MIRKÓCZKI ÁDÁM
MIRKÓCZKI ÁDÁM
MIRKÓCZKI ÁDÁM (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Tegnap volt egy éve, hogy 2010. április 10-én a lengyel légierő 101-es oldalszámú Tu-154M-es utasszállító gépe lezuhant a szmolenszki katonai repülőtér melletti erdőben. Fedélzetén életét vesztette Lech Kaczyński lengyel államfő, valamint az ország politikai és katonai vezetésének számos tagja. A légi katasztrófát senki nem élte túl, odaveszett 89 utas, köztük magas rangú politikusok, katonai vezetők, diplomaták, egyházi méltóságok és a gép teljes, 7 fős személyzete, összesen 96 fő.
Az úti cél már önmagában egy tragikus lengyel történelmi esemény színhelye volt: Katyń. A hely, ahol 71 évvel ezelőtt az alsó becslések szerint is 20-22 ezer lengyel személyt végzett ki az NKVD, köztük szinte az akkori teljes lengyel katonai vezérkart, értelmiséget és a civil társadalom színe-javát. A gyilkosságok áldozatait a Szmolenszk melletti Katyńban, a Tver melletti Mednojéban és a Harkov elővárosát képező Pjaticsaki erdeiben tömegsírokban hantolták el.
Nem felejthetjük el, hogy ennek a kegyetlen mészárlásnak két magyar áldozata is volt: Korompay Emanuel Aladár, a lengyel hadsereg tartalékos tisztje és Oszkár Rudolf Kuenel, a lengyel hadsereg hivatásos tisztje. S mint látható, a magyar-lengyel történelmet ez a tragédia is közössé teszi. 1940 Katyń, 2010 Szmolenszk. Az egybeesés kísérteties, a sors igen kegyetlen fintora.
Egy nemzet tragédiáját talán nem lehetne forgatókönyv szerint sem szörnyűbb eseményekkel mélyíteni, mint amilyen a tavalyi légi katasztrófa volt. Jómagam mint az Interparlamentáris Unió magyar-lengyel baráti tagozatának alelnöke célom és egyben kötelességem is kifejezni Magyarország és a magyar nemzet szolidaritását lengyel barátaink felé. A magyar nép kétségkívül az egyik legtöbb csapást elszenvedett európai nemzet a világon, de nem tudom, hogy lengyel barátaink előttünk vagy mellettünk vannak-e ebben a szomorú sorban. Azt azonban tudom, hogy nincs szó kifejezni egy nép ilyetén fájdalmát. Mert számunkra nemcsak a múlt, ám a jelen is kötelez.
Minden év március 23-án ünnepeljük közösen a lengyel-magyar barátság napját. Ez alkalomból idén volt szerencsém a parlamenti delegáció tagjaként részt venni a poznani és varsói ünnepi rendezvényeken, amelyek rangját jól mutatja, hogy a két ország köztársasági elnöke is személyesen megtisztelte. S a lengyel nép magyarok iránti szeretete megérintett, talán nemcsak engem, hanem mindenkit, aki ott járt ezekben a napokban. És nem protokolláris hozzáállást, nem a kötelező tiszteletkört éreztem ki a programokból és a lengyel emberekből, hanem azt az ezeréves sorsközösséget, amely e két nemzetet egybefűzi, és nagyon remélem, hogy még újabb ezer évig egyben is tartja.
Hetven éve Katyńban a szovjetek likvidálták a lengyel elitet. Egy éve pedig az a lengyel elit halt meg ott, akik azért utaztak oda, hogy az 1940-ben megölt lengyelek előtt leróják kegyeletüket. Megdöbbentő volt a lengyel parlament üléstermében látni a virágokkal díszített asztalokat ott, ahol egy évvel ezelőtt még az elhunyt politikusok ültek.
S hogy honnan meríti erejét és tartását ez a nemzet? Számomra üzenetértékű volt, hogy a szejm üléstermébe lépve még e sorscsapások között is az első - idézőjelben - tárgy, amin megakadt a szemem, az a lengyel házelnök feje fölötti feszület volt. Nem véletlen, s talán nekünk sem ártana üzenetértékkel elhelyezni itt a magyar ülésteremben egy feszületet.
Tegnap délben Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek szentmisét mutatott be a szmolenszki légi katasztrófa áldozatainak emlékére. Nincs mit hozzátenni az eseményekhez. Katyń egy átkozott hely a lengyel nemzet számára. Nekünk, magyaroknak pedig a két nép közötti barátság jegyében osztozni kell a fájdalmukban: nyugodjanak békében az ezen az átkozott helyen elhunyt emberek, és szívből kívánom, hogy adjon az Isten vigaszt a gyászoló hozzátartozóknak!
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)
