal kell, amely minden esetben hatékonyan képes rázni a vészcsengőt, hogyha baj van, és eléri azt, hogy erre oda is figyeljenek, még akkor is eléri, hogyha az eszközrendszere hiányos a probléma megoldásának a közvetlen útját-módját illetően. Mindenképpen arra van szükség, hogy olyan Versenyhivatalunk legyen, amely biztosítja a hazai ipar, a hazai vállalkozások és a magyar emberek védelmét a multinacionális bűnözőkkel szemben.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Jobbik soraiban.)
