GYÖNGYÖSI MÁRTON
GYÖNGYÖSI MÁRTON
GYÖNGYÖSI MÁRTON (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt hetekben egy minden magyar háztartásban alapélelmiszerként számon tartott termék, a cukor hiánya, valamint a hiányból fakadó drasztikus fogyasztói áremelkedés fedte fel Magyarország végzetes kiszolgáltatottságát a külső gazdasági folyamatoknak. A cukorválság tragikumát fokozza, hogy mindez egy olyan ágazatban következett be, amely tekintetében Magyarország még nem is olyan régen nemhogy önellátó, de bőséges exportkapacitásokkal rendelkezett.
Idézzük csak fel! Miközben a hazai cukorfogyasztás évi 320 ezer tonna, még a rendszerváltás előtt közel dupláját, évi 600 ezer tonnát termelt meg Magyarország 12 hazai, állami tulajdonú cukorgyára. Milyen folyamatok vezettek el a jelenlegi állapotokig, amikor az egyetlen, hazánk területén megmaradt cukorgyár, az osztrák tulajdonú Agrana Magyar Cukor Zrt. kaposvári üzeme is csak az Unió által engedélyezett kvóta, vagyis a 100 ezer tonnát alig meghaladó cukormennyiség előállítását teszi lehetővé? Miként süllyedt odáig ez a mezőgazdaságát tekintve páratlan adottságokkal rendelkező ország, hogy jelenleg a környező országokban csaknem feléért lehet cukrot vásárolni a magyar kilónkénti 400 forint helyett Szlovákiában 80, Szlovéniában csaknem 100, Ausztriában pedig akár 150 forinttal olcsóbb áron?
Elemzők sokféleképpen magyarázzák a cukorválság kiváltó okait, és tény, hogy mindegyikben van igazság. Tény, hogy az Unióban szinte példa nélküli legmagasabb, 25 százalékos áfakulcs nagymértékben drágít minden terméket, így a cukrot is. Jogos a felvetés, kik hozták azt a példátlan döntést, hogy az uniós áfadirektíva legmagasabb kulcsát alkalmazzák hazánkban minden szociális szempontot kiiktatva. De legalább ennyire érvényes a kérdés, hogy lehet egy évvel a valódi rendszerváltást hirdető kormány színrelépése után még mindig a régi áfaszabályozás érvényben.
Tény, hogy a nemzetközi üzletláncok eltérő üzletpolitikát folytatnak különböző országokban. Amíg ugyanis Európa szerencsésebb részein hosszú távú, többéves szerződéseket kötnek a gyártókkal, addig nálunk egy-két hónapra szerződnek, amellyel szinte azonnal érezhetővé válnak a kedvezőtlen piaci hatások. Kormányaink párjukat ritkítják a tekintetben, hogy képtelenek érvényt szerezni annak a 2000. június 27-én elfogadott OECD-irányelvnek, amely részletes ajánlásokat fogalmaz meg a multinacionális vállalatokkal szemben, és ezáltal fontos eszköze a kormányoknak a nemzeti érdek érvényesítésében, a kettős mérce fölszámolásában.
(9.10)
Tény, hogy létezik tőzsdei spekuláció, és az is, hogy hol szárazság, hol pedig árvíz tizedelte meg a globális cukornád- és cukorrépa-termesztést, és hajtotta fel az árakat, de az is tény, hogy ezek a külső hatások egyformán érintik Magyarországot és a környező országokat, a probléma gyökeréről; az ősbűnről azonban vajmi kevés szó esik, ez pedig a rendszerváltó politikai elit felelőssége, azé az elité, amelynek pártjai és képviselői még itt járnak-kelnek közöttünk. A cukorválság mostani tetőzése ugyanis nem csupán egy élelmiszer-ipari ágazat egyedi kálváriája, abban benne rejlik a rendszerváltás talán ma már sokak által értett, érzett hazug logikája, amelynek fenntartásában a rendszerváltó politikai pártok mindegyike, hol aktívan, hol passzívan, de közreműködött.
A magyar cukoripar tönkretételében a politikai felelősség óriási. Kétségtelen, hogy a konkrét hazaárulásban a szabadpiac mindenekfelettiségét hirdető, és a liberális gazdaságfilozófiának megfelelően a külföldi vállalatokat előnyben részesítő privatizációt levezénylő Antall- és Horn-kormányok jártak az élen. Ekkor szerezhettek külföldi nagyvállalatok bagóért többségi tulajdonrészt, stratégiai befolyást cukorgyárainkban, ekkor kezdődik a magyar termelői kapacitás és piac olcsóbb felvásárlása, a hazai termelés felszámolása. A végjátékhoz azonban kellett az Európai Unió is, amely mára olyan alacsony szintre csökkentette a magyar cukorkvótát, hogy a hazai fogyasztás kielégítésére a hazai termelés ne legyen elegendő. Miközben a külföldi tulajdonosok az uniós kompenzációért cserébe a föld színével tették egyenlővé magyarországi gyáraikat, a csapda ezzel bezárult Magyarország felett. Ma 100 milliárd forintos beruházást igényelne egyetlen cukorgyár létesítése; Magyarország ma már saját lakosságának élelmezéséhez szükséges legalapvetőbb élelmiszerek előállítására sem képes. A folyamat szimbolikusan Magyarország soros EU-elnökségére vált kitapintható valósággá. Magyarországon nincs nemzetgazdaság; hazánk gyarmat lett, saját rendszerváltó politikai elitje züllesztette gyarmattá.
Képviselőtársaim! Magyarország máig regnáló rendszerváltó elitje békeidőben több kárt okozott az országnak, mint amit eddig bármelyik háborúnk alatt elszenvedtünk. Lesz-e számonkérés, és ami még fontosabb, legalább magunkban meg merjük-e vonni uniós csatlakozásunk és tagságunk mérlegét? Meggyőződésem, hogy a magyar emberek már megvonták, és az eredmény nem túl rózsás, miként (Az elnök csengetéssel jelzi az időkeret leteltét.) annak visszahatása sem pozitív az uniós tagságunkat öncélúan erőltető politikai elit megítélésére.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a Fidesz és a Jobbik padsoraiban.)
