FERENCZI GÁBOR
FERENCZI GÁBOR
FERENCZI GÁBOR (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A becsület napja a magyar és német alakulatok 1945. február 11-én este Budáról indult kitörési kísérletére történő megemlékezés. Az utóbbi évtizedek balliberális és marxista történetírása igyekezett bemocskolni oly sok más mellett ezt az emléknapot is. Tilos volt megemlékezni a hősökről, tilos volt gondolni a mártírokra. Sok monográfia, írás és kutatás jelent meg a témában. Néhány Hitlerrel szembeni engedetlenséget, némely éppen ennek az ellenkezőjét bizonygatja, valamelyik pedig egyenesen történelmi fikciónak nevezi a kitörést és így a becsület napját és ezzel sok ezer hős és ártatlan ember lemészárlását.
A valóságról azonban senki nem beszél. Senki nem emlegeti azt, hogy a katonák kitörési kísérletükkel és önfeláldozásukkal a figyelmet szerették volna elterelni az Ostrom utcán lefelé hömpölygő fehér zászlós ezrekről. A kitörésben részt vevők legnagyobb része elesett a szinte lehetetlen vállalkozásban, a több napos kísérlet csak halált és fogságot hozott. Az eredeti céljukat nem sikerült elérni, hiszen a vérgőzös szovjet horda romhalmazzá lőtte az Ostrom utcát, ott minden civilt lemészárolt. A katonai kórházakat lángszóróval égették fel, elevenen megégetve minden sebesült katonát és civilt.
Ezen a napon tehát rájuk emlékezünk; a katonákra, akik életüket adták, és utolsó erejüket is a hazájukat és Európát védték attól a vörös gólemtől, aminek rémuralmát egész Kelet-Közép-Európa megismerhette. Az ártatlan civilekre, akik a háború borzalmait és a szovjetek állati, embertelen ösztöneit megismerve, a legnagyobb kínok között vesztették életüket. A sebesültekre, akiket irgalmatlanul kivégeztek a kommunisták. A magyar asszonyok és leányok korosztályaira, akiket megerőszakoltak, akiket legyilkoltak, akik miatt megismerte a magyarság az addig a magyar lélektől idegen művi terhességmegszakítást, hiszen olyan tömeges volt az erőszak nyomán várandóssá vált nők száma, olyan ugrásszerű volt a vérbaj és más, egyéb nemi betegségek megjelenése.
Az előző évtizedek fizetett történészei szerint a németek és a mellettük mindvégig kitartó magyar alakulatok értelmetlen ellenállása miatt pusztult el a főváros épületeinek jelentős része, miattuk tartott tovább a körülzárt város lakóinak szenvedése, és miattuk késett Budapest várva várt felszabadítása. Mindez igen egyoldalú, sajnálatosan torz és ocsmány megvilágítása a Budapest ostromával kapcsolatos háborús események tárgyalásának. Budapest német-magyar védőserege több mint 100 napon keresztül, ebből 53 napig teljes bekerítésben, két hadseregnyi orosz erőt kötött le. Budapest védőinek köszönhető, hogy a szovjet csapatok végül is csak az Elba folyóig jutottak, és nem tudták eredeti terveiknek megfelelően teljes egészében lerohanni Európát.
Hogyan értékelte mindezt Európa, a hálás utókor? Sehogy. 46 évnyi elnyomás, rabság és megaláztatás, az ország teljes kifosztása lett a jutalom. Budapest védőire, köztük a végsőkig kitartó magyar katonákra a háború után egységesen rásütötték a fasiszta jelzőt. Sajnálatos, hogy az elmúlt évtizedek alatt sem a történészek, sem a politikusok nem tudták megfelelő helyére tenni a budapesti német-magyar védősereg kitartásának valódi jelentőségét. Ez is, mint oly sok más, egy nemzeti kormány feladata lesz majd, ha felébred nemzetünk. Addig is emlékezzünk Budapest hős védőire! Emlékezzünk a német és magyar katonákra, akik 102 napon keresztül, saját életük feláldozásával védték Európát, a hűtlen Európát!
A kitörés után a budai erdőkben még napokig folyt a hajtóvadászat a német és magyar katonák után. A kitörés során elfogott német katonák többségét az oroszok a helyszínen agyonlőtték. A Cinege út-Csipke út sarkán 164 elfogott, tehát hadifogolynak minősülő német katonát végeztek ki az oroszok. Pesthidegkút közelében pedig találtak olyan német katonákat, akiknek bajonettel volt kiszúrva a szemük. Egy magyar ápolónőt, miután megerőszakolták, élve, lovakkal téptek szét a “dicsőséges” Vörös Hadsereg katonái. De, mint említettem, nem volt kegyelem a budai Vár pincerendszerében berendezett katonai kórház sebesültjei számára sem. Több százra tehető azoknak a súlyosan sebesült, magatehetetlen német és magyar katonáknak a száma, akikkel lángszóróval végeztek az oroszok.
És mindazokat, akik ezeket a rémtetteket elkövették, a mellettem lévő frakció mind a mai napig felszabadítóként ünnepli. Aki ilyenre képes, annak a lelke nem tiszta, a magyarsághoz való viszonya torz. Szívből kérek minden magyar embert, hogy gondolkozzon, és emlékezzen a hősökre, akiknek a csontjai még mindig az égig kiáltanak. Óvakodjanak a kommunistáktól, mert a vörös gólem valahányszor rátette a kezét a hatalomra, a magyarságot mindig erkölcsi és gazdasági szakadékba juttatta, a legteljesebb leépülés szélére sodorta a nemzetet. A kétharmados kormánytöbbséget arra kérem, hogy végre-valahára rehabilitálja a kitörésben legyilkolt több ezer embert, deklarálja azok hősiességét, és vessen gátat a történelemhamisítás általi tudatos rombolásnak.
Engedjék meg, hogy egy idézettel zárjam felszólalásomat: “Tízezrek vesztek a csatamezőn / A halott katonák immár felköltöztek a csillagok közé / Ott állnak most dicső őseik közt, Hunnia égi seregében / És ha eljön a nap, mikor megmérettetik majd hit és erény / Visszatérnek újra, Isten lángoló kardjaként”
Adjon az Isten szebb jövőt! (Taps a Jobbik soraiban.)
(1.50)
