KUKORELLY ENDRE
KUKORELLY ENDRE
KUKORELLY ENDRE (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Nem volna őszinte tőlem azoknak a csapatsportágaknak az adófizetők pénzéből adókedvezménnyel való támogatása ellen beszélni, amelyeket a törvény látványosnak becéz, és amelyeknek én inkább az élményszerűségét emelném ki. A legkomolyabb ügynek, a szocializáció egyik alapiskolájának tartom például a futballt. Aki valaha a Fradi-körökben rohangált a labda után, aki álldogált Albert mellett az öltöző folyosóján, labdaszedőként passzolhatott Varga Zolinak, és sokszor látva 75 ezer nézőt kettős rangadón a Népstadionban, jól emlékszik ama semmihez sem fogható hangzavarra és alig magyarázható izgatottságra, egyet kell hogy értsen azzal, hogy itt tenni kell valamit.
(21.30)
Tegnap Zalaegerszegen, irodalmi rendezvény után, kávéházban ülve, televízió előtt láttam újfent, s magamon is jócskán érzékeltem, miféle hatást vált ki a férfiemberekből egy bármilyen színvonalú, korántsem vb-döntő jelentőségű meccs is, ha a magyar futballválogatott játszik, vagy a kézilabdások, fiúk, lányok, jéghokisok, a vízilabdáról nem is beszélve.
Mindenképp megvan az a lelki és ha tetszik, gazdasági felhajtóerő is, amire éppen Hadházy képviselőtársam utalt, az olasz példát említve. Ezzel együtt mindezek szépségét és izgalmát hétről hétre megtapasztalva állítom, minden a tömegsport, a szabadidősport, minden támogatást a szabadidősportnak. Első a szabadidősport, a második és a harmadik is. Ennek megfelelően a versenysport, élsport, profi sport közpénzből való támogatása véleményem szerint igazából annyiban létjogosult, amennyiben általa növekszik a sport csábereje, a sikerek nem pusztán passzív bámulásra és sokszor túlzottan is aktív, brutális szurkolásra, hanem sportolásra csábítanak.
Itt érdemes megkülönböztetni - különböző terminusok vannak - ugye, az amatőr sportot és a szabadidősportot. Hallottuk itt a Mátészalkai MTK példáját. Ez egy amatőr sportklub, rendkívül fontos szerepe van egy város vagy egy falu életében. Én, amikor ide-oda mászkálok az országban autóval, mindig megállok, és szerintem ezt mások is megteszik, hogy ha látnak egy jó falusi futballmeccset, ott megállsz és bámulsz, adott esetben sokkal érdekesebb, szórakoztatóbb, boldogítóbb, felemelőbb, megrázóbb, viccesebb, néha az ember szinte könnyre fakad, amikor ott áll egy-kétszáz ember, és örülnek.
Na de lássuk be, hogyha én például egy amatőr sportpályára a haverjaimmal be akarok menni, nem tudok bemenni, nem tudok ott játszani, tehát itt valami alapvető probléma van. Igazából az amatőr sportnak, mint említettem, van egy nagyon erős közösség-összetartó ereje és egy nagyon erős identitásképző ereje, de igazából a tömegsport helyzetén ez nem igazából javít.
Egyetértek egyébként minden komoly teljesítmény díjazásával, ám az olimpiai érmek, pontok és a nemzeti büszkeség magyaros sírva vigadós, óhatatlanul olykor irtózatos traumákkal járó direkt összekapcsolása kemény önbecsapás. A vb-döntőt bukta a kézilabda-válogatott, a végén nevetséges ezüstérmet kapott és a többi, hogy a belga együttest idézzem. Inkább ama hírhedett 9 százalék, hogy ugyanis a magyarok 9 százaléka mozog rendszeresen, frusztrálna valamennyiünket, s ennek az aránynak a feltornázása lehetne a közös büszkeség tárgya, hogy miként kellene elcsalogatni a komputer elől, megfelelő tárgyi környezetet teremtve például futballozásra csábítani a gyerekeket meg mindenkit, a mindenkiben meglévő gyereket. Attól tartok, ez amúgy semmiféle kötelező napi tesiórával nem megy, ahogyan a kötelezővé tett, kötelezőnek maradt Kincskereső kisködmönnel sem lehet az olvasásra rágyógyítani a gyerekeket. Túl sok ebben így a kötél, és az nem segít. Mindez kultúra kérdése.
Szép, kedves, vidáman, a mai viszonyokhoz felgyorsulva, tempósan alakítandó a kultúra kérdése. Az én korosztályomban minden kisfiú futballozott, tényleg mindenki, mert aki véletlenül nem, az ezt súlyos deficitként élte meg, hogy kihagyták, kimaradt valamiből, valami alapvető közös ügyből. Akkoriban már nemigen akadtak grundok, komoly probléma volt hol játszani, de még nem volt mindig mivel. Betonozott iskolaudvar, ritkás forgalmú mellékutcák, apró, poros terecskék, az osztálykirándulásokon enyhén lejtő domboldal, lehetetlenül kacsázó, pöttyös műanyag laszti, hatalmas és súlyos, kissé krumpliforma fűzős bőrfoci, 3 forint 30-ba kerülő dióméretű, összevissza pattogó tömörgumik, minden megfelelt, mert nem volt semmi más, olvasás, foci és kész.
Ma minden más van, most már minden más van, ezért egyszerűen szólva valóban csábító környezet szükségeltetik, egyáltalán olyan helyzetbe kerülni, hogy a szervezeted kitermelje azt az endorfinadagot, ami szükséges ahhoz, hogy immáron végképp a mozgás megszállottja legyél, függővé válj, a labda utáni éhség újra meg újra leuraljon. Ez a mechanizmus, jelzem, ugyanúgy vonatkozik az olvasásra, az irodalomra, bármiféle műalkotás befogadására való rászoktatásra. Ilyesmi az életet rendező dolgoktól való függés kialakítása. Ez politikai kérdés, mindez méltó igazán a politikai szóra. Ez a mi közös ügyünk, nem pedig a pártos hatalmi acsarkodás.
Emlékszem arra a kisfiúra, aki mennyire és sokáig hiába vágyakozott, hogy egy rendes futballcsapat rendes füves pályáján, de akár a hátsó salakoson nagykapura játszhasson, nem vitatva, hogy szükség van például a nemzeti stadion, a Puskás Stadion rendbetételére. Aggályos az a terv, hogy komoly pénzek, nagyon komoly költségvetési pénzek mennek egy reprezentatív stadion megépítésére, mint hogy arra fordítanák, hogyan, miképpen lehetne kinyitni például stadionokat azok előtt, akik ezt igénylik. Olyan helyzet teremtendő tehát, hogy a közpénzen fenntartott pályák, természetesen valamiféle szabályozott rendben hozzáférhetővé váljanak minden hasonlóan vágyakozó kisfiú számára, hogy ami az úgynevezett utánpótlás nevelését illeti, olyan klubok működjenek, kellőképp dotálva, amelyek számára nem elsődleges világszintű sportolókat tenyészteni. Hátborzongató történeteket mesélhetnék olyan gyerekekről, akiket nem ítélvén kellőképpen tehetségesnek, simán és persze kellően megalázva őket, eltanácsolnak a gladiátorképzőből, sokukkal egy életre megutáltatva az addig imádott sportot.
Nem gondolom, hogy lenne nagyobb nemzeti ügy, mint test, lélek és szellem oktatása, nevelése, például az ókori görögség mintájára, akik kerek egységben látván, ami van, tudták, mindenképp tették, a színház, a művészeti katarzis megtisztítja a lelket, a szerelemről és egyebekről való filozofálás szimpozionon, lakomán a legnagyobb szellemi és testi élvezet, a sport pedig, túl azon, hogy legalább alkalmanként, négyévente leváltja a háborús öldöklést, mindez együtt test, lélek és szellem ügye. Ehhez képest, nemde, minden csak mellékszál, szó, szó, szó, mellébeszélés.
Mi egyéb volna jobban közügy, fontosabb, előrébb való politikai kérdés annál, hogy ennek, mint közönségesen a kultúrának a föltételeit megteremtsük? (Taps.)
