PICHLER IMRE LÁSZLÓ
PICHLER IMRE LÁSZLÓ
PICHLER IMRE LÁSZLÓ (Fidesz), a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az önkormányzati bizottsági ülésen elmondtam, hogy aki nem ápolja őseinek a múltját, az a jövőjét sem tudja megfelelően építeni. Zrínyi Miklós 1566-ban bekövetkezett mártírhalála nemes kötelezettséget rótt a város mindenkori lakóira, az önfeláldozó hazaszeretetet megtestesítő hős emlékének, sőt kultuszának az ápolását. Erre a török uralom alatt értelemszerűen nem volt mód, az emlékezés feltételeit, kereteit a város és a vár 1689. február 13-án történt oszmán uralom alóli felszabadítása teremtette meg. A település lakói tisztában voltak az 1566-os ostrom jelentőségével, amit az is mutat, hogy az 1691-ben megalkotott címerében két oroszlán harcol egy mocsárban álló várért: az egyik oroszlán Zrínyi Miklóst, a másik Szulejmán szultánt jelképezi.
1788-ban II. József kezdeményezésére a barokk templommá alakított volt főtéri dzsámi kupoláján a nagy osztrák festő, Dorffmaister István örökítette meg a vár elestét és felszabadulását, így a város lakosságának döntő többségét kitevő katolikusok ezentúl a szentmiséken is találkozhattak a nagy Zrínyivel és katonáival, sőt a ravatalon fekvő Szulejmán szultánnal is.
A reformkorhoz köthetők a rendszeres megemlékezések Zrínyi és hős katonái mártírhaláláról. A mohácsi csata 300. évfordulóján maga Kölcsey Ferenc sürgette a nemzetet, hogy a kései utódok emlékünnepségek megrendezésével idézzék fel az ősök cselekedeteit szerte az országban, mert - és itt idézném Kölcseyt -: “minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi jámbor felett plántálva; minden dal, régi ősről énekelve; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve: megannyi lépcső a jelenkorban magasabbra emelkedhetni”.
(18.40)
Azért javasolta: keressetek alkalmat a hajdanra visszanézhetni, és ezért melegülni.
A város lakói megfogadták Kölcsey szavait, s Góczy Konrád plébános és Mérey József járási főszolgabíró kezdeményezésére 1833-ban megrendezték az első Zrínyi-ünnepséget. Ez kezdetben egyházi ünnep volt, amelynek keretében gyászmisét tartottak, és beszédben méltatták a hősök emlékét. Az első Zrínyi-ünnepségre emlékvers is készült, amelyet Kaposváron nyomtattak ki. Juranics László pécsi kanonok, Zrínyi Miklós zászlótartójának leszármazottja alapítványt hozott létre, így minden évben méltóképpen megrendezhették az évről évre egyre gazdagabb megemlékezést. A kezdetben egyházi ünnepség az évek során folyamatosan bővült, fáklyás menettel, mozsarazással, a városháza és a vár kivilágításával, sőt színielőadással is; a reformkori lapok is előszeretettel tudósítottak róla. Minden évben akadt olyan mecénás, aki az emlékbeszédet több száz példányban kinyomtatta.
A szabadságharc leverését követő néhány éves kényszerű szünet után a Zrínyi-ünnepségeket a Bach-korszak idején is megtartották, s a nemzeti zászlókkal történő fáklyás felvonulások a rendszer elleni tiltakozásnak is számítottak. A szigetváriak otthon is ünnepeltek, minden háznál megvendégelték ismerőseiket, a szegényebbeknek sem kellett dolgozni.
1867-től az ekkor megalakult Szigetvári Olvasóegylet szervezte a Zrínyi-kultusz világi eseményeit. Az egylet tiszteletbeli elnökévé Kossuth Lajost választották, aki ezt elfogadta, és 1870-ben Turinból írt hétoldalas levelében köszönte meg. A levélben a kormányzó méltatta Zrínyi, “s 2500, többnyire névtelen félisteneinek” hősiességét, valamint párhuzamot vont a Zrínyi-család sorsa és a magyar haza sorsa között a kiegyezés kapcsán.
Kossuth üzenete új lendületet adott Szigetváron a Zrínyi-ünnepségek szervezésének, s egyben egy Zrínyi-szobor felállításának is. Az ország első Zrínyi-emlékműve 1878-ra készült el, miután lelkes adakozók jóvoltából 20 ezer forint gyűlt össze. Ez a máig a város főterén álló szobor egy félholdas zászlóra, ágyúcsőre taposó ércoroszlán, amely vörös márványból faragott magas kőtalapzaton áll. Ahogy a szobor leleplezéséről tudósító Vasárnapi Újság írta: “Szigetvár példásan emléket állított hősének, Zrínyinek. Egy ércoroszlán hirdeti Zrínyiék hősiességének emlékét. Ez az oroszlán az erőt, bátorságot és a fenséget jelképezi. Az ércoroszlán 5 láb magas és 6,5 láb széles vörös márványból faragott kőtalpon áll, az egyik oldalán Vörösmarty 1830-ban íródott, Sziget című versének soraival: “Honfi! ha föllépendsz düledék várára Szigetnek, / Sírva ne említs szót sajnos eleste felől. / Ott hős Zrínyi körül bátor daliái nyugosznak, / Gyönge panaszszózat bántja nagy álmaikat.” Az oroszlánszobrot ettől kezdve a szigetváriak minden évben megkoszorúzták szeptember 7-én, amely ma is a város egyik jelképe.
Az olvasóegylet a századfordulótól gyűjtötte a Szigetvár történetéről és a Zrínyiekről szóló, ezekre vonatkozó anyagokat is, azzal a célzattal, hogy múzeumot hozzanak létre Zrínyi Miklós emlékére. E nemes célra 1917. szeptember 7-én külön egyesület alakult, a Zrínyi Miklós Múzeum Egyesület, amely kizárólagos tevékenységének a Zrínyi-kultusz terjesztését szentelte, s az olvasóegylet mellett lelkes szervezője lett a Zrínyi-emlékünnepségeknek. Még az 1918-tól 1921-ig tartó szerb megszállás alatt is engedélyezték a szerb hatóságok a Zrínyi-ünnepség megtartását az olvasóegylet kertjében és helyiségeiben. A katonaság parancsnoka ki is telepítette innen katonáit, hogy jelenlétükkel ne feszélyezzék a megemlékezőket.
Szeretném elmondani, hogy a szultán 1566. augusztus 6-án táborozott le Szigetvár alatt, és hatalmas seregével megkezdte a mocsaraktól körülölelt város ostromát. A védők jelentős része magyar volt - körülbelül 80 százaléka -, akik javarészt Baranyából és Somogyból származtak, de voltak mellettük számosan horvátok és néhány német is. A védők a vár kapujában egy hatalmas fakeresztet állítottak, hogy emlékeztessenek a hazájukhoz és hitükhöz való hűségükre. A küzdelem már az első napoktól hihetetlen hevességgel tombolt. A hosszú küzdelemben nagyon sokan vesztek el mindkét részről. Csak az augusztus 15-e körüli nagy rohamokban 1600 török katona nyerte el a vértanúság koszorúját, köztük az elit seregtestből, a janicsárokból 600 fő.
A túlerő lassan beszorította a védőket a belső várba. Ez augusztus 19-én - vagy más források említése szerint három nappal később - történt. Az ostromlók a szigetet körülvevő, az Almás-patak vizétől felduzzadt tó vizén és a körben fekvő ingoványos területen több töltés építésébe kezdtek, amelyen aztán támadásba indulhattak a bástyák ellen. Ez igen nehéz munka volt, és a védők kíméletlenül puskáztak, nyilaztak a munkásokra. Amikor a töltések megfelelően készen álltak, megindulhatott a támadás, a tömegroham. Ilyen nagy rohamra került sor a vár délnyugati részén épített töltésen augusztus 26-án reggel. A török janicsárok nagy lelkesedéssel és elszántsággal támadtak, de a védők olyan irtózatos tüzet adtak rájuk ágyúkból és puskákból, hogy ezek a nagyon bátor török harcosok is mind meghátráltak.
Augusztus 29-én újabb nagy általános támadás indult, hiszen Szulejmán szultán babonásan tisztelte e napot, amolyan szerencsenapjának tekintette. 1566. augusztus 29-én Szigetvár alatt azonban megtört a sikersorozat. A szigeti védők a három irányból támadó janicsárok, szpáhik és önkéntesek tízezreit véres fejjel verték vissza a falakról, a törökök vesztesége csak ezen a napon 4ezer halott volt. Feljegyezték azt is, hogy vitézül verekedett a védelemben maga Zrínyi is, és nem egy törököt elsőként, saját kezűleg vágott le.
Mármost felvetődik a kérdés, hogy miért vállalták ezt az önfeláldozó küzdelmet. Bizton állíthatjuk, hogy a korban e hősies magatartásforma, avagy “emberül” viselkedni a harcmezőn, a kor követendő magatartásmintája volt. A vitézi életre való felkészítés már a kicsiny gyermekkortól fogva elkezdődött, s mind a környezet, mind az ideológiai háttér, a vallásos neveltetés - történjék az akár katolikus, akár protestáns légkörben - arra tanította őket, hogy a hitért és a hazáért harcolni s akár az életet áldozni a legnagyobb érdem. A helytállást a bátorság és a rendíthetetlenség példázta. Egyértelműen állíthatjuk, hogy a szigetvári védő, Zrínyi Miklós főkapitány és horvát bán cselekedeteit egyéniségének minden ellentmondásos volta ellenére - vagy éppen ezzel együtt - ez a korabeli vitézi attitűd határozta meg.
A szultán nem láthatta meg a győzelmet, mivel szeptember 6-án meghalt, de halálát vezérei a katonák előtt eltitkolták, és a következő napon újabb rohamra került sor. A védők helyzetét kilátástalanná tette a belsővárban tomboló tűzvész, amelyet a lőportorony felrobbanása okozott. Ekkor dönt Zrínyi a kirohanás mellett. A kirohanó vitézek minden védőeszközt, pajzsot, sisakot és páncélt letéve, az ágyút az ellenségre sütvén a kapunál tolongó oszmánokra törtek, élükön a várkapitánnyal. A megmaradt védők Zrínyi Miklós és Juranics Lőrinc, a zászlótartó mögött sorakoztak fel, aki utoljára még egyszer kibontotta a dunántúli főkapitányi lobogót, és aztán “Jézus, segíts!” csatakiáltásukkal törtek az ostromlók kapu előtt tolongó áradatára. A krónikás írja, hogy a lövedékek, a nyilak, a golyók és dárdák szinte jégeső módjára zúdultak rájuk. Zrínyit a küzdelemben több lövés érte mellén is, fején is, ekkor elesett, s a körülötte küzdő vitézeket mind levágták.
(18.50)
Végül a halott Zrínyinek fejét vették és a török táborban kopjára szúrva közszemlére tették. A hősies kirohanással a védők, élükön a vitéz horvát bánnal, valóban megkoronázták addigi harcukat.
Az ostromló oszmánok nagyon súlyos veszteségeket szenvedtek. Már a kortársak, Istvánffy Miklós, Forgách Ferenc és mások is több mint 20 ezer halottra becsülték a törökök veszteségeit. A mai kutatások tükrében állítható, hogy az ostromló török hadsereg állományának 42 százalékát elvesztette. A nevezetes és hatalmas szultán halála, illetve az ostromló seregnek ilyen óriási veszteségei valósággal pirruszi győzelmet jelentettek. Szigetvár ugyan elesett, de Nyugat-Magyarország megmenekült. A szultán halála és az, hogy őt már nem követte hasonló kvalitású uralkodó az Oszmán Birodalom élén, valószínűleg szintén hozzájárult ahhoz, hogy a későbbiekben a szigetvári küzdelem szimbolikus értéket nyerjen, s mintegy győzedelmes harcként jelenjen meg.
Nagyon fontosnak vélem megemlíteni, hogy mindebben nem mellékes az a tény sem, hogy egy évvel Szigetvár ostroma előtt a szultán nagy tengeri expedíciót küldött Málta szigetének meghódítására, amelynek a stratégiai jelentőségét talán nem kell vázolnunk, hiszen ennek ellenőrzése révén karnyújtásnyira vált volna a török számára nem csupán Dél-Itália, de maga Róma, illetve a spanyol partvidék is, egyszóval az egész mediterráneumot birtokolta volna.
A johanniták sikerrel verték vissza a török rohamokat, és így a keresztény Nyugat egy rövid időre fellélegezhetett, de egyáltalán nem volt biztos, hogy a viharfelhők örökre eltávoztak és a közvetlen fenyegetés megszűnt volna Itália és Nyugat-Európa számára. Azonban az, hogy ez a hódító szultán egy év múltán a szigeti táborban meghalt, valósággal győzelemszámba ment a haragjától rettegő kereszténységben. Így a nagy szultán halála mintegy győzelemmé magasztalta a keresztények vereségét Magyarországon, Szigetvár romos falai között.
Amikor a dédunoka, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós pennájára tűzi a neves ős szigetvári hősi harcát, azon túl, hogy él a költői szabadság eszközeivel, művének minden sorában jelentkezik a vizsgált korszakunkra vonatkozó vallásos morál és identitástudat.
Utolsó gondolatként szeretném elmondani: e nagyszerű harci tett indokolja Szigetvár város leghősiesebb városként történő elismerését, amellyel az Országgyűlés méltó emléket állít az óriási túlerővel szemben folytatott harcokban elhunyt hős katonáknak, valamint a polgári lakosság csatákban mártírhalált halt tagjainak.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
