DR. HILLER ISTVÁN
DR. HILLER ISTVÁN
DR. HILLER ISTVÁN (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak! A Szocialista Párt frakciójának nevében azt mondhatom, hogy az előadói expozét korrektnek tartom… (Németh Zoltán: Hangosabban, nem hallom! - Derültség.) Pedig éppen a képviselő urat dicsértem, úgyhogy érdemes volt hallani. Az államtitkári hozzáfűznivalót pedig nagyon komoly ígéretnek látom. Az előadó-művészeti törvény Magyarországon ebben a kategóriában az első, és ahogyan ezt Gyimesi képviselő úr joggal mondta, sok évtizedes múltra tekintett vissza az az elképzelés, ösztönzés, más tekintetben vágy, hogy ilyen legyen.
Magának a törvénynek a közvetlen története 2006-ban indult, amikor is színházi törvénynek indult, és azután csatlakoztak az előadó-művészet számos más területei is ahhoz az egyeztető folyamathoz, amely hosszú hónapokon keresztül tartott, csatlakozott és bővítette a kört.
Módosítani azt lehet, ami létezik, ezért megerősítem azt a bizottságban elmondott véleményemet, hogy jelentős teljesítménynek tartom, hogy 2008-ban az Országgyűlés egy ilyen, az előadó-művészetekről szóló törvényt alkotott, két szempontból: egyik részről a szabályozás szempontjából, más tekintetben pedig a finanszírozás dolgában. Ez a törvény felmenő rendszerben több milliárd forintot hozott a korábbi évekhez képest a magyar előadó-művészetnek, két ágon: egyrészt a költségvetési támogatás, más tekintetben pedig az adókedvezmény révén. A költségvetési támogatás sorsát az egyes évek költségvetési törvényeiben, az azt követő módosításokban figyelemmel kísérhetik. 2010-ben már több milliárd forint volt az a módosítás, amely az önök első teljes éve költségvetési törvényét jelentette, és igen jelentős mértékben, több mint 30 százalékkal az előadó-művészeti törvény költségvetési támogatását megkurtította.
Durván egy évvel ezelőtt történt az első, valóban, ahogyan önök is elmondták, részmódosítás. Annak a vitának azon részeire szeretném felhívni a figyelmet, amellyel csekély mértékben, de az előadó-művészeti törvény szükséges költségeit a módosítás révén emelte, azután a későbbiekben, ősszel, majd télen, amikor a költségvetést beterjesztették, majd elfogadták, sok-sok száz millióval csökkent az előadó-művészeti törvény korábbi évhez viszonyított kerete.
(23.10)
Ezért azt mondhatom, hogy a jelen beterjesztés és módosítás két szempontból értékelhető, az egyiket a mostani vitában meg tudjuk tenni, a másikat nem. Az egyik értékelési mód szakmai, történetesen az előadó-művészetek szempontjából való megközelítés, a másik jelen pillanatban nem megejthető, mert csak a költségvetés beterjesztésénél fogjuk látni. Viszont az a szerkezet, amelyet módosításukban leírnak, bizonyos kötelezettségeket előrevetít, és erről, azt gondolom, hogy itt érdemes beszélni.
A módosítások egyik legfontosabb része, hogy az előadó-művészeti törvényt tagoltabbá teszik, több intézményt hoznak létre, bevonnak eddig a törvény hatálya alá nem tartozó területeket. Bármely területen, nemcsak a kultúrában, nemcsak az előadó-művészet területén, bármely területen, hogyha a tagoltság jelentkezik, ennek a szakmai súlya mellett a másik következménye az, hogy megnövekszik a költségvetési vonzása. Minden intézménynek, minden bizottságnak, a hozzá tartozó területeknek meglesz az a szempont és meglesz az az indok, amiért - joggal egyébként - költségvetési forrást várnak. Ez feszíti ezt a törvényt. Ez azt jelenti, hogy amint az államtitkári szavak elhangoztak, én szívesen hiszek nekik, és őszintén remélem, hogy sikerül, és szinten tartani képesek, gondolom, a jelenlegi költségvetéshez képest a következő évit, akkor egy olyan szerkezettel állunk szemben, ami, hogyha nominálértékben, egy kis optimizmussal reálértékben ezt a költségvetést hozza, mint amit jelenleg olvasunk, akkor egy pénzigényesebb, egy több pénzt igénylő rendszert alkotnak ezzel a módosítással, magyarul, az egész szisztéma feszítettebb lesz. Ezt a bizottsági ülésen, ahogy ez néhány perccel ezelőtt elhangzott, az államtitkárság területéért felelős helyettes államtitkára megerősítette, szakmai értelemben tehát egyetértett, egyet is értünk ebben. Ez azt jelenti, hogy az a fajta átcsoportosítás, amelynek van szakmai és van költségvetési vonzata, külön mérlegelést igényel.
Az, hogy bizonyos területeket, az alternatív előadó-művészeti területeket a normatív finanszírozásból kivonják, amivel én nem értek egyet, és se költségvetési, se szakmai alapon nem látom ennek egyébként a realitását; azt, hogy ezt el kívánják érni, az ennek a feszített rendszernek a feszítéscsökkentését célozhatja, történetesen, hogy pályázati alapot hoznak létre ezen szervezetek számára, bár arról egyelőre semmit nem hallunk, hogy a normatív finanszírozás és a majdani alap milyen arányban, milyen nem számszerűsített, de milyen meghatározott arányban áll egymással. Én ezt egy elég súlyos hiányosságnak látom, egy olyan szakmai, szakmapolitikai feszítésnek, amely a törvény gyakorlati végrehajtását nagyon nehézzé fogja tenni.
Szeretném felhívni a figyelmüket egy másik dologra, amiben őszintén remélem, hogy meg tudják tartani azokat az eredményeket, amiket korábban elértünk. Ez az adókedvezmény, a társaságiadó-kedvezmény ügye, amely a törvény hatálybalépését, már a 2008-as törvény megalkotása utáni hatálybalépését illetően csonka évnek tekintett következő évben több, mintegy 800 millió forintnyi társaságiadó-felajánlást hozott a magyar előadó-művészetnek, nem arányosan, döntő többségében a színházaknak. A későbbi évben ez messze meghaladta az egymilliárd forintot. Azt kell mondjam önöknek, hogy a mai magyar kulturális élet finanszírozási nehézségei közepette, a színházak világában ehhez képest korlátosnak mondható feszültség, kisebb feszültség azért van, azért lehet, mert az előadó-művészeti törvény, illetve a társaságiadó-kedvezmény még az állami támogatás csökkenésével együtt is legalábbis a szinten tartást lehetővé tette. Ez a valóság.
A sors úgy hozta, hogy egymás mellé került, egymás után került két fontos törvény, néhány perccel, órával ezelőtt a sportról szóló törvény előzte meg az előadó-művészeti törvényt. Mondom önöknek, tisztelt képviselő asszonyok és képviselő urak, hogy az összes nemes cél mellett itt egy sajátos konkurenciaharc fog kialakulni. A társaságiadó-kedvezmény felajánlása, amelyet idáig az előadó-művészet sajátos módon birtokolt, természetesen messze nem kétségbe vonva annak jogosságát, hogy a sportfinanszírozás hasonló módon, európai uniós engedéllyel kiegészüljön, bizony azt fogja jelenteni, hogy az egyes társaságoknak gondolkodniuk kell, hogy a társaságiadó-kedvezmény igénybevétele tekintetében, mondjuk, egy színházat vagy egy sportegyesületet válasszanak. Ez a kultúra számára nagy kihívás. Itt egy sajátos, olyan érdekérvényesítő erőt kell megjeleníteni, amiben igazán nem lehet azt mondani, hogy a konkuráló, a vele párhuzamosan vetélkedő társ kevésbé nemes, mert ki mondhatná meg, hogy a sport vagy a művészet nemesebb-e, szembeállítani egyébként is butaság és ostobaság. Csak a pénzért meg versenyezni fognak az egyes intézmények és persze az egyes sportegyesületek. Minthogy az Európai Unióban minden adókedvezmény, függetlenül a területtől, versenyt torzító tényezőként jelenik meg, ezért azt kell mondjam, hogy a kulturális élet kormányzati szereplőinek, vezetőinek azzal szembesülni kell majd, hogy úgy tudják érvényesíteni a korábban elmondottakat, hogy a társaságiadó-kedvezményből az előadó-művészetek számára felajánlott összeg ne csökkenjen. Ez egy igen jelentős kihívás. Még akkor is nagyon jelentős kihívás, hogyha szinten tudják tartani az állami támogatás 2012-es összegét, amiről most fölösleges beszélni, csak jelzem, ahogy ezt egy évvel ezelőtt is megtettem, hogy a költségvetési vitában ezt a kultúra fejezetnél részletesen be fogjuk mutatni. Tavaly kétkedtek, emlékszem a választás utáni érthető örömükből fakadó mondataikra, amikor azt mondták, hogy persze, a módosítás több pénzt jelent, de majd a költségvetésben megoldjuk. Hát, nem sikerült, ezért az eddigi egy év tapasztalata olyan sok jóval nem biztat; reméljük, hogy ez idén ősszel, kora télen a 2012-es költségvetési évnél máshogy lesz.
Nem kételkedem abban sem, hogy az a cél közös, hogy az előadó-művészetek, a területek mindegyike és az egyes intézmények is kellő színvonalon kerüljenek finanszírozásra úgy, hogy azt, amit egyébként a kezdeményezők nevében a bizottsági elnök úr képviselőként elmondott, a művészeti szabadság fenntartása és biztosítása, számomra egyébként nem megkérdőjelezett érték, örülök és világos beszéd volt, ahogy emellett kiálltak, tisztességes dolognak tartom. Ugyanakkor az biztos, hogy szerencsés lenne egy olyan, a jelenlegi módosítást pontosító akár egyéni, akár bizottsági indítvány, amely megpróbálná a normatív finanszírozás összegét és a majdani pályázati alapot arányba állítani egymással, természetesen nem összegszerűen, hanem mondom, arányba.
(23.20)
Nem kétséges előttem, hogy az alternatív művészeti ágak vereséget fognak szenvedni a saját jelenlegi helyzetükhöz képest is, ha nem kapnak valamiféle arányosított garanciát arra, hogy hogyan viszonyul ez a bizonyos pályázati alap. Értem én, hogy összegszerűen nem tudják megmondani, de szándékot kifejezni aránnyal is lehet, és remélem, hogy ezt megteszik. Azt, hogy hány bizottság jön létre és a bizottságoknak milyen hatásköre van, hogy a tanácsadói és a döntéshozatali mechanizmus hogyan válik el egymástól, akár helyeselni is lehetne. Ez egy tisztább képet hozhat, egy mechanizmust tisztázhat, de mondom még egyszer, én ezt erőteljes gondnak látom. Vajon meg tudják-e oldani, hogy miközben a módosításuk egésze a szándékot egyébként nem kétségbe vonva több pénzt igényel, a költségvetési forrásokból bírják-e erővel? Ha nem, akkor egy olyan rendszert hoznak létre, amely erősebb belső feszítést és feszültséget fog eredményezni, mint ami jelenleg van. Ezért a kettős irány, amely jelen pillanatban szakmai, néhány hónap múlva költségvetési, együtt fog jelentkezni. Ahogy most a szakmai, akkor a költségvetési. El fogjuk mondani.
Elnök úr, köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)
