SZŰCS ERIKA
SZŰCS ERIKA
SZŰCS ERIKA (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Itt már elhangzott, hogy az uzsoratörvényről beszélünk, de ez egy általános vita, és a törvény bizonyos típusú viszonyokat igyekszik szabályozni, és azt gondolom, hogy ennek a viszonynak a tartalma az igazán lényeges, hiszen ez nemcsak az uzsorában jelenik meg. A rendszerváltás óta eltelt két évtizedben bizony más formában is meg kellett ismerkednünk olyan szituációval, amikor magukat megvédeni nem képes, nehéz helyzetbe kerülő embereket mások kifosztottak, kihasználtak; emlékeztetném önöket a lakásmaffiózókra, a csicskáztatókra és az uzsorásokra. Más a forma, de valahol a lényeg hasonló, és azt gondolom, hogy emiatt el kell gondolkodnunk azon, hogy mit is jeleznek ezek az ügyek.
Engedjék meg, hogy abszolút szubjektíven három dolgot emeljek ki, amit én nagyon fontosnak tartok, és azért tartom fontosnak, mert nyilvánvalóan a későbbiekben a törvényhozás, a szabályozás és az állami intézkedések is kell hogy ezekre a dolgokra reagáljanak.
Az egyik dolog az - és azt gondolom, hogy ebben egyetértés van ebben a teremben, hiszen minden egyes frakcióból elhangzottak ilyen fölszólalások -, hogy egyfelől az elmúlt két évtizedben, a rendszerváltás óta népes társadalmi csoportok szakadnak le a társadalmi fő folyamatoktól, ráadásul úgy, hogy ha krízishelyzetbe kerülnek, akkor vagy nem tudják, hogy hova kell segítségért fordulni, vagy nincs hova fordulni segítségért, mármint hivatalos segítségért.
A másik, és ez még súlyosabb, hogy nagyon sok család esetében a krízishelyzet állandósul, a kiszolgáltatottság emiatt mélyül, és egyre messzebb kerülnek attól, hogy a helyzetük a szokásos módszerekkel konszolidálható és megoldható legyen, ezért, ha mégiscsak a hivatalos állami vagy önkormányzati lehetőségek iránt érdeklődnek, afelé fordulnak, akkor kiderül, hogy a jelenlegi eszközeink alkalmatlanok az adott élethelyzet megoldására. Aki itt önkormányzati képviselő volt, tisztségviselő volt, az tudja, magam is rengeteg olyan panaszossal találkoztam korábban, akiknek csak azt tudtam mondani, hogy ha akkor jött volna hozzám véleményért, tanácsért, mielőtt döntött volna, hogy mit csináljon, akkor talán tudtam volna segíteni, most már sajnos minden eszköz alkalmatlan arra, hogy az ő élethelyzetét megoldjuk.
Az utolsó elem, amit kiemelek, hogy bizony, azt is jelzik ezek az események, hogy a társadalmi szolidaritás meglehetősen szakadozik. Több oka van ennek, és én nem arra a társadalmi szolidaritásra gondolok, ami ilyen buksisimogató - hogy ó, szegény, nehéz helyzetben van, neki mindent szabad, nekünk kell magunkat megszaggatni, hogy neki jobb legyen -, hanem arra a fajta társadalmi szolidaritásra, amiben, azt gondolom, mindannyian egyetérthetünk, mert a jogok és kötelezettségek egyensúlyán és harmóniáján alapul, és aki ezt az elvet a maga életvitelében, a maga körülményei között érvényesíti, akkor azt gondolom, az érdemes a társadalmi szolidaritásra.
Sajnos az elmúlt másfél évben a politika kirakatában nagyon gyakran megjelenő bűnbakképzés, a nehéz helyzetbe került, szociális jövedelmekből élő emberek élettörténetének kriminalizálása mindennapos lett. Értem én azt, hogy ez valószínűleg egy korábbi, túlságosan is megengedő társadalompolitikának a visszahatása, amiben nekünk van felelősségünk, bár azt gondolom, ezt enyhíti az, hogy 2008-2009-ben a politika más irányt vett, és elkezdődött ezeknek az intézkedéseknek a megalapozása, az első változatoknak, törvényeknek a megalkotása, amelyeknek a gyakorlati tapasztalatok alapján történő módosítása, mint például ez is, időszerű, célszerű és ésszerű, és ezért támogatjuk is. De azt gondolom, egyúttal ezek a dolgok azt is jelzik, hogy nekünk itt a törvényhozóknak mindenképpen ezeket a társadalmi folyamatokat nagyon körültekintően, tárgyilagosan kell végiggondolni, és méltányos megoldásokat kell alkalmazni annak érdekében, hogy hosszú távon is eredményes legyen az intézkedés.
(15.40)
Miért is ez a hosszú felvezetés, hiszen önök is elmondtak olyan példákat, amiket én is ismerek és meg is értek, hogy szociális segélyosztáskor megjelenik a nyugati autóval az uzsorás, aki vagy maga is fölveszi a szociális segélyt, vagy ha nem, akkor elveszi a kártyát és fölveszi a pénzt. S elhangzottak olyan mondatok is, amelyek arról szóltak, hogy ezek az emberek abszolút nem tudnak gazdálkodni, és rögtön a kocsmába vagy a játékgépbe viszik a pénzt. Biztos van ilyen eset is, de azt gondolom, hogy ez az általánosítás megengedhetetlen. Ilyen társadalomszemlélet alapján nem lehet normális, működő és eredményeket hozó törvényeket alkotni, mert nem igaz, hogy ma Magyarországon csak az a család, az az ember van bajban, aki felelőtlenül gazdálkodik, elszórja, elgépezi, elissza a pénzét, legyen az munkajövedelem és/vagy plusz szociális jövedelem, és ezért szorul az uzsorásra. Ha ez így lenne, akkor ez a törvény rendben is lenne, mert akkor megszűnik az uzsorás, nincs pénz ilyesmire, és a többiből lehet rendezni a rezsit, a gyerekek taníttatását meg mindent, amire szükség van.
Ez azonban nem így van. A Fidesz-frakcióból is elmondták, a Jobbik-frakcióból és az LMP-frakcióból is, hogy vannak olyan családok, ahol a legfelelősségteljesebb gazdálkodás mellett sem elegendő a jövedelem arra, hogy a család szerény megélhetési költségeit fedezzék. Tehát nem elég az egyik oldalon az uzsorásokkal foglalkozni, ennek akkor lesz valódi hatása, ha a kormány folytatja a törvényjavaslatok készítését, és benyújt olyat, amely az előbb említett társadalmi szolidaritási felfogás, azaz a kötelességek és jogok egysége alapján a pénztelenséget is megpróbálja enyhíteni.
Sőt a vita még inkább rávilágított arra, hogy a helyzet rendkívül bonyolult, mert két dolgot kell megcsinálni. Egyrészt az eladósodott családokat kiszabadítani az uzsorás karmából, másrészt megakadályozni, hogy visszasüllyedjen és ugyanilyen helyzetbe kerülhessen. Azt gondolom, erre nem válasz az, amit nagyon sokszor hallunk, hogy dolgozni kell, ez egy munkaalapú társadalom, és aki dolgozik, az majd előrehalad, ha pedig valami gondja van, akkor a bank segít neki. Ebben a Házban nagyon sokszor elhangzott, hogy Magyarországon számolatlanul vannak olyan családok, ahol generációk nem látták a szüleiket dolgozni, és nem azért, mert nem akartak, legalábbis nagy részben nem feltétlenül azért, mert nem akartak, hanem azért, mert hiába akartak, nem sikerült.
A rendszerváltás után 18 évvel történt egy váltás a foglalkoztatáspolitikában, amikor rájöttünk arra, hogy ha a vidéki gazdaságfejlesztés eredményeire várni kell - márpedig a legnagyobb elszántság és pénz mellett is ez egy hosszú távú folyamat -, akkor az államnak foglalkoztatóként be kell lépnie. Igen ám, de az önök közmunkaprogramjában a számháború dominál és nem az a gondolat, amit mi többször is megfogalmaztunk, hogy a közmunkának akkor van értelme, ha társadalmilag teljesíti azt a funkciót, hogy mindig, minden családban legyen legalább egy nyolcórás kereső. Az uzsora elleni harcnak ez egy hatékony eleme lehet, de nem így van felépítve ez a program.
Ezért javaslom, gondolják meg, hogy ha már a közmunkára ráköltjük a pénzeket - s remélem, hogy a jelenlegi 64 milliárdnál jövőre többet -, akkor legyen egy ilyen rendező elv akkor, amikor a foglalkoztatottakat kiválogatják, hiszen ez mindenképpen fontos lehet abban, hogy a családnak legyen jövedelme, és le tudjon válni az uzsorásfinanszírozásról. Akinek nincs munkája, sőt esélye sincs erre az etnikai hovatartozása, a kora vagy a képzettsége miatt, az hiába szeretne a bankban átmeneti gondjai megoldására vagy tartós céljai megvalósítására pénzt szerezni, nem hitelképes, és hiába megy a bankba, onnan kiszorul.
Az sem helytálló feltételezés, hogy a szociális jövedelmekből fényesen meg lehet élni. Nagyon sokan még szerényen sem tudnak. Ugyan vannak legendák meg e-mailek keringenek, hogy sok gyerekkel meg fogyatékos gyermekkel 400-500-600 ezer forintot össze lehet szedni, de ha ezt a szociális jogszabályokhoz hozzápasszítjuk, akkor kiderül, hogy ezek a számok nemigen jönnek ki. És főleg nem szabad azt gondolni, hogy minden család, ahol a szülők munkanélküliek, felelőtlenül gazdálkodik. Egy két évvel ezelőtti felmérés szerint a magyar gyerekek 15 százaléka olyan családban nevelkedik, ahol mind a két szülő munkanélküli. El lehet képzelni, hogy ott milyen jövedelmi viszonyok vannak. Úgyhogy nagyon sok dolgozni akaró, de nem tudó, éppen ezért nagyon kis jövedelmű család szűkölködik és vannak pénzügyi gondjai.
Most úgy látszik, hogy hozzájuk csatlakozik egy harmadik csoport is, a nehéz helyzetbe került devizahitelesek egy része, aki ide csúszik. Nemrégiben olvastam egy hetilapban egy cikket, amely arról szólt, hogy egy rossz üzleti döntés, egy frankhitelválság egy korábban jól menő vállalkozó családját abba a helyzetbe sodorta, hogy nemcsak a részleteket nem tudja fizetni, hanem már a rezsit sem.
A jövedelemnélküliség és a pénzügyi nehézség a különböző társadalmi csoportoknál különböző formában jelenik meg, de minden egyes esetben azt a kockázatot jelenti, hogy ez a család előbb-utóbb az uzsorások karmaiba kerülhet, ezért semmiképpen nem elegendő az uzsorások elleni harc; teljesen egyértelmű, hogy szükséges, de kevés. Értjük és halljuk a kormány szándékát, ami persze nemcsak az uzsoráról szól, hiszen ha jól értjük, akkor a természetbeni juttatások kiterjesztése, a közmunkások fizetésének heti folyósítása, a rezsiköltségek befagyasztása mind a pénzhiány rendezését próbálja megoldani, illetve a pénz darabolásával az uzsorások lehetőségét szűkíteni, hiszen sok képviselőtársam elmondta, hogy amely családoknál megjelenik a pénz, ott megjelenik az uzsorás is.
Feltétlenül szükséges lenne ezt a harcot továbbgondolni, és más eszközöket is a parlament elé hozni, ezért meggondolásra ajánljuk azt, amit a 2011-es költségvetéskor is szerettünk volna, ha a kormány folytat, azért, hogy a bankokból kiszoruló családoknak legyen más lehetőségük. Élesszük fel - nem feltétlenül ugyanolyan szabályozás formájában, még névben sem kell - a krízisalapot, a szociális kölcsönt - az egyik állami volt, a másik meg önkormányzati intézkedés -, bizonyos vizsgálat után a szociális jövedelmek előlegfelvételi lehetőségét, a nyolcórás közmunkát, illetve a közmunka szervezésének azt a logikáját, amiről beszéltem, valamint a civil kezdeményezések támogatását. A 2000-es évek első felében volt egy időszak, amikor az úgynevezett diszpécserközpontok létrehozása volt a cél, ahol egy hálózatban a különböző civil kezdeményezések csatlakoztak az állami és az önkormányzati lehetőségekhez, és így olyan családok számára is lehetett segítséget találni, amelyeknek az ember önkormányzati képviselőként vagy alpolgármesterként a maga eszköztárából semmit nem tudott adni. Vagy itt van a grameen bank, a szegények bankja, a reménykassza. Tehát nagyon sokféle lehetőségen lehet és kell is gondolkodni ahhoz, hogy tartós eredmények szülessenek.
Végül még egy gondolat: úgy tűnik, hogy vannak másféle uzsorások is, akik más társadalmi csoportot fenyegetnek, de velük is foglalkozni kell. A devizahitel-válság nagyon sok dologra ráirányította a figyelmünket, ami korábban nem volt olyan társadalmi méretű, ezért nem érzékeltük igazán, hogy milyen nagy gond. Levelet kaptam egy devizahitelestől, aki 10 millió forintot vett fel, most 39 millió forint a tartozása, ebből 12 millió forint a végrehajtó felé. Úgy gondolom, hogy a végrehajtás szabályai is végiggondolandók, de erről ebben a teremben még nem hallottam. Ezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy az uzsora kockázata a legszegényebbektől most már csúszik föl az alsó középosztályig, ezért ezt a munkát ennek a törvénynek a meghozatalával, megalkotásával és elfogadásával nem tekinthetjük lezártnak.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)
