DR. CSÉFALVAY ZOLTÁN
DR. CSÉFALVAY ZOLTÁN
DR. CSÉFALVAY ZOLTÁN nemzetgazdasági minisztériumi államtitkár: Köszönöm a szót még egyszer, tisztelt elnök úr, és elnézést a technikai problémáért.
Tisztelt Ház! Ennek ellenére úgy gondolom, hogy annak érdekében, hogy a mai vitanapon valóban érdemi vita születhessen, négy alapvető kérdésre kell választ adnunk, és négy alapvető kérdést kell tisztáznunk. Az egyik, hogy hogyan jutottunk ide, milyen lakáspolitika vezetett a lakáshitelesek válságához. A másik kérdés, hogy mit tett eddig a kormány azért, hogy a probléma ne ismétlődhessen meg újra. Harmadrészt pedig az is kérdés, hogy mit tervez a közeljövőben a kormány annak érdekében, hogy enyhítse a lakáshitelesek helyzetét. Végül választ szeretnék adni arra is, hogy milyen hosszú távú lakáspolitikát kíván felépíteni a kormány.
Nos, az első kérdésre adandó válaszhoz vissza kell mennünk az elmúlt évtized elejére. Az első Orbán-kormány politikájának középpontjában - akárcsak a jelenleginél - a családok álltak. Az volt a célunk, hogy akik családot szeretnének alapítani, vagy bővíteni szeretnék családjukat, vagy kisebb lakásból nagyobb lakásba kívánnak költözni, ezt szabadon megtehessék. Ezzel az indíttatással hozta létre az akkori kormány a jelzálog-hitelezési rendszert, és ösztönözte annak elterjedését. Ezzel a döntéssel a kormány elősegítette, hogy a lakáshitelek kamatai az akkori 25-30 százalékról 4-5 százalékra csökkenjenek, ami egyúttal biztosította a pénzintézetek számára is a biztonságos hitelnyújtás lehetőségét is.
Nos, a lakáspolitikának és a lakásépítésnek az igazi lökést mégis a 2000-ben indult első Széchenyi-terv adta, amely hét prioritása között szerepeltette az otthonteremtési programot. Az első Széchenyi-terv világosan fogalmaz: “A lakáspolitika alapvető feladata a differenciált támogatási rendszer kidolgozása és megvalósítása, és ezáltal annak elősegítése, hogy minden társadalmi réteg számára belátható időn belül lehetővé váljon az élethelyzetének és jövedelmi színvonalának megfelelő lakáskörülmény kialakítása.” Úgy gondolom, ezek a célok ma is vállalhatók.
Az otthonteremtési program lelke az állami kamattámogatási rendszer volt, amivel a kormány lényegében megteremtette a kereskedelmi bankok hozzáférését és érdekeltségét is az államilag támogatott hitelek közvetítésében. Ebben a rendszerben az új lakásoknál 5 százalékos, a használt lakásoknál pedig 6 százalékos kamatplafon került bevezetésre, a kamatmaximum hosszú távú, 20 évre való garantálásával. A lakástulajdon előmozdítása mellett elindult az államilag támogatott bérlakás-építési program is, így 2000 és 2004 között több mint 12 ezer bérlakás épült, zömében az önkormányzatok szervezésében és lebonyolításában. Az otthonteremtési program eredményei önmagukért beszélnek: 2000-ben már több mint 31 ezer új lakás épült, kimozdítva ezzel a lakáspiacot a holtpontról.
Nos, a 2002-ben hivatalba lépett Medgyessy-kormány az úgynevezett jóléti rendszerváltás keretében felelőtlen költekezésbe kezdett, amit nem fedezett a gazdasági növekedés hozadéka, így a makroegyensúly rövid idő alatt felborult. Erre válaszul azonban még veszélyesebb lépést tettek: az infláció felpörgetésével próbálták meg eltakarni a költségvetési hiányt. Mivel a magasabb infláció magasabb piaci kamatokat eredményezett, ezért 2003-ban eltörölték a kamatplafont, majd további lépésekkel - mint az áfa-visszatérítés eltörlése, a kedvezményesen igénybe vehető építési hitelek nagyságának szűkítése és az szja-kedvezmények csökkentése - gyakorlatilag felszámolták az államilag támogatott forintalapú kedvezményes lakáshitelezést.
Az első Orbán-kormány otthonteremtési programjának felszámolását ideológiai érvekkel indokolták, nevezetesen: azzal érveltek, hogy az állami kamattámogatás a tehetősebb rétegeknek kedvez, ami véleményük szerint igazságtalan. Ugyanazzal a szocialista szociális demagógiával érveltek, mint amivel jelenleg a 16 százalékos egykulcsos, arányos személyi jövedelemadót is bírálják: a rendszer a gazdagokat jutalmazza a szegények rovására; elfeledkezve arról az alapvető tényről, hogy az igazságosság a lakásrendszerben nem újraelosztás, hanem mobilitás kérdése, annak kérdése, hogy idővel mindenki életkörülményeinek és családi állapotának megfelelően előbbre léphessen a lakásrendszerben, jobb és nagyobb lakásba költözhessen, sőt a lakáspiacot éppen ez a felfelé húzó mobilitás tartja fenn. Ezért teljesen elhibázott minden olyan lakáspolitika, amely csupán a leghátrányosabb helyzetű rétegek lakáshoz jutására koncentrál; elhibázott, mert bezárja őket egy olyan lakásosztályba, ahonnan soha nem tudnak majd tovább- és feljebb lépni.
Miután a forintalapú, kamatkedvezményes lakáshitelezést gyakorlatilag megszüntették, a Gyurcsány-kormány annak pótlására teljesen szabályozatlanul elengedte a devizaalapú jelzálog-hitelezést. Engedték azt, hogy a bankok hosszú távú jelzáloghiteleket helyezzenek ki, és ezeket a lehetőségeknél kockázatosabb, rövid távú forrásbevonással fedezzék, miközben a bankok a rövid távú forrásszerzés kockázatait egyszerűen átterhelhették az ügyfelekre.
Hasonlóképpen a devizaalapú hitelezés állami szabályozása, ellenőrzése is gyenge volt, így valósággal beterelték a lakosságot a devizaalapú hitelezésbe, nem figyelmeztették a hitelfelvevőket kellő súllyal a komoly kockázatokra. Az alacsony nemzetközi kamatszintek miatt sokkal olcsóbbá vált a devizában való hitelfelvétel, mint a forintban történő eladósodás. Ezt csak tetézte, hogy 2006 őszén a Gyurcsány-kormány különadót vetett ki a támogatott forinthitelekre. Noha a 2008-ban kirobbant nemzetközi pénzügyi válság mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a korábbi évek elhibázott gazdaságpolitikáinak következményeként hatalmas lakossági devizaadósság-teher alakult ki, a gazdaságpolitika formálói a Bajnai-kormány idején is elmulasztották a szükséges intézkedések megtételét.
(10.00)
Így az új kormány 2010 nyarára nagyon súlyos helyzettel szembesült, amit jól érzékeltetnek az alábbi adatok: a lakosság devizahitel-adósságának állománya 2002 második negyedévében, tehát az első Orbán-kormány tevékenységének utolsó hónapjaiban 216 milliárd forint volt, 2010 második negyedévében, a második Orbán-kormány tevékenységének első napjaiban viszont már elérte a 7348 milliárd forintot, ami több mint 34-szeres növekedés, és ennek döntő hányada, több mint 90 százaléka svájci frank alapú hitel.
2010 nyarára a devizahitelek aránya a háztartások hitelportfóliójában 69 százalékra emelkedett, szemben a 2002-es 15 százalékkal; a hiteltörlesztő-részletek pedig a háztartások rendelkezésre álló jövedelmének már 13 százalékát tették ki, szemben a 2002-es 5 százalékkal. A nemzeti reformprogramban szereplő kimutatás szerint 2010 végére 117 ezer lakossági jelzáloghitel-szerződés volt 90 napon túli késedelemben, amelynek összértéke közel 700 milliárd forintot tett ki. A szerződések mögött mintegy 100 ezer lakóingatlan áll.
Nos, tisztelt képviselő hölgyek és urak, rátérnék arra, mit tett eddig a kormány azért, hogy a probléma ne ismétlődjön meg újra. Az új kormány négy, egymásra támaszkodó lépésben azonnal hozzálátott a helyzet orvoslásához: első lépésként megakadályozta a probléma további mélyülését és újratermelődését; második lépésben időleges védelmet nyújtott a kilakoltatás ellen a bajba jutott adósoknak; harmadik lépésben az ügyfelek érdekeit erősebben védő pénzügyi szabályozási elemeket vezetett be; negyedik lépésként pedig hozzákezdett az érintett szereplők arányos tehervállalására építve a probléma rendezéséhez szükséges tartós megoldás kidolgozásához.
Az első lépés - és talán a legfontosabb - annak megakadályozása volt, hogy a helyzet ne súlyosbodjon tovább, ezért a kormány elrendelte, hogy a 2010. augusztus 14-étől kötött devizaalapú kölcsönszerződés esetében természetes személy tulajdonában álló ingatlanra vagy tulajdoni hányadra jelzálogot bejegyezni nem lehet.
A második lépésben a kormány időleges védelmet nyújtott a kilakoltatás ellen a bajba jutott adósoknak, hiszen számos esetben hosszú ideig tisztességesen törlesztő hiteladósok kerültek nehéz helyzetbe önhibájukon kívül. Ezért az Országgyűlés előbb arról döntött, hogy 2011. április 15-éig a tényleges kilakoltatással fenyegetett lakáshitelesek, akik tehát lakhatásukról nem tudnak gondoskodni, ideiglenes haladékot kapjanak lakásuk kiürítésére. A törvénymódosítás értékesítési moratóriumot is elrendelt 2010. december 31-ig, majd ezt az Országgyűlés meghosszabbította 2011. április 15-ig. További lépésként az Országgyűlés a moratórium újbóli meghosszabbítását rendelte el 2011. július 1-jéig. Lényeges változás azonban, hogy a korábbi moratóriumokhoz képest ez a moratórium az úgynevezett szabad felhasználású, devizaalapú jelzáloghitelekre, amennyiben azok nem lakáscélúak, már nem vonatkozik.
A kilakoltatási és árverezési moratóriumok hangsúlyozottan ideiglenes jelleggel, az otthonok elvesztéséből származó társadalmi problémák kezelésében nyújtanak segítséget addig, amíg a komplex adósmentő javaslatok nem válnak véglegessé. A kilakoltatási moratóriumok célja az esetlegesen kialakuló szociális problémák ideiglenes kezelése, de semmiképpen nem lehetnek tartós megoldások. A kilakoltatási moratóriumok hosszú távú fenntartása ugyanis nagymértékben rontja a fizetési fegyelmet, egy határon túl megkérdőjelezi a banki fedezetek értékét és a hitelek folyósítását, végső soron az emberek lakáshoz jutását, a gazdasági növekedést veszélyeztetik.
Harmadik lépésben 2010 őszén a kormány és az Országgyűlés az ügyfelek érdekeit erősebben védő pénzügyi szabályozási elemeket vezetett be. Ezek közül csak a legfontosabbakat említeném:
Az egyoldalú szerződésmódosítás tilalma az ügyfél számára hátrányos esetekben. Ez a lépés szakít az adósokat váratlanul nehéz helyzetbe hozó korábbi előnytelen gyakorlattal.
Az önkényes kamatemelés tilalma a lakáshitelek esetén. Ez az intézkedés védi a hiteleseket a rövid távú pénzpiaci hullámzásoktól, a hitelezőket is a hosszú távú forrászerzés irányába tereli.
A tartós fizetésképtelenség beálltát követően minden büntetőkamat, késedelmi kamat, egyéb extra díj és költség felszámításának tilalma.
A középárfolyam kötelező alkalmazása a devizaalapú hiteleknél. Ennek a szabálynak a révén az adósok terhei enyhülnek, míg a hitelezők rövid távú haszonszerzésre irányuló törekvései korlátozásra kerülnek.
Kérelem esetén ötéves futamidő-hosszabbítás automatikus biztosítása.
Mindezek mellett a kormány támogatta és támogatja a hitelintézeteket abban, hogy a problémás hiteleket saját eszközeikkel is kezeljék: több pénzintézet kamatcsökkentést hajtott végre, árfolyam-támogatást vezetett be, meghosszabbította a futamidőt, átmenetileg csökkentette a törlesztőrészleteket, vagy az átütemezés egyéb formáit alkalmazta.
Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, rátérnék a harmadik kérdésre, mit tervez a közeljövőben a kormány annak érdekében, hogy enyhítse a lakáshitelesek helyzetét. Ez a negyedik lépés a sorban. Hozzákezdett a kormány a tartós szakpolitikai megoldás kidolgozásának.
Előrebocsátanám, hogy mindenfajta szakpolitikai megoldás kidolgozása előtt azonban elengedhetetlenül szükséges tisztázni a politikai keretfeltételeket, célokat és értékeket, meg kell húzni azokat a red line-okat, amelyek politikailag behatárolják a lehetséges szakmapolitikai megoldásokat és javaslatokat. A kormány a devizahitelesek problémáinak megoldását célzó javaslatokhoz hét keretfeltételt szabott meg, és úgy gondolom, ezekről a keretfeltételekről egyetértés lehet a Parlament falai között is.
Ad 1. A probléma megoldásából mindenki arányosan vegye ki a maga részét, vagyis arányos tehermegosztásra van szükség a bankok, az állam és a hitelfelvevők között.
Ad 2. Mindenkinek, a bankoknak, az államnak és a hitelfelvevőknek meg kell tennie a tőle elvárható erőfeszítéseket.
Ad 3. Lakáshitel-tartozása miatt senki nem kerülhet az utcára, mindenki számára biztosítani kell, hogy fedél legyen a feje fölött.
Ad 4. Ugyanakkor nem születhet olyan megoldás, amely felelőtlen hiteltörlesztői magatartásra ösztönzi a hiteleseket, és olyan sem, amely a felelőtlen hitelfelvételt utólagosan legitimálja. Magyarán: az állami segítséget a lakáshiteleseknek arra a csoportjára kell koncentrálni, akik előre nem látható okok miatt kerültek nehéz helyzetbe, például a családban a gazdasági válság miatt egyik vagy mindkét kereső elvesztette munkahelyét. Az államnak kifejezetten az így előállt szociális probléma kezelésére kell összpontosítani figyelmét.
Ad 5. Nem kerülhet veszélybe az államadósság elleni fellépés, valamint az államháztartási hiánycél teljesítése, vagyis nem lehet veszélyeztetni a Széll Kálmán-tervben és az erre épülő konvergenciaprogramban megfogalmazott makropályát.
Ad 6. Nem kerülhet veszélybe a bankrendszer stabilitása, hiszen a bankrendszer működése alapvető a gazdaságban, különösen a kis- és középvállalkozások finanszírozásában.
Ad 7., hetedik feltétel. A lakáshitelesek problémáját kezelő megoldásnak figyelembe kell venni, hogy az adósok nem képeznek homogén csoportot, ezért a segítségnek célzottnak kell lenni.
Mindezeknek a politikai keretfeltételeknek a figyelembevételével a lakáshitelesek helyzetét kezelő konkrét szakmapolitikai megoldások kidolgozásánál a lakáshiteleseket három csoportra célszerű felosztani. Egyrészt azok csoportjára, akik jelenleg is törlesztik hiteleiket, de különösen az árfolyam-ingadozások miatt veszélybe sodródhatnak. Magyarán: meg kell akadályozni, hogy egyre többen csússzanak le a késedelmesen vagy nem törlesztő adósok közé. Másrészt azok csoportjára, akik hiteltörlesztéseikben 90 napon túli késedelemben vannak, de az adósságból kilépve jövedelmi helyzetük miatt képesek lakáshelyzetük önálló megoldására. Harmadrészt pedig célszerű felosztani azok csoportjára, akik szociális helyzetük miatt tartósan fizetésképtelenek.
Nos, azok csoportjában, akik jelenleg is törlesztik hiteleiket, de különösen az árfolyam-ingadozások miatt veszélybe sodródhatnak, a cél az, hogy ne növekedjen a nem teljesítők száma és aránya. Ennek eszköze pedig az árfolyamok kedvezőtlen alakulásának kezelése. Mivel számukra a legnagyobb kockázatot az árfolyam ingadozása okozhatja, például a svájci frank néhány hónapos magas árfolyama, ezért esetükben azt kell elérni, hogy kiszámíthatóvá, tervezhetővé, kilengésektől mentessé váljon a havi törlesztőrészlet.
Az április 15-én a nemzeti reformprogramban nyilvánosságra hozott elgondolások szerint a kormány által tervezett konstrukcióban a devizaalapú jelzáloghiteleknél a törlesztőrészletet meghatározó devizaárfolyam adott időszakra rögzítése kerül. A rögzített és kedvezményes, valamint a jövőben mint tényleges árfolyamból adódó különbözetet egy elkülönített gyűjtőszámlára kell helyezni, amelyen kumulálódhat a tartozás, de az árfolyam kedvező alakulása esetén el is tűnhet.
(10.10)
A gyűjtőszámla negatív egyenlegére az állam az árfolyamrögzítés időszakára százszázalékos garanciát vállal.
Azok csoportjában, akik hiteltörlesztéseiknél 90 napon túli késedelemben vannak, de az adósságból kilépve - jövedelmi helyzetük miatt - képesek lakáshelyzetük önálló megoldására, a cél az, hogy kikerüljenek az adósságból. Jelentős részük úgymond beragadt az ingatlanba, vagyis az adósság már meghaladja a fedezetül szolgáló ingatlan értékét, ezért hiába is adná el az ingatlant, tartozása java része megmaradna. A megoldás eszköze itt az adósságkonszolidáció. Ezért a kormány a kidolgozás alatt lévő konstrukcióban azt javasolja: amennyiben a nem fizető adós értékesíti ingatlanát, akkor számára a bank engedje el a követelés ingatlanfedezet feletti részét, és a bank korlátozott időre nyújtson átmeneti lakástámogatást. Tekintve, hogy tömeges értékesítés esetén a kínálati oldalon hirtelen nagy nyomás nehezedne a lakáspiacra, ami lenyomná a piaci árakat, és ez egyaránt nem lehet érdeke sem az adósoknak, sem a bankoknak, de senkinek sem, akinek jelenleg lakása van - ha van hitele rajta, ha nincs -, ezért itt indokolt az állam keresletélénkítő szerepvállalása.
Végül azok csoportjánál, akik szociális helyzetük miatt tartósan fizetésképtelenek, a cél, hogy lakhatásuk biztosítva legyen, és ennek eszköze a legrászorultabb családok ingatlanának az adóssal és a hitelezővel történő megállapodással vagy árverezésen keresztüli értékesítése után állami, illetve önkormányzati tulajdonba vétele, majd annak bérleti díj fejében történő bérbeadása az adósnak. Ez az eszköz kizárólag és csakis a szociálpolitikai állami szerepvállalás körében értelmezhető, ezért célzottsága, a rászorultság elvének maximális érvényesítése különösen fontos.
Összegezve: a jelenleg kidolgozás alatt álló, a kormány és a Bankszövetség között 2011. június végéig megkötendő megállapodásban rögzítésre kerülő konstrukciókkal kiszámítható és fizethető lesz a lakástörlesztés; jobban megéri majd törleszteni, mint kiszállni a hitelből, hiszen így tartható meg a tulajdon; nem kerül az utcára az, akinek az anyagi helyzete nem teszi lehetővé a lakáshitel törlesztésének folytatását; a banknak jobban megéri megegyezni a tisztességes lakáshitelessel, mint bedöntenie a hitelt, különben veszteség éri.
Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Végül rátérnék a negyedik kérdésre: milyen hosszú távú lakáspolitikát kíván felépíteni a kormány? Minden lakáspolitikai programnak csakis akkor lehet realitása és sikere, ha rendelkezésre állnak a stabil makrogazdasági feltételek, mint az alacsony infláció, az alacsony államháztartási hiány, az alacsony államadósság és a tartós gazdasági növekedés. Ezek hiányában ugyan felpörgethető a lakáspiac, de ez idővel vagy a lakáshitelesek olyan adósságválságához vezet, mint Magyarországon, vagy pedig olyan gyorsan kipukkanó ingatlanluftballonhoz, mint amilyen például Írországot sodorta súlyos adósságválságba.
Ezért az új kormány elsődleges feladata - a lakáspolitika szempontjából is - az örökölt költségvetési hiány konszolidációja volt. A 2010-ben végrehajtott kiadáscsökkentésekkel, valamint a bevezetett különadókkal sikerült 2012 végéig konszolidálni a költségvetést. A Széll Kálmán-tervben szereplő szerkezeti reformok végrehajtása pedig 2012 után is biztosítja az államháztartási egyensúlyt, valamint az államadósság jelentős csökkentését. Ezzel párhuzamosan a kormány határozott lépéseket tett és tesz a gazdasági növekedés beindítására, mindenekelőtt a vállalkozásbarát üzleti környezet megteremtésével, az adó- és adminisztrációs terhek csökkentésével. Ezekkel a lépésekkel párhuzamosan került sor a bajba jutott lakáshitelesek problémáinak kezelésére is, kezdve a legégetőbb kérdésekkel, mint a kilakoltatás fenyegetése és a hitelpiac szabályozása, el egészen a devizahitelesek problémájának előbb részletezett tartós kezeléséig, amelyre - ahogy említettem - 2011. június végéig születik végleges megállapodás a kormány és a Bankszövetség között.
Miután a kormány megteremtette a lakáspolitika makrogazdasági feltételeit, és rendezte, illetve rendezi a bajba jutott lakáshitelesek helyzetét, megnyílt a lehetőség arra, hogy immár a második szakaszban - még az idén - kidolgozza az új lakáspolitika konkrét kereteit, 2012-ben pedig elindítsa az új otthonteremtési politikát. Az Új Széchenyi-terv hosszú távra, tíz évre világosan kijelöli - a nemzetgazdaság kitörési pontjaihoz igazodva - az otthonteremtési program célkitűzéseit. Alapvető célként fogalmazza meg, hogy a családok lakhatásukat a jövedelmi lehetőségeikhez mérten, az igényeiknek megfelelő, a számukra megfizethető és alacsony rezsiköltségű lakásban tudják megoldani. Az otthonteremtési program világos alapelveken nyugszik: mindenekelőtt az öngondoskodás ösztönzésén; a gyermekvállalás, a tisztességes munka és a közterhekhez való hozzájárulás elismerésén; az energiahatékonysági és környezetvédelmi szempontok érvényre juttatásán; a támogatási rendszer átláthatóságának, fenntarthatóságának és fokozatosságának biztosításán; a kiegyensúlyozott ösztönzőrendszer működtetésén; valamint az építőiparban és a kapcsolódó ágazatokban rejlő növekedési és foglalkoztatási lehetőségek kihasználásán.
A kormány otthonteremtési programjának konkrét eszközei két alapvető szempont alkalmazására támaszkodnak: a támogatáspolitika differenciáltságára és egy differenciált lakásszerkezet megteremtésére. A konkrét lakáspolitikai eszközök alkalmazása abból a nemzetközi tapasztalati tényből indul ki, hogy a lakáspiacon a legeslegtehetősebbek kivételével egyetlen társadalmi és jövedelmi csoport sem képes külső segítség nélküli lakásépítésre vagy lakásvásárlására. A társadalom többségnél csakis külső eszközök, állami támogatási és banki, pénzpiaci eszközök segíthetnek annak áthidalásában, hogy a jövedelmek egy család életében időben elnyújtva jelentkeznek, miközben a lakásépítés vagy -vásárlás időben koncentráltan fellépő, egyszeri és a család életében talán legnagyobb beruházás.
Noha külső támogatás nélkül a társadalom többsége nem képes lakáshelyzetének önálló és segítség nélküli megoldására, a támogatáspolitikának figyelembe kell venni a társadalom differenciáltságát, és ennek megfelelően differenciált lakásszerkezet megteremtését kell elősegíteni. Magyarán: az a lakástámogatási rendszer működik jól, amelyik nem tesz kizárólagossá egyetlen lakhatási formát, hanem egyszerre alkalmazza a saját tulajdonú lakásépítést, a -vásárlást, -felújítást, valamint a bérletet, és segíti a köztük lévő mobilitást. Olyan lakáspolitikára van tehát szükség, amely tekintettel van a különböző korosztályok eltérő lakhatási igényeire, az életszakaszból származó lakhatási különbségekre; amely figyelembe veszi a lakásépítők vagy -vásárlók pénzügyi teherviselő képességét; és amelyik lehetővé teszi a különböző lakhatási formák - családi ház, társasház, lakásbérlet - közötti átjárást, idővel a lakásrendszeren belül felfelé húzó mobilitást.
Ebből következően eltérő eszközöket kell alkalmazni a saját tulajdonú lakásépítés, -vásárlás és -felújítás, valamint a bérlakásszektor területén. A saját tulajdonú lakásépítésnél, -vásárlásnál és -felújításnál a támogatáspolitika eszközei az előtakarékosság segítése, a hitel-, kamattámogatás, az adó- és illetékkedvezmények, az energiatakarékosság és energiahatékonyság ösztönzése, az adminisztráció csökkentése, az építésügyi szabályozás egyszerűsítése, az illetékek csökkentése és a települési környezet fejlesztése. Ezek az eszközök elsősorban a családalapításra vállalkozókat, a családosokat és a leendő nagycsaládosokat segítik, akiknél az új, 16 százalékos, egykulcsos, arányos és családbarát személyi jövedelemadó-rendszer következtében több adózott jövedelem marad, mint korábban, amit lakáscélú beruházásra vagy lakás-előtakarékosságra is felhasználhatnak.
Ezzel szemben a bérlakásszektor a fiatal pályakezdők, a családalapítás előtt állók, a nyugdíjasok, valamint a szociálisan hátrányos helyzetűek számára nyújthat megoldást, ezért a bérlakásszektorban is további differenciálásra van szükség, nevezetesen: piaci alapú bérlakásépítés és -működtetés jogi és pénzügyi feltételeinek megteremtésére; állami és önkormányzati finanszírozású bérlakásépítés és -működtetés jogi és pénzügyi feltételeinek a korszerűsítésére; speciális korosztályok, mint a fiatal házasok vagy a nyugdíjasok igényeinek és teherviselő képességeinek megfelelő bérlakás-piaci szegmensek kialakítására; és kedvezményes lakásbérlet-támogatási programok kidolgozására. Szociális bérlakások esetén a legfontosabb feladat a rászorultság elvén alapuló lakásfenntartási támogatások biztosítása, mindenekelőtt a rezsiköltségek szabályozása.
Tisztelt Ház! Végül arra kérném a tisztelt képviselő hölgyeket és urakat, hogy a lakáshitelesek problémáját a lakáshitelesek helyzetének és az államháztartás állapotának megfelelő megfontoltsággal kezeljék a vitában.
(10.20)
Egy-egy frappánsnak tűnő megoldás, még ha a segítés jó szándéka vezeti is, hosszú évekre tönkreteheti a költségvetést, vagy akár évtizedekre ellehetetlenítheti a lakáshitelezést és az ingatlanpiacot. Tisztában vagyok azzal, hogy a lakáshitelesek helyzete egyike azoknak a kérdéseknek, amelyek mind a polgárokat, mind pedig a képviselőket nagyon erősen foglalkoztatják. Jómagam is tucatjával kaptam a témában interpellációkat, és nagyon örülök annak, hogy most nem csak négy percben fejthettem ki a kormány álláspontját.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)
