DR. RÉTVÁRI BENCE
DR. RÉTVÁRI BENCE
DR. RÉTVÁRI BENCE közigazgatási és igazságügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Ház! Valóban, egy igazi politikusnak az igazi rátermettsége, éles elméje, morális alapzata akkor mutatkozik meg, amikor igazán nehéz helyzetben van egy nemzet, igazán nehéz helyzetben van a haza. Amikor olyan súlyos megosztottság, olyan súlyos külső és belső veszély fenyegeti az országot, mint ami fenyegette Tisza miniszterelnökségének évében Magyarországot, akkor mutatkozik meg az, hogy ki az igazán hazafi, és ki az, aki igazán ki tud állni a hazáért. Ezért kellett neki talán pont ebben a súlyos történelmi időpillanatban odaállni és Magyarország miniszterelnökévé válni.
Amint ön is említette, sokan az azt megelőző korszakot, őt maradisággal vádolják, de azért ne feledjük el, hogy az a korszak volt az, amikor mind gazdasági, mind kulturális, mind politikai értelemben Magyarország egyre virágzóbb volt, azok a boldog békeidők, ahogy hívták ezeket, amikor Magyarország valódi középhatalommá tudott válni a Monarchián belül itt, Európa szívében, és olyasfajta fejlődés indult meg, amelynek a nyomait a mai napig láthatjuk, hiszen ha akarták, sem tudták lerombolni, erejük se volt ahhoz, hogy a várost más arculatra formálják. Hiszen láthatjuk akár a Körúton, akár az épületben, amelyben vagyunk, hogy annak a korszaknak milyen lenyomata van itt is és Magyarország más részein is.
Ez egy virágzó korszaka volt Magyarországnak, és nemcsak az épített környezet tekintetében, hanem azok a demokratikus értékek, melyek szerint ma is működünk - ha nem is a mai formájában, de a kor szempontjából mindenképpen előremutató formában -, akkor kerültek meghatározásra, akár a parlamentarizmus, akár a szavazás vagy más intézmények keretében. Bár a mai jogállamunkat megtörte 40 év kommunizmus, megtörte 133 nap szintén véres diktatúra, de ettől függetlenül, ha olyan szerencsések lettünk volna, mint a tőlünk nyugatabbra fekvő országok, akkor talán láthattuk volna évről évre, évtizedről évtizedre azt a fejlődést, hogy az akkor lerakott alapokon hogyan alakulhatott volna ki organikusan egy demokratikus Magyarország.
Ahogy a képviselő úr is mondta, ellenfelei voltak azok, akik igyekeztek Tiszát negatív, maradi színben feltüntetni, ami egyébként a mostani napjainkban sem egy szokatlan élmény, hogy mások hamis képben kívánják feltüntetni Magyarországot vagy annak vezetőit pillanatnyi önnön politikai érdekeik alapján. De egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy a konzervativizmus egyenlő lenne a maradisággal - ő egy nyugodt Magyarországot szeretett volna, egy békés Magyarországot szeretett volna, mind kifelé, mind befelé, ezért, ahogy ön is mondta, az utolsó volt, aki ragaszkodott a békéhez és a háború meg nem indításához a birodalmi tanácsban. Ha ez sikerrel járt volna, akkor, mint ahogy az elnök úr is mondta és ön is mondta, valószínűleg Magyarország nem szenvedi el a trianoni békediktátumot, és ugyanígy a belső viszonyokban is a békét kereste, hiszen pontosan azért ellenezte a világháborúba való bekapcsolódást, mert látta, hogy ha be is kapcsolódunk és meg is nyerjük a háborút, akkor is egy olyan belső nemzetiségi feszültséggel kell megküzdenünk, amely belülről robbantja szét Magyarországot, nyilván a vesztes háború pedig kívülről verte szét Magyarország területét.
Ő tehát egy organikus állameszmében bízott, és ezért nem tudják megérteni a politikai ellenfelei azt, ha valaki egy társadalmat, egy országot benne együttműködő emberek csoportjaként képzel el, akik kiegészítik egymást, akik a másik munkájából kipótolják azt, ami abból hiányzik. Hiszen akik az ellenfelei voltak, és egyáltalán nem egy reálpolitikusnak a szellemi felvértezettségével bírtak, hanem az érzelmeik vezették őket, és folyamatosan merényleteket kíséreltek meg ellene, akár a parlamenten belül, akár azon kívül, és a negyedik végül sajnos eredményre is vezetett, nos, ők másként tekintettek a társadalomra, ők azt versengő, egymás kárára gyarapodó emberek közösségeként látták, ezért nem tudtak Tiszával egy platformra kerülni.
Ez a kettősség, azt hiszem, mind a mai napig meglátható és tapasztalható is, hogy kinek a politikája épül arra, hogy a társadalmi csoportok egyfajta posztmodern osztályharcban egymással versengenek, és egymás kárára boldogul az idős és a fiatal, és ki az, aki pedig a nemzeti együttműködést igyekszik hirdetni. Ami a legfontosabb, az az, hogy Széchenyi és Deák követőjeként reálpolitikusként tekintett e viszonyokra, nem engedte, hogy elkapják pillanatnyi hevületek, túl azon, hogy szilárdan hitt a meggyőződésében, de ettől függetlenül realistán igyekezett tekinteni mind a belpolitika, mind a külpolitika viszonyaira.
Engedjék meg, hogy Romsics Ignáctól idézzek egy jellemzésrészt, amit Tisza Istvánról mondott, hogy miért magaslott ő ki a kortársai közül: azért többek között, mert “…szilárdan őrködött azon is, hogy a politikai hatalom véletlenül se kerüljön azoknak a kezébe, akik a fennálló társadalmi rend radikális átalakítását szerették volna elérni. Az államférfiúi éleslátás mellett Tisza másik jellemző tulajdonsága a hívő kálvinista rendíthetetlen elhivatottságtudata volt. Amit helyesnek gondolt, azt tűzön-vízen át, s ha kellett, a közvéleménnyel szemben, saját népszerűségére is fittyet hányva képviselte.”
És végül egy másik idézettel fejezném be, ha megengedi még, elnök úr, amit Tiszta István mondott, hogy mi fontos a magyar nemzetnek a világpolitikából: “Töredelmesen bevalljuk: mi nemzeti alapon állunk. Édeskeveset bánjuk az egész emberiség boldogulását, ha a magyar nemzet haladásával, virágzásával, nagyságával nincs egybekötve.”
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
