KARÁCSONY GERGELY
KARÁCSONY GERGELY
KARÁCSONY GERGELY (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Az előadó-művészeti törvény módosításáról beszélünk, leginkább talán a színházakról, és ez különösen fontos, mert ha megnézzük a magyar polgárok kultúrafogyasztását, akkor talán a színház az egyetlen, amit ma még viszonylag nagy arányban - hogy úgy mondjam - fogyasztanak a magyarok.
Sajnos, hogyha mondjuk, a könyvolvasást néznénk, vagy pedig a művészetileg értékes filmek fogyasztását, akkor sokkal rosszabb statisztikákat kapnánk, de még mindig igaz az, hogy a magyar közönség európai összehasonlításban is viszonylag sokat jár színházba. Ez nyilván összefügg azzal is, hogy Magyarországon van egy eléggé jól kifejlett színházi hálózat, ami a reformkor és az azt követő dualizmus idején alakult ki. Tehát tulajdonképpen a magyar nemzeti kultúra megmaradása szempontjából az egyik utolsó bástya a színház, és van egy másik ok is, ami miatt különösen fontos lehet ez nekünk, mert úgy tűnik, hogy a kulturális intézmények közül talán egyedül a színházak nincsenek komoly válságban.
(23.40)
Ha végignézünk főleg a közgyűjtemények helyzetén, a megyei fenntartású múzeumok helyzetén, akkor látjuk azt, hogy milyen nehéz helyzetben vannak, folyamatosan minősítik vissza a múzeumokat kiállítóhellyé, folyamatosak az elbocsátások, tulajdonképpen már a múzeumban őrzött tárgyak fizikai védelme is nehezen megoldható, és akkor még nem beszéltünk azokról a dolgokról, amik miatt érdemes lenne egyáltalán a múzeumokat fenntartani. Persze vannak sikeres múzeumok Budapesten, de a közgyűjtemény-hálózat komoly válságban van. Ezt azért fontos elmondani, mert mielőtt nagyon ócsárolnánk azt a törvényt, amit éppen módosítunk, azért ennek a törvénynek voltak komoly előnyei, miközben persze hátrányai is, és ez fordítva is igaz: a módosításnak is vannak előnyei, bár én elsősorban a hátrányokat látom túlsúlyban.
Mielőtt azonban ezeket számba vennénk, arról is fontosnak érzem, hogy beszéljünk, hogy hogyan született megint meg egy komoly törvénymódosítási javaslat. Egy ilyen törvényt a kormánynak kéne benyújtani. A kulturális kormányzat az elmúlt időszakban nem nagyon csipkedte magát. A parlament előtt tulajdonképpen csak a világörökségről szóló törvény van, amit a kormány nyújtott be, ráadásul ennek is voltak előzményei az előző ciklusban. Egyébként ez egy elég jó törvény, valószínűleg az LMP is meg fogja tudni szavazni, az összes többi módosítás azonban önálló képviselői indítványként került a Ház elé, L. Simon László bizottsági elnök úr majdnem mindegyikben részt vett.
Az is elhangzott már, Németh Zoltán képviselőtársam valóban a bizottsági ülésen elmondta, és itt is többen hangsúlyozták, hogy milyen széles körű egyeztetés volt erről a törvényről. Ez igaz, és tulajdonképpen ezt szeretném megköszönni az előterjesztőknek, mert olyan időszakot élünk, hogy ez valóban példátlannak számít, hiszen más törvények esetében, ennél még fontosabb törvények esetében is semmilyen társadalmi egyeztetés nem volt.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez így normális. Ez azért is fontos, mert az a nagyon hosszú névsor, amit elnök úr az előterjesztői expozéjában fölolvasott, hogy mely társadalmi szervezetek vettek részt ebben a folyamatban, ez impozánssá és rendkívül nyitottá teszi a folyamatot látszólag, de azért ne gondoljuk azt, hogy ezzel a törvénnyel mindenki egyetért. Azt gondolom, hogy ennek a törvénynek a legalapvetőbb sajátosságaival a szakmai szervezetek jelentős része nem ért egyet. Az, hogy ott voltak az asztalnál és bizonyos kisebb kérdésekben a véleményüket talán meg is tudták fogalmazni vagy érvényesíteni tudták a szövegben, azért az nem jelenti azt, hogy ennek a törvénynek nagyon sokan vagy mindenki örülni fog. Lesznek, akik örülnek, lesznek, akik tulajdonképpen úgy élik meg a helyzetet, hogy ők ennek a törvénynek a sugalmazói vagy megrendelői, de vannak más szervezetek, amelyek egyáltalán nem így gondolkodnak.
Hadd olvassak föl néhány mondatot a Magyar Színházi Társaság egyik leveléből: “A tervezet semmilyen garanciát nem ad például arra, hogy az egyéb kategória finanszírozása biztosított lesz, a gyakorlat azt mutatja, hogy az egyéb működési sávokban maradékelv alapján történik a finanszírozás.” Egy másik mondat: “Ez erős centralizálást vetít elő, gyakorlatilag társadalmi és szakmai kontroll nélkül születhetnek az egész területet érintő legfontosabb döntések.”
Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert ha ezek a szakmai konzultációk zárt ajtók mögött zajlanak, ha a nyilvánosság ezekről semmit nem tud, akkor azok az érvek, amelyek a politikai logikát képesek megtörni, amelyek képesek a közvélemény nyomását a döntéshozókkal szembehelyezni, akkor ez a nyomás nem fog megszületni. Akkor arról lesz szó, hogy mindenki valamelyik lábjegyzetben még valamifajta apróságot még el tud érni a kegyes jogalkotótól. Ha nincs társadalmi diskurzus, valódi nyitott társadalmi vita, akkor körülbelül feleannyit ér a szakmai egyeztetés, mintha valódi vita lenne. Elnök úrnak megjegyeztem a bizottság ülésén, hogy Jürgen Habermas valamelyik könyvét majd kölcsönadom neki, hogy olvasgassa. Azt mondta, hogy ez már régi iskola. Én azonban abban hiszek, a demokrácia egy deliberatív folyamat, ahol a nyilvánosságnak legalább olyan fontos szerepe van, mint önmagában annak a ténynek, hogy a különböző szereplők egymással beszélgetnek.
És akkor nézzük, azt, hogy mi az ami jó ebben az előterjesztésben, mert vannak pozitív pontjai is. Egyrészt - és ezt nem az illem kedvéért mondom - az egyik legfontosabb dolog az, hogy a törvénymódosítási javaslat rendkívül bölcsen a finanszírozással kapcsolatos paragrafusok hatálybalépését az Európai Bizottság döntéséhez köti, tehát 2012. december 31-éig nem lépnek életbe ezek a módosítások. Ez nagyon fontos, hiszen az egész színházi szakmát elég régóta rettegésben tartotta az az esetleges veszély, hogy a törvény módosítása miatt megszűnik az a bizonyos adókedvezmény, amihez az Európai Bizottság hozzájárulása kell és ami nélkül a magyar színházi szféra gyakorlatilag összeomolna egyik percről a másikra.
A másik, ami fontos összességében mint elv, amivel azonosulni lehet, az, hogy a minőségi szempontokat a színház, az előadó-művészet finanszírozásában érvényesíti. Azt gondolom, hogy ez helyes irány, és valóban joggal lehet fölvetni a jelenleg hatályos törvénynek, hogy nem tud mit kezdeni ezekkel a minőségi szempontokkal, bár megjegyzem egyébként, hogy az egyéb pályázati források elvileg alkalmasnak lehetnének arra, hogy ezeket a minőségi szempontokat érvényesítsék.
Az Állami Számvevőszéknek nagyon alapos, a színházak finanszírozásával kapcsolatos tanulmánya is szóvá teszi, hogy a jelenleg hatályos törvény nem mindig tudott megfelelni ennek, illetve egy másik, az Állami Számvevőszék által kritizált dolog, ami egyébként rendezésre kerül, bár a jelentősége sokkal kisebb lesz: a fizető nézők számával kapcsolatos visszaélések kiküszöbölése.
Egy negyedik dolog, hogy méltányosak legyünk és szedjük össze a pozitívumokat is, ez a művészeti szabadság deklarálása, azt gondolom, még akkor is, ha csak egy elv, mégis azt gondolom, hogy helyes, hogy ezt a törvény kimondja, és helyes hogy kimondja, hogy a fenntartó nem szólhat bele a társulat szakmai-művészeti döntéseibe.
Ennek az elvnek a megvalósulását igazából nagyon súlyos másik elv fogja megkérdőjelezni, ez pedig az a fajta politikai logika és az a fajta döntési centralizáció, amit a Magyar Színházi Társaság is idézett a törvényben, és amiről én is azt gondolom, az LMP álláspontját tolmácsolva azt kell mondjam, hogy nagyon erősen kifogásolható.
A jelenlegi törvény elsősorban normatív finanszírozást alakít ki. Amit Puskás Imre képviselőtársam mondott ezzel kapcsolatosan, az a kritika jogos, hogy tulajdonképpen olyan finanszírozási rendszerünk van, ahol a gazdag fenntartó több pénzt kap az államtól, mint a szegényebb önkormányzatok. De ennek is van egy pozitív vonása. Az, hogy a színházak nincsenek a tönk szélén úgy, mint más kulturális intézmények, az részben azért van, mert a fenntartókat ösztönözte arra, hogy ők is hozzájáruljanak minél nagyobb mértékben a saját színházaik finanszírozásához. Ha visszavették ezt a támogatást, a következő évben kevesebb állami pénzt kaptak. Volt egyfajta ösztönző jellege annak, hogy a fenntartók igenis komolyan vegyék a színházak finanszírozását. A finanszírozás másik lába pedig arra ösztönözte a társulatokat, hogy a lehető legtöbb jegyet adják el, erre is volt egy beépített ösztönzés.
Ráadásul a rendszer úgy működött, hogy voltak előre meghatározott kategóriák, és igazából nem volt politikai döntési mozgástér abban, hogy innentől kezdve milyen finanszírozás lesz az egyes intézményeknél. Ez valóban egy merev logika, elsősorban inkább finanszírozási oldalú és kevésbé művészi szempontú logika, viszont van egy nagyon nagy előnye, az, hogy politikailag nem lehet manipulálni ezt a rendszert.
Korábban működött az Előadó-művészeti Tanács, ami az összes döntést, ahol valóban az automatizmusokon túl még döntéseket kellett meghozni, a döntéseket meghozta, illetve döntés-előkészítőként lépett föl a miniszter számára. Ez a rendszer megszűnik. Létrejön egy Nemzeti Előadó-művészeti Érdek-képviseleti Tanács, amibe egyébként helyesen, bekerülnek a szakmai szervezeteken túl a fenntartók képviselői is. Azt azonban mondjuk ki, hogy ennek az új intézménynek gyakorlatilag semmilyen érdemi szerepe nincs a döntéshozatalban.
Annak, akinek igazából nagy szava lesz és el fog dönteni mindent, az a bizonyos három szakmai bizottság lesz, és ezt a három szakmai bizottságot a miniszter fogja felkérni. Tulajdonképpen a miniszter úgy fog döntéseket hozni, hogy nem veszi a nyakába az összes nyűgét-baját a döntés-előkészítésnek, fölkér embereket, ők tesznek egy javaslatot, amit ő egyébként akkor is akár el is utasíthat, ráadásul nem is kell indokolnia, de valószínűleg nem fogja, mert olyan embereket fognak felkérni, akik majd az ő politikai ízlését képviselhetik a döntéshozatali folyamatban.
A törvény tesz arra utalást, hogy nem lehet akárkit felkérni, tehát neves szakmai múlttal rendelkező, nagy tekintélyű emberek lehetnek, de tudjuk, hogy ilyenből is elég sok van szerencsére ebben az országban. Ez a bizottság fogja fölállítani azt a kuratóriumot is, ami a nemzeti és a kiemelt kategóriába be nem sorolható társulatok finanszírozását fogja jelenteni, és itt tulajdonképpen semmit nem tudunk, hogy itt milyen elvek alapján fognak a döntések megszületni, hiszen ezeket majd alacsonyabb szintű jogszabályok fogják tartalmazni.
(23.50)
Elnök úr a bizottsági ülésen engem kijavított, hogy nem olvastam el a törvényt, mert azt mondtam, hogy mindenről a miniszter fog dönteni. De hát politikai értelemben mindenről a miniszter fog dönteni. Hiszen azok a szakmai szervezetek, amelynek képviselői megtalálhatóak lesznek majd ebben az új érdekegyeztető tanácsban, az ő szempontjuk tulajdonképpen csak néhány ponton jelenik meg, alapvetően ennek a három bizottságnak lesz óriási szerepe majdnem minden döntésben. Milyen döntésekről beszélünk? Egyrészt ők fognak dönteni arról, hogy ki lehet nemzeti intézmény, hogy ki lehet kiemelt, és ki kerül abba a kategóriába, amit leginkább a “futottak még” kategóriájának lehetne nevezni. A törvény nem is talált ki más nevet, azt mondja, hogy “egyéb” kategória.
Már említettem, ugye, a Magyar Színházi Társaság véleményét, nagyon erős a félelem azzal kapcsolatosan, hogy azok a társulatok, amelyek nem tudnak bekerülni az első két kategóriába, tulajdonképpen maradékelven lesznek finanszírozva. Ami pénz még marad, amit nem visznek el a kiemeltek és a nemzetiek, azt valamilyen pályázati úton megkaphatják. Ráadásul, még egyszer szeretném hangsúlyozni, nem tudjuk, hogy milyen elvek alapján, hiszen ezeket a törvény nem tartalmazza.
El tudok képzelni olyan hosszú évtizedeket Magyarország számára, amikor csupa olyan kiváló ember lesz Magyarországon a kultúráért felelős miniszter, akik nagyon helyes és bölcs döntéseket fognak hozni. El tudom képzelni azt is, hogy Magyarország egy olyan szerencsés sorsú ország lesz, ahol a politika nem fog a kulturális területbe beavatkozni, s hogy a magyar politika olyan irányt vesz, ahol nem szimbolikus kérdésekről, nem a múlt vagy a jövő, vagy valamilyen, a nemzeti tematikával kapcsolatos kérdésekben fogunk itt birkózni a parlamentben, és mondjuk, a Jobbik felszólalásainak fele nem a Nemzeti Színház igazgatójáról fog szólni, hanem olyan kérdésekről, amelyek valóban a választók tömegeit érintik, és amelyek egy racionális diskurzusban eldönthetők.
Azonban lássuk be, hogy a magyar társadalom, a magyar politikai kultúra nem ilyen. A magyar politikai kultúra és a magyar politikai napirend folyamatosan beleütközik azokba a szimbolikus kérdésekbe, amelyeket kulturális kérdésként kéne megtartanunk, és nem politikai vitát kéne róla folytatnunk. Sajnos nem itt tartunk, és a magyar politikai kultúrába nem fér bele az, hogy alapvető szakmai-művészeti döntéseket a miniszter vagy a miniszter által kinevezett emberek hozhassanak meg. Attól félek, hogy ez a fajta szabályozási rendszer, ami most kialakulóban van, vagy ami felsejlik ebből a javaslatból, újra a kultúrkampf országává teheti Magyarországot. Lehet, hogy nem így lesz. De képzeljék el, hogy mondjuk, a Fidesz katasztrofális kormányzása miatt a következő választást a Jobbik fogja megnyerni, és Novák Előd képviselőtársam lesz a kulturális miniszter. Gondoljanak bele abba, hogy ez a törvény hogyan fog működni: ha ő fogja kinevezni az összes szakmai bizottságot, ha ő fogja besorolni az összes intézményt különböző kategóriákba, és ő fogja elosztani a pénzt, mindenféle, általa nagyon könnyen megváltoztatható miniszteri rendeletek alapján, akkor hogyan fogunk kinézni? Nyilván ebben Novák Előd képviselőtársam is egyetért, hogy akkor radikális változások lesznek, ha ő lesz a kulturális miniszter. Hát, én nem nagyon fogok járni színházba, azt hiszem, ha ez be fog következni.
Egy másik szempont az, hogy ez a módosítás gyakorlatilag teljes mértékben kiszámíthatatlanná teszi az előadó-művészeti tevékenységek finanszírozását. (Az elnök csenget.) És itt beszélnem kell arról is... Lassan lejár az időm. (Közbeszólások: Már lejárt.) Akkor folytatom majd egy...
