Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Különös öröm tölt el, hogy ennyi képviselőtársam várta a felszólalásomat nagy figyelemmel, a csend is talán ennek tulajdonítható.
Egy másik különös érzés is átjárt, amikor itt tőlem jobbra, ennek a frakciónak a maradéka jogfosztásról és elnyomásról kezd el beszélni, azon frakció maradéka, amely többek között előidézte azt a helyzetet, amely jelen pillanatban előttünk fekszik az asztalon, miszerint fenntarthatatlan a magyar nyugdíjrendszer, miszerint egy szinte csak önök által kitalált - Kelet-Európában, de egyébként Európában is páratlan - rendszert találtak ki, amelyet elneveztek kötelező magánnyugdíjpénztár-választási rendszernek.
(18.30)
Ez a tekintetben páratlan, hogy az embereket gyakorlatilag belekényszerítették egy olyan szisztémába, amelynek értelmében bár nem megtakarításaik egészét, de igenis egy jó részét tőzsdére kellett vinni, és ebből kifolyólag a pénzügyi spekulánsok jóindulatára hagyatkozva kellett várni azt, hogy abból hozamgarantált tőke lesz vagy pedig tőkeveszteség. Ez történt Magyarországon, és egyébként a dél-amerikai és egyéb nemzetközi példák tökéletesen bizonyítják azt, hogy akár 10 vagy 15 évnyi jó, hatékony gazdálkodás eredményét is le lehet rombolni két-három hónap tőzsdei spekulációjával, manipulációjával; ezért kellett többek között felszámolni azt a rendszert, amiről itt beszélünk.
Ugyanakkor az előttünk lévő előterjesztés nagyon hamis és álságos a tekintetben, hogy a szabad nyugdíjpénztár-választás lebonyolításával összefüggő egyes törvények módosításáról szól. Itt mindenről szó volt, csak szabadságról nem. Amikor azt halljuk, hogy gyakorlatilag zsarolás történt, amely egyébként össznemzeti értelemben értendő azok tekintetében, akik részt vettek a magán-nyugdíjpénztári rendszerben kötelező módon, akkor igazat hallunk. Valóban egy olyan kényszerhelyzetet állítottak elő önök, amely következtében csak nagyon kevesek, egy nagyon törpe kisebbség maradt az eddigi magán-nyugdíjpénztári rendszerben. Tehát még egyszer mondom: üdvözlendő az, hogy az a gyakorlatilag tőzsdézésnek nevezhető rendszer lebontásra került, és támogatandó az előterjesztés is már csak azon technikai és gyakorlati értelemben, hogy az utolsó elszámolás hónapjában, jelesül májusban az áprilisi inflációt is figyelembe lehessen venni azok esetében, akik némi kifizetést remélnek a közeljövőben.
De az is teljesen természetszerű, hogy annak is örülünk, hogy végre van egy céldátum, ami a kifizetéseket illeti, legalább egy szeptember 15-e körüli, már a távoli ködben feltűnő dátummal megismerkedhettünk, pedig nem ez az első alkalom, hogy erről a kérdéskörről tárgyalunk. Módosítók, újabb törvényjavaslatok özöne jött be eddig és fog bejönni a közeljövőben is, mégpedig annak az átgondolatlanságnak hála, aminek köszönhető ez a jelenlegi kialakult helyzet, amelynek értelmében gyakorlatilag senki nem lát tisztán.
A legnagyobb hibát mégis annak tartjuk, hogy a kapcsolódó előterjesztések, kapcsolódó törvényjavaslatok, amelyek a jövőben kellene hogy megszülessenek, egyszerűen nem lelhetőek fel, nem látható a koncepció, hogy hogyan kívánja a kormányzat egyrészt a nyugdíjrendszert rendbe tenni, másrészt hogyan képzeli azt a világon is egyedülálló közgazdaságtani marhaságot, hogy egy bevont egyszeri tőkeösszeget működési költségekre folyat el, és igazából a következő évekre nem lebbenti fel a fátylat a terveiről a tekintetben, hogy honnan lesznek neki hasonló forrásai, tehát adott esetben jövő évben miből akar szert tenni egy hasonló összegre. Nem fog tudni, tehát a jövő felélése zajlik jelen pillanatban.
Amikor azt mondjuk, hogy a 3000 milliárd szóban forgó forint egy jó részéből önök államadósságot törlesztgetnek, akkor pedig egy neoliberális csapdába, egy dogmába esnek bele, mert azt hiszik, hogy majd az államadósság teljes tehertételének csökkenése értelmében csökkenni fog a kamatteher, tehát levegőhöz jut a gazdaság, milyen jó lesz Magyarországnak. Csak érdekes módon azt nem garantálja semmi, hogy a jelenlegi kormányzati politikával ellentétesen működjön, mondjuk, a Magyar Nemzeti Bank politikája, tehát adott esetben az forduljon elő, hogy bár az össztehertétel csökken, a kamatokkal való variálások miatt mégis a kamatterhekre kifizetett összeg lényegében változatlan szinten marad. Az utóbbi években számtalan ilyen példát figyelhettünk meg, nem csak Magyarországon egyébként. Tehát az e tankönyvekből vett dogmának való befekvés és az ebbe vetett hit teljes mértékben tévutakra vezet. Tehát ahelyett, hogy ezen összegből államadósságot kozmetikáznánk, nagyon értelmes célokat lehetne támogatni. Példának okáért a Hegedűs Tamás képviselőtársam által kidolgozott megoldási javaslatot, amelynek értelmében alig 700 milliárd forintból a devizahitelesek, hitelkárosultak szinte teljes helyzetét konszolidálni lehetne a hitelek forintosítása által, megelőzve a Magyarországra leselkedő talán legnagyobb szociális katasztrófát, ami az utóbbi években fellelhető volt. Holnap, a lakhatással és egyéb ügyekkel kapcsolatos vitanapon természetesen részletesen és sokszor fogunk erről is szólni. De ki lehetett volna dolgozni egy olyan állami otthonteremtési koncepciót is, amely segített volna megállítani a nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságának másik okát, másik fő pillérét, ez pedig a demográfiai katasztrófa kérdésköre. Teljesen egyértelmű: aki ma fenntartható nyugdíjrendszerről beszél évtizedes távlatban Magyarországon, az hazudik. Lehet hamisított statisztikákkal, hamisított számokkal kihozni olyat, hogy hát, igen, 2050-ben is hoz majd a postás valamilyen nyugdíjat, csakhogy erre semmiféle garancia nincs, ha hosszú távú koncepció nem lelhető fel ebben a kérdésben. Márpedig ha nem lesznek járulékbefizetők, márpedig ha a demográfiai egyensúlyt nem sikerül helyreállítani Magyarországon, akkor a nyugdíjrendszer bizony menthetetlen lesz; akkor önök is arra lesznek kényszerülve, és nagyon félünk attól, hogy ezt kényszernek fogják felfogni és nem ellene hatnak, hogy a nyugat-európai minták átvételével majd 65, aztán még nagyobb életkorhoz és évek számához kössék a nyugdíjkorhatárt, miközben egy átlagos magyar férfi ma jelen pillanatban mintegy 3-3,5 évvel éli túl a nyugdíjkorhatárt, tehát kimondható az, hogy már csak pár évig veheti igénybe azt, amiért egy életen keresztül dolgozott. Ez semmiképpen nem egy óvó, gondoskodó társadalom ismérve, hanem egy egyértelműen a globalizáció által kifosztott, a nemzetközi tőkeszervezetek, tőkeintézmények által kifosztott és gyarmati sorban tartott ország ismérve. Ezen kellene változtatni mind a jelenlegi kérdéskör feldolgozásával, mind azzal, hogy végre hosszú távú koncepciót tegyenek le elénk az asztalra, és ne kéthetente módosítgassuk újra a módosíthatatlant, és mentegessük a menthetetlent.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik padsoraiban.)
