DR. BALSAI ISTVÁN
DR. BALSAI ISTVÁN
DR. BALSAI ISTVÁN (Fidesz): Elnök Úr! Köszönöm szépen a szót. Innen szeretném elmondani a helyemről a felszólalást. Köszönöm szépen.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Ebben a pillanatban, ha körülnézek a teremben, egyedül vagyok az a képviselő, aki a nagyon sokat emlegetett 1989-es és ’90-es alkotmányozási folyamatban részt vettem, mint az Ellenzéki Kerekasztal akkori legerősebb politikai szervezetének delegáltja.
Szándékosan mondom az 1989-90-es évszámot, ezt nagyon sokan nem tudják, hogy ez így korrekt, ugyanis 1989-ben született az a megállapodás, amelyet az egyeztető, az úgynevezett Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások megállapodásaként az akkori Országgyűlés többé-kevésbé elfogadott, de nem teljes mértékben. Ezért aztán 1990-ben, az új kormány hivatalba lépése után egy politikai megállapodással visszamódosítottuk - ha szabad ezt mondani - az 1989-es állapotokat, vagyis a köztársasági elnök megválasztásának módjától kezdve számtalan, itt most nem akarom részletezni, milyen torzulások vagy hangsúlyeltolódások voltak az utolsó pártállami országgyűlés akkori döntésében. Tény az is, hogy 1989-et, mint a köztársaság kikiáltásának időpontját szokták az akkori újnak mondott alkotmány megszületéseként megjelölni, de a kép - még egyszer mondom - egy folyamat, amiből az 1990-es MDF-SZDSZ-paktumnak nevezett, de egyébként politikai megállapodásnak tekinthető és más pártok által is aláírt és elfogadott, máig nagyjából hatályos alkotmány megszületett.
Ezt azért mondom, mert érdeklődéssel hallgattam Schiffer András frakcióvezető úr, pártelnök úr felszólalását, aki az egész ügyet, tehát a ma hatályos - az 1949-es címet viselő, de végül is, mint tudjuk, nem arról van szó - alkotmányt pártok paktumának nevezte, majd utána körülbelül húsz percen keresztül dicsérte ezt az alkotmányt, ha jól emlékszem. Természetesen én tudom, hogy milyen megfontolásokból tette ezt, és azt is tudom, hogy ebben nagyon sok ambivalencia van, ennek a jelenleg hatályos alkotmánynak az értékelése nyilvánvalóan nem intézhető el egy “jó” vagy “rossz” kifejezéssel. Én is így vagyok ezzel természetesen, ezzel nem a gyökerekre akarok megint utalni, hanem arra, hogy ez az alkotmány úgy, ahogy van, megfelel egy európai uniós államtól elvárható alkotmányos intézményrendszert tartalmazó, a szabadságjogokat, s a többi, mindent tartalmazó, a szimbólumokat tartalmazó elvárásnak, amely ha nem így lenne, akkor nem lehetnénk tagjai sem a NATO-nak, sem az akkor még Európai Közösségeknek, azután az Uniónak. Tehát önmagában el lehetne természetesen ezzel az alkotmánnyal boldogulni, különös tekintettel arra, hogy most már nem annyira, de az eltelt húsz évben az Alkotmánybíróság rendkívül széles alkotmánymagyarázó munkája, amelyet szintén közismert, közkeletű szóval láthatatlan alkotmányozásnak neveznek, kitöltötte azt a rendeltetését, amely egy alkotmánytól elvárható.
Hogy mégis egy új alkotmány szükségessége természetesen megvan, azt nemcsak az indokolja, hogy maga a szóban forgó alkotmány saját magát ideiglenesnek tekinti, hanem azért van, mert annak idején az ellenzéki erők úgy politizáltak - Nyikos úr akkor az Állami Számvevőszék hivatalban lévő alelnöke volt -, hogy meg kell teremteni a szabad választásokhoz utat vezető, most úgy mondjuk, hogy sarkalatos törvényeket. Ennek egy széles körű alkotmánymódosítás is nyilvánvalóan részét képezte. Nyilván nem lehetett tovább népköztársaságnak hívni az országot, nyilván az 1946. évi I. törvény volt a zsinórmérték az államformát illetően - az államforma bevezetésének módját illetően akkor sem volt népszavazás, tisztelt képviselőtársaim, 1946-ban sem volt népszavazás, ezzel csak a jogtörténetre szeretnék utalni -, és természetesen meg kellett teremteni a köztársasági elnöki intézmény legfontosabb szabályait. De hangsúlyozom: mindenki, az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői között mindenki, azok is, akik velünk egy táborban voltak, aztán szétváltak, jól tudják a történetet, nem sorolom fel, hogy kinek mi volt a későbbi politikai érdeke, és aláírta vagy megjegyzésekkel ellátva nem írta alá, vagy kiegészítéseket javasolt szeptember 18-án 1989-ben, végeredményben szabad utat engedett a továbbiakban a többpártrendszerre történő áttérésnek és az úgynevezett plurális demokráciának a legfontosabb következményeit illetően.
Ennek ellenére természetesen soha senki nem vitatta azt el, és én is így vagyok, hiszen ennek az alkotmányozást előkészítő bizottságnak alelnökeként is ezt kell mondanom természetesen meggyőződésből, hogy el kellett jönnie annak az időnek, amikor az ideiglenes alkotmány helyébe végleges, remélem, hogy időtálló alkotmány teremtődik meg.
Nagyon gyakorlati és prózai okai vannak az eddigi késedelemnek, a 21 éves késedelemnek: nem volt olyan többség, tisztelt képviselőtársaim. Itt lehet mindenféle magasztos és hangzatos érvekkel az alkotmányozással kapcsolatos mulasztásokat és szemrehányásokat megtenni, egy apróság hiányzott: a választók akarata hiányzott.
(14.10)
Amikor itt arról beszélünk, és beszéltek ma sokan, hogy nincsen alkotmányozási kényszer, és van itt egy üres sarka a képviselőháznak, akik váltig ezt hangoztatják, olyan értelemben, hogy nem tudom, hogyan fogják megmagyarázni a választóiknak, hogy még csak a jelenlétükkel sem kívánják ezt a folyamatot a saját szempontjukból legalizálni vagy legitimizálni, alkotmányozási kényszer természetesen nincsen. Alkotmányozási kényszer akkor van, amikor felbomlik egy birodalom, mondjuk, a balti országokban, 1990-et követően nyilván kellett csinálni alkotmányt. Egyébként ők azt a megoldást választották, hogy a szovjet és a német megszállás időszakát törvényen kívülinek tekintették, és a függetlenné váló három balti ország visszatért az akkori, 1920 körüli alkotmányához, amit nagyon régi történetének nem lehet nevezni; de most ne menjünk ebbe bele, hogy hogyan alakult a balti országok sorsa. Alkotmányozási kényszer valójában akkor van, amikor egy rendszerváltozás is kíséri a társadalmi változások tekintetében, a társadalom igénye erre megvan.
Ilyen értelemben tehát persze nincsen alkotmányozási kényszer, de az a kényszer - a kényszer szót most idézőjelbe teszem -, amelyet a választók a vállunkra nehezítettek, természetesen fennáll. Nem lehet tudni, hogy a választók döntése a következő parlamenti választásokon kitart-e, és lehetőségük lesz-e a politikai szövetségeseknek - mert politikai szövetségről van szó, ez a bizonyos kétharmados többség nem egy párt támogatóiból tevődik össze -, tehát erről nem lehet semmi biztosat tudni. Nyilvánvaló, hogy a választók arculcsapása lenne, tisztelt képviselőtársaim - most így a saját választóimat is magam elé képzelem -, hogyha nem élnénk azzal a lehetőséggel, amelynek a tárgyalását az imént megkezdtük.
Kétségtelen tény, hogy egy 8 hónapos munka eredményeként megszületett egy nem túl részletező, de alapjában véve zárt és egységes koncepció, amellyel kapcsolatban az eredeti elképzelés az volt, hogy ebben a parlament pártjai részt vesznek, és majd a végén megfelelő viták, megfelelő, kölcsönös kompromisszumok árán döntést hoznak. Ezt megint csak Schiffer képviselő úrnak mondanám, nyilván majd megtekinti a felszólalásokat.
Szó sincsen arról, hogy ez a folyamat nem konszenzuson alapult volna, hiszen azért került sor azoknak a munkacsoportoknak a megalakítására, nyilván Salamon képviselő úr említette, amelyek vezetésével - többek között Rubovszky képviselő úr is mondta ezt - ellenzéki szakemberek, szakpolitikusok fogták össze a munkát. Szó nem volt arról, tisztelt képviselőtársaim, hogy néhány hónap múlva különböző, hajánál fogva előráncigált, egyáltalán nem alkotmányos folyamatot érintő okokból kivonulnak. Először egy, azután kettő, azután három ellenzéki párt vonult ebből ki. Természetesen meg kellett változtatni a műfaját, és ebből a szempontból a saját magunk által kitűzött célt nyilvánvalóan nem lehetett tartani, mert ennek a koncepciónak az ilyetén történő elfogadása valóban csak két párt munkáját ölelné fel, ezért helyeselni kell azt az elképzelést, amelyet sokan bíráltak, különösen a Jobbik a felszólalásaiban, hogy most ezt, amit vitatunk, nem emeljük országgyűlési határozati erőre, és nem adunk ebből folyó feladatokat akár a kormánynak, akár egy másik grémiumnak. Tehát szövegezéssel és végleges szöveggel nem bízunk meg senkit, hanem bízunk abban, nem tudom, mennyi alappal, hogy végül is a parlamenti erők az eddigi merev, elutasító álláspontjukat legalábbis módosítják. Azt, hogy feladják, nem látom biztosítottnak. Még egyszer nézem itt az üresen maradt legerősebb ellenzéki pártnak nevezett politikai alakulat üresen tátongó széksorait, ilyen értelemben már biztos, hogy nem remélt elvárás.
Az azonban, hogy az alkotmányozási folyamatba nagyon helyesen egy viszonylag gyorsan lebonyolítható és a népszavazás minden terhét, költségét, nehézségét, kockázatát nem felölelő magatartást szeretnénk elvárni a választóktól, azt hiszem, helyeselni lehet.
Az a megfogalmazott kérdéscsoport, amelynek a legminimálisabb választópolgári aktivitást kell követnie, és ezután ide, a parlament színe elé megérkeznek az észrevételek, a válaszok, és ebből nyilvánvalóan le lehet szűrni a következő szakaszra vonatkozóan a végleges alkotmány megszövegezésének az iránymutatását, azt hiszem, ez egy nagyon helyes és nagyon demokratikus eljárás.
Az imént azt mondtam, kockázatai vannak a népszavazásnak. Szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, hogy amikor a NATO-belépéssel kapcsolatban népszavazást tartottunk, csak nagy erőfeszítéssel, kegyes csalással sikerült a népszavazást eredményesnek és sikeresnek minősíteni. De legyünk őszinték, nem volt sokkal jobb a helyzet az uniós népszavazással kapcsolatban sem. Úgy általában, amikor népszavazás volt, hacsak nem a sikeres szociális népszavazásra gondolok, és akkor itt nem említettem a kettős állampolgárságra vonatkozó kudarcot, hogy mást ne mondjak, más szóval ne illessem, akkor azt kell mondanom, hogy a Magyar Köztársaság választópolgárai elsősorban az általuk választott népképviseleti szervre, az Országgyűlésre és az ott helyet foglaló emberekre bízzák az alkotmányos kérdések eldöntését, hisz ezt tették egyébként 1990 nyarán is, amikor Király Zoltán akkori képviselőtársunk, aki nagyon szeretett volna köztársasági elnök lenni, nem nyugodott bele abba, hogy a módosított, visszamódosított alkotmányos szabályozás a köztársasági elnök megválasztását ránk, képviselőkre bízta, kezdeményezett egy népszavazást, az akkori szabályok lehetővé tették ezt. Ki is írták a népszavazást, és nem tudom, a tizenvalahány százalékos részvétel abszolút kudarcot vallott egy olyan jelentős kérdésben, a mi felfogásunk szerint egy olyan jelentős kérdésben vallott kudarcot, hogy a köztársasági elnök mégis hogyan legyen, mint legyen megválasztva.
Egyébként ez volt az egyik sarkalatos konfliktus a Horn-Kuncze-kormány fennállása alatt... - ahogyan mások már utaltak rá, szintén az alkotmányozásban történő kísérlet kudarcának. A két koalíciós párt, azt kell mondanom, szerencsénkre, az akkori csekély létszámú ellenzék szerencséjére nem tudott megállapodni többek között a köztársasági elnök státusáról, illetőleg pozíciójáról. Ennek köszönhetően egy nagyon jelentős munka, rengeteg anyag elkészült ugyan, de végső soron a kormány saját maga leszavazta az alkotmány akkori koncepcióját.
Végső soron tehát, tisztelt képviselőtársaim, még egyszer megismételve azt, hogy nem lehet a jelenleg hatályos alkotmányt jó, rossz vagy kidobni való jelzővel illetni, itt egy folyamatról van szó. Én úgy gondolom, hogy az az 1989-ben elkezdődött folyamat majd most véget fog érni, de ennek részét képezi az a 20 vagy 21 év is, amelyet ebben a környezetben éltünk meg, azért vagyunk itt, azért érvényesülnek az alapvető szabadságjogok, sőt azon túlmenően is azért foghattunk hozzá számos egyéb és fontos teendő mellett egy új alkotmány kidolgozásába.
Ennek a sikere érdekében valamennyiünknek, a jelenlévőknek meg a jelenleg még távol lévőknek is sikert kívánok. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
