VÁGÓ GÁBOR
VÁGÓ GÁBOR
VÁGÓ GÁBOR (LMP): Köszönöm szépen. Így hajnali fél négy után fölolvasnám Mikszáth Kálmántól, ami nyílt levelet intézett saját magához az alábbiakban, szó szerint.
“Tisztelt képviselő úr!
Tudom, hogy elvesztem azt a kis népszerűségemet is, amim van, ezzel a felszólalásommal s azt is tudom, hogy ön törvényhozó létére fitymáló dölyffel löki félre e soraimat, de én mégis nekimegyek a falnak, ti. annak a falnak, amit, tudjuk, ki báró, a képviselőház elnöke, emeltetett, elfalazva a hírlapírói karzatnak a képviselőházi folyosóra nyíló ajtaját s egy földalatti úton nyitva utat a karzatra az újságíróknak, hogy őket a folyosótól elzárja, ahol hosszú évtizedek óta megvoltak együtt a képviselő urakkal és emiatt nem lettek se önök kisebb urak, sem pedig mi boldogabbak.
Nagy megalázás van ebben ránk nézve, tisztelt képviselő úr. És nagy méltatlanság azonfelül. Mert ez nem akarhat egyebet jelenteni, minthogy mi önöknek, kik a nép akaratából veszik eredetüket, társadalmilag derogálunk.
Önök azt mondják, hogy apró reporterek tolakodnak oda, akik igen kellemetlenek, sokszor illetlenül is viselik magukat, nem elég szerények és nem respektálják a társadalmi különbséget, ami a képviselő és újságíró közt van. Hiszen igaz, igaz, hogy a reporterek szegény fiúk, sokszor csak szegény zsidó fiúk, fakó, viseltes ruhában, de ez a dolog természetében van. Ötven-hatvan forintért végre is nem vállalkozhatnak megyés püspökök és excellenciás urak reportra. De azért ezek a szegény fiúk is tisztességes szellemi munkát végeznek, amely szoros összefüggésben van az önök előkelő munkájával. Önök a nyilvánosságnak beszélnek, cselekszenek s ők azt a nyilvánosságnak elreferálják.
Szó sincs róla, van ezek közt olyan, aki szégyenére válik az újságírói karnak - s örök kár, hogy ezeket maga az újságírói kar megtűri -, akik szemtelenül viselik magukat a folyosón, a Házban és mindenütt, akikkel önöknek az érintkezés épp olyan kellemetlen, mint nekünk, de ezeket kellett volna kizárni a folyosóról és nem egy kalap alá vonni a tisztességes hírlapírókkal és lehajítani őket a pincébe.
(3.40)
Tudom, hogy divatos áramlat az újságírókat szidni és gyűlölni, és nem is csodálkozom. Először szegények vagyunk, mert becsületesek vagyunk, másodszor lenézettek vagyunk, mert szegények vagyunk, és mert lenézettek vagyunk, a legolcsóbb virtusokhoz tartozik ütni rajtunk, hiszen annak mindenki tapsol.
Értelmetlen előttem ez az animozitás, s attól félek, hogy ez csak egy jelenség, hogy nem egészen mi vagyunk az igazi szálka, hanem a sajtószabadság, hogy nem mi vagyunk a rosszabbak elődeinknél, akiknek az önök elődei megadták a sajtószabadságot, hanem hogy önök lettek azóta kissé reakcionáriusok. Hiszen ami magát a »mesterséget« illeti, inkább hálával lehetnének eltelve, mintsem gyűlölettel kivált önök. Mikor ezt az országot másodszor kellett meghódítani, megalkotni a legközelebbi emberöltőben, ebben a munkában az újságíróké a főérdem. Ahogy az utolsó kardot is leoldotta Világosnál az utolsó nemzeti katona, azontúl nem volt itt más fegyver, csak a kis acéltollak, melyek addig-addig szántották azokat a fekete barázdákat, míg kiszántottak önnek, valamint négyszáz és nehány társának mandátumot, a nyolc miniszternek nyolc piros széket, a Ház elnökének azt a magas széket és sok ezer embernek sok mindenféle széket.
Ez így van, tisztelt képviselő úr, tessék elhinni. De kezdhetnők a dolgot előbbről is, ha dicsekedni akarnánk. Az a holt ember is, aki most jött haza, egy újságíró tollal hasította magának azt a fényes utat, melynek nincsen vége a halálnál, csak folytatása következik.
De én nem dicsekedni akarok, ellenkezőleg, panaszkodni. Mérges vagyok, dühös vagyok a képviselőkre s okvetlenül kellett találnom egyet, aki előtt kifújjam magamat.
Azt hiszem, ön legkevésbé gyűlöl engemet, ön leginkább ért meg, tehát önhöz szólok.
Önök, tisztelt képviselő urak, elfelejtik a mi érdemeinket, önök nem a derék, hazafias és nemes elemeket látják köztünk, hanem csak a rosszakat. Ez egy igazságtalan szemüveg, tisztelt képviselő urak; és ilyen szemüveget, ha szokásba hozzák a használatát, egyszer oly valaki is föltehet az orrára, aki önöket nézegeti majd. Akkor az igen kellemetlen lehet.
A gyűlölet végre is emberi dolog. Én értem, hogy mindet nem szeretnek. Ott van például a hasznos eszközök közül a szegény fésű. Azzal fésülik a fejüket simára, de azért mégis utálják. Pedig ha jól meggondolnák, hogy mi az az utálatos rajta, rájönnének, hogy a beleakadt saját hajszálaik. Hát bizony a fésű utálatos. És a sajtó is lehet utálat tárgya. Végre is, hogy ki mit szeressen és mit utáljon, azt forszírozni nem lehet, de az igazságtalansággal szembeszállani lehet is, kell is.
Ne méltóztassék tehát úgy venni, hogy a kartell (Az elnök csenget), mely szerint tudósítást sem hozunk addig a Ház üléseiről, míg elégtételt nem nyertünk, oly erőpróba, vagy kötekedés lenne a magas képviselőházzal, hogy ki a nagyobb hatalom, ki fog a végén engedni tudjuk mi jól, hogy önök a nagyobb hatalom és azt is beismerjük, hogy minden testület úgy rendezheti be magát a saját házában, ahogy neki tetszik, de arra mindenkinek van jogcíme, hogy egy sértést érezni tudjon.”
