DR. HOLLÓSI ANTAL GÁBOR
DR. HOLLÓSI ANTAL GÁBOR
DR. HOLLÓSI ANTAL GÁBOR (Fidesz): Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Orvos Kollégáim és egyéb Képviselőtársaink! Én nem rendelkezem olyan távoli időbe nyúló ismeretekkel, mint Iván professzor úr, de kezdő orvos koromban, ami nem tegnap volt, nagy irigységgel figyeltem az ügyvédek tevékenységét, akikről mindig is tudtuk, hogy egy nagyon erős, hatékonyan működő és kötelező kamarai tagságot előíró kamarájuk van, ügyvédként működni nagyon keveseknek adatott meg egyéni ügyvédként azokban az években.
Így, amikor 1988-89-ben az egyesületi kamara bontogatta a szárnyait, nagy örömmel csatlakoztam én is ehhez, majd amikor '90-ben lehetőség nyílt arra is, hogy köztestületi formában működhessen a kamara, természetesen az alapítók között ott voltam én is; szerintem jó néhányan vagyunk itt a teremben, akik szintén így voltunk. Sok-sok verejték árán sikerült alulról szervezve létrehozni a kamarát, némi álmodozás is vegyült akkor a munkánkba, azt gondoltuk, hogy sokkal erősebb jogosítványokat lehet kapni. Aztán rájöttünk, hogy örülnünk kell annak, amit megkaphattunk.
(20.00)
Gyakorlatilag ahol most tartunk, az azért nem egészen erről szól, és igazából teljesen jogos, hogy miért van szükség erre a törvénymódosításra, ami most előttünk fekszik.
A korábbi kamarai törvényt, amely mint mondottam, először egyesületi kamaraként megalakulva, majd pedig köztestületi formában működve, érdekképviseletet is ellátva - még 1994-ben történt mindez -, Molnár Lajos a minisztersége idején 2006-ban igazából alapjaiban változtatta meg. Ellehetetlenítette a kamarák működését, megfosztotta tisztségviselőit alapvető jogosítványaiktól, az egészségügyi dolgozókat is, akik elveszítették bizalmukat a kamarák iránt, lehetetlen helyzetbe hozta, és egyéb valódi érdekképviselet híján kiszolgáltatott helyzetbe kerültek.
Aki egészségügyi intézmények igazgatótanácsában vagy felügyelőtanácsában részt vesz, elég érdekes képet lát, mert mint tudjuk, akik e körben dolgozunk, a kamarák mellett szakszervezetek alakultak az orvosok részéről, az egyesületeket, valamint szakszervezetet működtető szakdolgozók pedig kamarákat alakítottak. Ez is jelzi a helyzetük bizonytalanságát.
Ez idő alatt megnőtt a pályaelhagyók száma, sőt az itthon pályát sem kezdők is megszaporodtak. Ennek mértéke egyébként csak orvosok esetében ismerhető, mert őket a diplomájuk, a pecsétszámuk, egyéb mintegy csippel látja el, tudjuk követni a mozgásukat valamelyest; de a szakdolgozók esetében - ami sokkal nagyobb problémát jelent - fogalmunk nincs, hogy hol dolgoznak az általunk kiképzett szakdolgozók, nörszként, szociális ellátórendszerben valahol Nyugat-Európában; egy biztos: több pénzért dolgoznak, ez kétségtelen. Úgyhogy az elmúlt időszak bizonyította ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát és a változás szükségszerűségét.
Az egészségügyi bizottság alkalmasnak tartja általános vitára ezt a benyújtott anyagot, mint elmondotta Kovács elnök úr. Miért? Azért, mert látjuk, hogy szándékozik visszaállítani a kamarák hivatásrendi, köztestületi szerepét, kötelező tagságot preferál, rendezni igyekszik a független etikai rendszer visszaállítását, alapvetően a szakmai közélet súlyának a helyreállítását is célul tűzte ki. Azt gondolom, hogy ezek a célok a legtöbb orvos képviselőtársamban megfogalmazódtak, már a programjának a megalkotása során is. Én magam ezek közé tartozom.
A törvénymódosítás folyamata általában kritika tárgyát szokta képezni, ezt most már én is mint első ciklusú képviselő megtapasztaltam. Ennek ellenére azt mondom, hogy inkább az erényeit kellene látni ennek a folyamatnak. Az alkotó átérezte a módosítás fontosságát és sürgősségét is. Folyamatosan konzultált a tárca a kamarákkal. Egyébként tapasztalatom szerint elég sokan jártak a minisztériumban, államtitkár úrral konzultáltak, még olyanok is, akik engem később megkerestek és különböző elképzeléseiknek adtak hangot, mind azzal kezdték, hogy jártak a minisztériumban, meghallgatták őket. Természetesen még ez a 60 százaléknyi orvost tartalmazó kamara is azért bizonyos egyéni érdekektől és különböző lobbiérdekektől nem mentes, és sok esetben úgy érzem talán, nem bántva a kollégáimat, hogy ez egy kicsit ezt is tükrözi.
Az egyeztetések során általában a törvényalkotók együttműködőnek, befogadónak mutatkoztak, és jelenleg is ezt teszik, mint tapasztalhattuk a bizottság ülésén is és napjainkban is. Néhány kérdésben iránymutatást ad a törvénymódosításnak az egész folyamata, de nem zárja ki a későbbi változtatás lehetőségét. Ilyenek például a tagdíj, a tisztségviselők díjazásának kérdése, az etikai ügyek rendszerének a folyamatos revíziója.
A tagdíjnál egy pillanatra megállnék. Nem tudom, valóban mérlegelendők Gyenes Géza kolléga szavai, hogy helyes-e, hogy megmondja a törvényalkotó, hogy mennyi legyen. Azt sem tartom egészen rendes dolognak, hogy most a fiatalabb vagy akár a nem fiatal orvosok nevében azt mondani, hogy az biztos, hogy megborítja a családi költségvetést, ha be kell fizetni a kamarai tagdíjat. Könyörgöm, mindenhol van valamilyen tagdíj, valamit be kell fizetni, valamiféle mércét kell hozzá szabni! A fiatalabb orvos kollégáim nem azért panaszkodtak, hogy a tagdíj mértéke mennyi, hanem azért, mert úgy érezték az elmúlt időben, aki még nem lépett be, hogy miért lépne be, mit tud adni nekem a kamara. Azt gondolom, hogy ezt a másik oldalról bizonyos mértékig feloldja ez a törvény, és azt hiszem, erről még fogunk egypárszor beszélgetni, és talán konszenzusra is fogunk tudni jutni.
Ha megkérdezzük, hogy az egészségügy szereplői mit várnak ettől a most készülő törvénytől, azt gondolom, hogy joggal várják, hogy hivatásuk megfelelő elismerést kapjon, és itt nem elsősorban anyagi kérdésekre gondolok, de arra is természetesen. Nyilván igaz, amit elmondott Gyenes képviselő úr, hogy együttes fellépéssel akár valamiféle anyagi előnyt is lehet az egész szakmának szerezni, de nem elsősorban erről van szó. Azért úton-útfélen halljuk, hogy bizony, az orvosokat nem annyira szeretik, bocsánat, hogy ha ezt ilyen profánul fogalmazom, biztosan megvan ennek az oka. Az egyik diplomám megszerzésekor a szakdolgozatomban az orvosi presztízs kérdésével foglalkoztam, némileg beleásva magam az irodalomba. Azt kell mondanom, hogy egy elég érdekes kép alakult ki a tanulmányozás során, mégpedig az, hogy az orvosok nagy többsége úgy érzi, hogy folyamatos presztízsvesztésben van, a világ minden táján, így nálunk is. Ugyanakkor az egyéb vizsgálatok, az egyéb módszerekkel végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy nem vesztett az orvosi tevékenység a presztízséből. Maga az egész egészségügy egyébként pont azzal, hogy megpróbálják iparrá emelni vagy degradálni, ezen vitatkozhatunk, de elfogadható ez az egészségipar kifejezés, mondjuk, egy korszerűsített formája és rendszerbe foglalása annak, ami egyébként is zajlik. Úgyhogy végül is ez egy ilyen kettősség, de azt hiszem, hogy azért egy jól működő kamara a megfelelő törvényi keretek között mégiscsak egy bizonyos biztonságot ad, ez pedig egy presztízsnövekedéssel fog járni.
A beteg-orvos kapcsolat javulását feltétlenül fontosnak tartjuk, mert így, ahogy elhangzott, ami jó az orvosnak, az jó a betegnek is, én azt gondolom, hogy az orvosi eskünkkel teljes mértékben egybeesik, ezen nem is érdemes túlságosan sokat vitatkozni.
A betegjogok érvényesülésével kapcsolatban rengeteg bírálat érte a kormányt, pontosabban a tárcát is, amiért megszüntette ezt az Egészségbiztosítási Felügyeletet, aminek - már százszor lerágtuk ezt a csontot - az volt, az lett volna a feladata, hogy a több-biztosítós modellben valamiféle felügyeletet lásson el. Akkor természetesen én is a megszüntetés mellett szavaztam, bár akkor is elmondtam, hogy nem érzem olyan aggasztónak ezt a dolgot, de megnyugtathatom a képviselőtársakat, szép számmal már az ügyek egy részét átvette az ÁNTSZ, és ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanazokkal a panelekkel dolgozva, folyamatosan megkapjuk az észrevételeket. Lényegében sokkal szakszerűbben és jobban együtt lehet működni velük, és értelmesebbek a kérdések. Tehát már most is érezhető ez.
De ettől függetlenül azt gondolom, hogy a beteg is a jogait inkább biztonságban fogja érezni egy orvos-beteg kapcsolatban akkor, amikor tudja, hogy aki őt ellátja, amögött áll egy szigorú, szakmai alapon szerveződött szervezet, amit egyébként az állam igazából legitimált.
Jobb együttműködést remélünk az egészségügyi szakmai egyéb szereplőkkel, szervezetekkel. Mint említettem, ez a rengetegféle szereplő különböző fragmentumokból állt össze, részérdekeket képviselt. Természetesen arról is tudunk, hogy megjelent olyan igény is, hogy még ennél is több részre bomolhassék a szakdolgozók kamarája. Úgy gondolom, hogy most az építkezés időszakában van a kamarai rendszer, ezen belül az egészségügyi, illetve az orvosi és a többi szakma is, nem feltétlenül a további újabb fragmentálódásnak lenne most az ideje, inkább össze kellene fognunk, és azt gondolom, az érdekérvényesítő képességünk egy tömbben, egy blokkban kifejezettebb lehet.
A továbbképzési, akkreditálási rendszer kifehéredését várjuk. Azt gondolom, hogy ezzel túl sok újat nem mondok, mindannyiunk előtt ismertek a különböző történetek az egyéb ilyen-olyan turizmusról, a tudományos konferenciákkal összekötött távol-keleti utakról, amiben meg kell mondanom, hogy a tisztelt kollégáim kevésbé hibásak, mint azok, akik ezeket az utakat szervezik. Ez az egészségiparról mondott véleményemnek a fekete oldala, amit azt gondolom, hogy ezzel a törvénnyel legalábbis nagyon jelentősen vissza lehet szorítani.
Mindezek révén azt gondolom, hogy az ország jelenlegi lehetőségeihez képest jobb betegellátás biztosításában leszünk érdekeltek, hiszen az egész ország sikeres működését, azt hiszem, egy jobban működő ellátási rendszer is elősegíti.
Végezetül egy nem egészen az egészségügyhöz kapcsolódó dolog: Lékai bíboros úr szavait, hogy a megnyesett fa kizöldül, bizonyára sokan ismerik. Azt hiszem, hogy a kamarát alaposan megnyesték; én bízom benne, hogy a kizöldülés előtt állunk, és ez meg fog történni.
Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)
