SZATMÁRY KRISTÓF
SZATMÁRY KRISTÓF
SZATMÁRY KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Én az alkotmánykoncepció egyik talán legvitatottabb és nem is az eredeti koncepcióban lévő kérdéséhez, a gyermekek esetleges szavazati jogának megadásához, vagy ami más kérdésként fölmerült, a nyugdíjellátásoknak a felnevelt gyermekek számához való kötéséhez szeretnék hozzászólni.
Valóban, a születés pillanatától járó emberi alapjogként megjelenő szavazati jog intézménye forradalmi gondolatnak látszik mind az európai, de talán az egész világ jogrendszerében. Nem szeretném itt részletesen fejtegetni azokat a jogászi véleményeket, bár mindenképpen elgondolkoztatónak tartom, amelyek ezt a lépést a szavazati jog kiterjesztésének több évszázados küzdelmeként fogják föl, és annak egyik betetőzésének vagy befejező momentumának tekintenék e szavazati jog alkotmányban való deklarálását.
Tagadhatatlan logikának tűnik a gyermekek után járó szavazati jognak a rabszolgák szavazati jogának megadása, a vagyoni és egyéb cenzusok eltörlése és a nők politikába való bevonásával egy fejlődési sorba való állítása. Mindezen jogelvek tisztázása mellett a magam részéről legalább ennyire fontosnak tartom két másik kérdésnek a tisztázását is ezzel kapcsolatban. Az egyik az, hogy mi és milyen folyamat kényszerítheti ki azt, hogy a gyermekvállalás támogatásának ilyen drasztikus, az alkotmányban is megjeleníteni kívánt eszközéről beszélhetünk ma. A másik kérdés pedig az, hogy a mai tudásunk szerint mit várhatunk ettől a lépéstől, van-e értelme egyáltalán e kérdés bármiféle alkotmányos megjelenítésének.
A gyermekvállalás fontosságát elismerő alkotmányos passzusnak az én felfogásomban akkor van értelme, ha elfogadjuk azt a tényt, hogy valami nagyon nagy társadalmi problémával állunk szemben, és olyan társadalmi problémával, ami tekintetében az államnak van bizonyos intézkedésen keresztül befolyásolási képessége. Tisztázni kell tehát, mekkora demográfiai krízisről beszélünk, és megoldás-e az államnak jelen esetben az alkotmányban való bármilyen jellegű intézkedése.
A lehangoló magyar és európai demográfiai helyzetet mindenki ismeri talán a Házban: egyre jobban elöregedő társadalom, évente egy kisváros lakosságával fogyatkozó ország, az egy anyára eső, minimálisan kívánatos 2,1 gyerek helyett mindössze 1,3. A legtöbb becslés szerint is, az optimisták szerint is 40 év múlva Magyarország területén jó, ha 8,5 millió ember él. Felmerül a kérdés: megőrizhető-e egy társadalom és annak jellege, karaktere, mikor több évtizedes távlatban képtelen az egyszerű reprodukciós szint elérésére? Természetesen nem csak hazánk szenved ettől a kérdéstől. Európa gazdasági és népességi gerincét adó államai közül jó néhány, Németország, Olaszország, Spanyolország, Lengyelország mind az 1,5-ös termékenységi arányszámot sem elérő országok közé tartozik.
A várható élettartam emelkedése, a bevándorlás képes ugyan némiképpen árnyalni és elodázni a válságot, de mindkét jelenség csak átmeneti, könnyen belátható módon csak tüneti kezelést jelent a problémákra. A krízisre adandó társadalmi és politikai válasz viszont késik. Késik, mivel a probléma negatív hatásai csak évtizedekkel később jelentkeznek, rövid távon ugyanis a csökkenő gyermeklétszám még pozitív gazdasági hatásokkal is járhat. Közép- és hosszú távon viszont beláthatatlan következményei vannak. Olyannyira beláthatatlanok, hogy még a társadalom és maga a társadalmi véleményformálók egy része sem akar róla tudomást venni. Engedjék meg, hogy direkt ne magyar példát hozzak ide, és a német parlament demográfiai változásokkal foglalkozó különbizottságának közel tíz évvel ezelőtti egyik megállapítását idézzem: “Vannak olyan dolgok, amelyek annyira elképzelhetetlenek, hogy az emberek legszívesebben nem is vesznek róla tudomást. Ilyen az az előrejelzés is, mely szerint a németek néhány évtized múlva kisebbségben lesznek Németországban. A német nép, amelyről azt állítja az alkotmány, hogy tőle ered minden hatalom, már nem is fog létezni.”
A népesedési válság kezelését a véleményformálók egy része azzal utasítja el egyébként itthon és szerte Európában, hogy a demográfiai válság kezelése nem politikai, hanem a magánszféra kompetenciájába tartozik. Ezzel szemben véleményem szerint, ha vesszük magunknak a bátorságot, hogy a válsággal szembenézzünk, jól láthatjuk, hogy az egyes európai országokat sújtó népesedési krízis jegyeként jelentkező csökkenő gyermekszám, elöregedő társadalom, népességfogyás mind-mind politikai kérdéseket vet fel.
A társadalom és az egészségbiztosítási rendszer a jelenlegi struktúrájában 40-50 év távlatában fenntarthatatlan. Az időskorúak aránya a jelenlegi tendenciákkal számolva Európában a jelenlegi hozzávetőlegesen 20 százalékról 35 százalékra emelkedik a század közepére. A 100 aktív foglalkoztatottra jutó időskorúak aránya 40-ről 80-90-re emelkedik. A gazdasági számítások szerint a nyugdíj-biztosítási hozzájárulást 60-80 százalékkal, az idősek nagyobb egészségügyi számlája miatt az egészségbiztosítási hozzájárulást 40-50 százalékkal kell emelni Európában és benne valószínűleg Magyarországon is a század közepére, ha a jelenlegi tendenciák nem változnak.
A gazdasági konzekvenciák okozta problémákhoz egyébként speciális társadalmi következmények is társulnak. A sok közül az egyik ilyen a gyermekvállalási hajlandóság erőteljes differenciálódása. Az egyik oldalon az egész életükben szándékoltan gyermektelen férfiak és nők, a másikon pedig a kettő vagy több gyermeket nevelők. Európában, így Magyarországon is az egy nőre eső átlagos gyermekszám mindenekelőtt az egész életükben gyermektelen nők és férfiak növekvő aránya miatt csökken. Németországban - ugyancsak nem magyar példa - ez a szám egyes korcsoportokban a 30 százalékot eléri.
Ez természetesen azonnal felveti az egyetemleges társadalmi közteherviselés kérdését, vagyis hogy hogyan kárpótolja, illetve hogyan szankcionálhatja egy hosszú távon fennmaradni kívánó társadalom a jövő gazdaságának és társadalmának alapjait jelentő gyermek vállalását, illetve ennek tudatos elhárítását. Ennyi adat talán elegendő annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy mekkora társadalmi feszültség is rejlik azon kérdés mögött, hogy célszerű-e és fontos-e minden adódó lehetőséget, így akár az alkotmányt is kihasználni a felelős gyermekvállalás támogatására, ösztönzésére és társadalmi elismertségének növelésére.
A másik alapkérdéssel kapcsolatban, vagyis hogy célszerű-e és van-e bármi hatása az állami beavatkozásnak a családpolitikában, ma már lényegében a szakértők között egyetértés van a tekintetben legalábbis, hogy a politikai és gazdasági intézkedésekkel igenis lehet a gyermekvállalás mértékét befolyásolni. Elég itt talán csak azon magyarországi tendenciákra utalni, hogy mily mértékben emelkedett a gyermekvállalások száma a ’67-es, a ’73-74-es, illetve ’85-ös családpolitikai intézkedések következtében. Becslések szerint egyébként Magyarországon a család- és népesedéspolitikai intézkedések sorozata legalább 25 százalékkal növelte a befejezett termékenységet. Ma már tudjuk, hogy egyébként ezzel ellentétes folyamatként hatott a gyermekvállalásra az 1995-ös Bokros- és a 2006-os Gyurcsány-csomag a gyermekvállalásokat tekintve.
Belátható tehát, hogy rövid és középtávon a politika, a gazdasági, társadalmi környezet közvetetten igenis befolyásolja a gyermekvállalást. Az viszont sajnos korántsem egyértelmű, hogy egy ilyen jellegű, kizárólag közvetlen gazdasági ösztönzőkre épülő család- és népesedéspolitikának hol vannak a korlátai, és hogy ez önmagában képes-e megoldani az egész problémakört.
Korábbi felfogás szerint a gyermekvállalás teljes egészében magánügy, az alacsony gyermekvállalás és a fogyatkozó népesség pedig olyan tendencia, amely a fejlett nyugati világban szinte elkerülhetetlen, és nem is lehet tenni semmit ellene. Ez a megközelítés egyébként ma már több szempontból is kevésbé vagy egyáltalán nem tartható. Csak magyar példát hadd említsek: rossz Magyarországon a demográfiai helyzet, ám a társadalom számára, a kutatások alapján tudjuk, továbbra is fontos a gyermek és a gyermekvállalás.
(11.50)
A legtöbb felmérés szerint a mai fiatalok átlagosan ma is két-három gyereket szeretnének, a valóságban azonban maximum egyet vagy kettőt vállalnak. Ez a tény azt jelenti vagy inkább jelentheti, hogy egy jó és megfelelő családpolitikával vagy még inkább népesedéspolitikával van remény ezen negatív folyamatok megállítására.
Az utóbbi időben az a korábban közkedvelt tény is egyébként megdőlni látszik, hogy a fejlett világot jellemző magas szintű jólét egyenes következménye kell hogy legyen az alacsony gyermekvállalási hajlandóságnak. Épp a közelmúltban jelent meg egyébként a Nature magazinban egy nagy nemzetközi visszhangot kiváltó tanulmány, amely szerint a fejlettség növekedése és a csökkenő termékenység megfordítható, és sok ország esetében egyébként ez a folyamat meg is fordult. Az utóbbi tíz év adatai alapján Franciaországban, Nagy-Britanniában, Skandináviában vagy Írországban - Írországban egyébként 2008-ban 112 éves pozitív rekord dőlt meg a gyermekvállalásokat tekintve - megfordult ez az általánosnak vélt állítás, miszerint elkerülhetetlen a gazdag országokban a gyermekvállalás csökkenése.
Az utóbbi években több mint két tucat fejlett állam jutott el arra a fejlettségi szintre, hogy a növekvő jólét nem kevesebb, hanem több gyermek születésével jár együtt. Nem kell tehát beletörődni az elkerülhetetlenbe. A pozitív tendenciák azonban sajnos nem egységesen figyelhetők meg. Ma még nincs egyértelmű válasz arra, hogy Olaszország, Ausztria, Németország társadalmában mi is hiányzik egy francia, angol vagy svéd modellhez képest a nők gyermekvállalását vizsgálva. A kérdés egyébként már csak azért is izgalmas, hiszen a jóval konzervatívabb családmodellel rendelkező olasz vagy spanyol termékenység jelentősen elmarad a nyitottabb társadalmú skandináv vagy francia területek adataitól.
Ma nagy bizonyossággal az jelenthető ki a legtöbb elemző szerint, hogy a gazdasági ösztönzők mellett - és utalok most itt arra, amiért jöttünk, az alkotmányra - a nők és a sok gyermeket vállaló családok helyzetének javítása, minél nagyobb és sokrétűbb társadalmi elismertsége kulcsfontosságú abban, hogy melyik ország képes megfordítani a demográfiai trendeket.
Ezek alapján kérem képviselőtársaimat, hogy itt és most az alkotmány vitájában tényleg vegyünk komolyan minden olyan javaslatot, ami az új magyar alkotmányba beépítve, ideértve legalábbis deklarálási szinten a születéstől járó szavazati jogot vagy az időskori nyugellátásnak a felnevelt gyerekek számához való kötését, fontoljuk meg annak tekintetében, hogy véleményünk szerint minden ilyen lépéssel, ha csak egy kicsit is, segíthetünk ezen folyamatok helyreállításában, és egy közép-, hosszú távú szinten a magyar társadalom fenntartásában. Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)
