DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Bár korunkban a modernnek nevezett parlamentekben nincs nagy keletje az ünnepélyességnek és az emelkedettségnek, kérem, engedjék meg nekem mégis, hogy megosszam önökkel azokat a gondolataimat és érzéseimet, amelyek az előttem szóló Láng Zsolthoz kapcsolódóan bizony arról szólnak, hogy igen, történelmi óráknak vagyunk itt részesei az ország házában, minthogy 60 évnyi magyar várakozás teljesedik be rövidesen az alaptörvényünk megalkotásával.
(14.30)
Ezt az emelkedettséget jelzi mások mellett az a jelenet is, amelynek az elmúlt két vasárnapon voltam tanúja, amikor is a mise és az istentisztelet után a falu több pontján azért gyűltek össze az emberek maguktól, pusztán lelkiismeretüktől és érdeklődésüktől vezérelten, hogy egymás között meghányják-vessék az alaptörvénnyel kapcsolatos kérdőívre adandó válaszokat. És a hol vidám, tréfálkozó, hol szenvedélyes vitákat kiváltó eszmecserék közben pontosan az történt, aminek történnie kellett, hogy tudniillik közös magyar sorsunkról, dolgainkról, múltunkról, jelenünkről és a jövőnkről esett szó a nappali szobákban vagy éppen a kocsmákban.
Ugyanennek a közös megoldáskeresésnek az útjára sodró szellemi energiának tanúságaként könyvelhetem el azt a számtalan megkeresést, elektronikus levelet és más megszólítást, amelyben ismerős vagy ismeretlen honfitársaim fontosnak tartották megosztani velem mint országgyűlési képviselővel gondolataikat, amiért ezen az úton is mondok őszinte köszönetet, akár egyetértésemmel találkoztak, akár ellenkezőleg.
Mint ahogyan az is kivételesen örvendetes jelenség, hogy egy időben két párhuzamos törvényjavaslatot tárgyalhat a tisztelt Ház. Elismeréssel adózom Szili Katalin képviselő asszonynak az általa kidolgozott igényes alkotmányjavaslatért. A 261 fideszes és KDNP-s képviselő által jegyzett tervezet mindazonáltal közelebb áll hozzám, ezért engedjék meg, hogy ehhez szóljak hozzá támogatóan négy gondolatkör erejéig.
A nemzeti útkeresésünk szempontjából megnyugtató és előremutató, hogy az alaptörvény jogilag úgy rögzíti hazánk jövőjét, hogy mindezt ezeréves államiságunkra hivatkozva teszi meg, aminek meghatározó velejárója, hogy Szent István király ideje alatt keresztény Európának lettünk része. A kereszténység, ha Európa történetét és benne hazánkét vizsgáljuk, kiiktathatatlan földrészünk sorsának alakulásából, minthogy annak kulturális alapját is képezte. Ezért sem hagyható el, nem tekinthetünk el tőle úgy, mintha nem is lett volna, vagy mintha hanyagolható lehetne. Hiszen amikor meg akarjuk érteni, hogy kik is vagyunk itt Európában, akkor a történelmi múlt csak úgy egyszerűen nem felejthető vagy törölhető el.
Ebben az összefüggésben hangsúlyozni szükséges azt a szerepet is, amelyet a kereszténység az európai és a magyar kultúrában, vagyis közös múltunkban játszott. Szeretném leszögezni, hogy nem ideológiai, vallási vagy egyházi szemszögből, hanem a történelmi tényekre alapozva viszonyulok itt ehhez a kérdéshez. Ha meg akarjuk érteni, hogy kik is vagyunk ma, úgy értenünk kell azt is, kik voltunk tegnap. Vajon nem ezt célozza vagy kellene céloznia mindig és mindenkor az iskolának? Vajon lehet-e oktatni és nevelni a múlt jó és rossz példáinak, okainak és következményeinek ismerete nélkül? De elég válasz talán erre az is, hogy a művészetek, az irodalom, a filozófia, amelyek mind-mind világszemléleti alapon hozták meg gyümölcseiket, mint kulturális múltunk képezik a megismerésük tárgyát a mindenkori fiatalok számára.
Hogyan is érthetnénk meg múltunkat, magunkat, Dantét, Giottót, a provanszál lírát, Shakespeare-t, az orosz regény óriásait, Tolsztojt, Dosztojevszkijt és Gogolt, a Szent Péter-bazilika freskóit, a művészek, festők és építészek, Leonardo vagy Michelangelo vagy mások műveinek gondolatiságát, ha ismereteinken kívül rekedne az az európai szellemiség, amely - ideértve a keresztény gondolat mellett a görög-római kultúra termékeit, de még a mítoszok világait is, amely új szellemmel átitatódva közös szemléleti vezérfonala volt szinte minden alkotásnak - még így is, ebben a kifogyhatatlanságában is meg tudott maradni szépnek, igaznak és hitelesnek, hogy Gadamer szavait idézzem.
De a történelem és persze a művészetek és a gondolkodás midőn e kapcsolattal szakítani próbált, magát akkor is csak a keresztény gondolat ellenében volt képes meghatározni, amely mindmáig és véglegesen nem is szakadt el tőlünk. Nem is szakadhatott el, s bár a köldökzsinór már levált, a kereszténység mindazonáltal Európa anyja maradt. De mielőtt anyává érett volna, őt magát is nevelték, nevelte a görög-római kultúra, Arisztotelész és Platón, az arab filozófiai gondolkodás és sokféle vallási hagyomány, nem utolsósorban az ószövetségi.
Nem tagadhatjuk, hogy nemcsak édesnek, de olykor mostohának is érezhettük őt, aki többször is áldozati báránnyá lett a diktatúrák alatt. Hiába tagadná meg valamelyikünk az ő anyját, mert hogy vele vagy másokkal kegyetlenül bánt - utalok itt az inkvizícióra -, attól ő még nem szűnt meg anyánkká lenni. Nem lehet kétséges, hogy a Tízparancsolat, amely valójában örökös figyelmeztetés arra nézve, hogy emberi közösségek, emberi kapcsolatok megromlanak és ellehetetlenülnek, ha megszegőik túlsúlyba kerülnek, elfogadható minden hívő és ateista számára is. Igaz, ez utóbbiak - világszemléletüknél fogva és ebben teljes szabadsággal bírva - az első hármat, vagyis Isten szeretetét és tiszteletét nem fogadják el. Ám ennek, ha a kérdést etikai és kulturális szempontból közelítjük meg, nem kell megosztania bennünket, mert több van abból benne, ami minket e földi létben egymással összeköt, mint ami elválaszt. Fontos, hogy az ember az erkölcsi arculatát igyekezzék megőrizni akár önmagában állva, akár a hitéből merítve. A végeredmény az, ami számít, és ennek az erkölcsi arculatnak az újbóli felépítését, amely Magyarország nagy közös vállalkozása tavaly április óta, megbízhatóan szolgálja a most tárgyalt alaptörvény-tervezetünk.
A másik alapelv, amire most kitérek, az a hitvallás, amely szerint az emberi lét, az emberhez illő élet csakis az emberi méltóságra épülhet. Nem hinném, hogy ebben a kérdésben elméleti síkon nézve bármiféle nézetkülönbség vetődhetne fel a tisztelt képviselőtársaim között, hiszen ha ez a védelem nem illetne meg minden egyes személyt, közös életünk és jövőnk teljességgel kilátástalanná lenne. Ha pedig az emberi méltóság védelme tekintetében nagy az egyetértés közöttünk, úgy valamennyiünknek feltétlenül üdvözölnie kell azt a passzust, amely mind a nemzetiszocialista, mind a nemzetközi szocialista, azaz kommunista diktatúra elítélését, sőt elévülésének tagadását egyaránt kimondja. Mert ha elévülésről volna szó, akkor a bűn bírája az idő lenne, amely vagy aki hallgatólagosan büntethetetlenné is tehetné az ember- és emberiségellenes gyalázatot.
Ez vajon nem az emberi méltóság elvének semmibevétele volna? Hát sérülhet-e az emberi méltóság alapelve bárhol is fájóbban, mint a diktatúrákban? Gyakorlati téren mindebből az is következik, hogy fiataljaink oktatásában és nevelésében kivétel nélkül mindenütt kiemelt szerephez kell juttatni a XX. század két diktatúrája természetrajzának a fiatalokkal történő megismertetését. Vagyis éppen az emberi méltósághoz való alkotmányos jog minduntalan szem előtt tartása mellett tárgyalni kell az ember embertelen meghurcolásának, szellemi, lelki, erkölcsi alapjai lerombolásának és élettől megfosztásának tragikus múltját. Alaptörvényünk szellemének és betűjének értelmében ez nem képezheti vita tárgyát.
(14.40)
Ezzel összhangban, s éppen mivel magasztos példája volt az embertelenség elleni tiltakozásnak és az emberi méltóság és a szabad haza egymással is összefüggő követelésének, sokkal nagyobb hangsúlynak kell esnie az ’56-os forradalom és szabadságharc értő és átéltető tárgyalására, amely elengedhetetlen kötelességünk fiataljainkkal szemben. Mert az emberi méltóság csak a szabadság rendjében maradhat fenn, s csak akkor, ha az “én” minden másik énre mint olyan sajátjára lesz képes tekinteni, amely és aki összeköt minket egymással. Ha ez nem volna, nem is tudnánk magunkat énként megnevezni. A tanítás szabadságát tehát csakis e megfontolások mentén szabad értelmeznünk.
Harmadsorban az esélyegyenlőségről, pontosabban szólva az egyenlő esélyek megteremtésének állami kötelezettségéről engedjék meg, hogy szóljak néhány szót. Amit ma esélyegyenlőségnek mondunk, azt négyszáz éve minden hangzatosság nélkül véghezvitte valaki, aki azt levezette az üdvösségből, és azt gondolta, hogy a cselekvő egyház nem hagyhatja magukra a szegényeit. Kalazanci Szent Józsefre utalok, aki a piarista rend megalapítója, és tudjuk, hogy a piaristák mindmáig az esélyegyenlőség nevében végzik nevelő-oktató munkájukat szerte a világban. A tanításból Kalazanci Szent József művének eredményeképpen sokak tanulása lett, akik ezért meg tudták szüntetni az oktalan szükséget, mert képessé tettek segíteni magunkon. Az Alaptörvény XV. cikke ilyen értelemben értelmezi az esélyegyenlőség fogalmát.
A tanítás tehát szabad, mert minden valóságosat megtaníthat. Csak valótlant nem szabad állítania, ahogy a sajtónak sem szabadságkorlátozása a tényekhez való ragaszkodás. A tanítás beavatás az égi és földi dolgokba - nagy felelősséggel jár.
Végül a Nemzeti hitvallás egyik legmeghatározóbb gondolatát kívánom megerősíteni, mint olyat, amelynek közvetlen, a mindennapi pedagógiai gyakorlatba is áttehető és átteendő üzenete van mindannyiunk, különösen a neveléssel foglalkozók számára. A munka, az emberi szellem teljesítménye, a biztonság, a rend, az igazság és a szabadság mind olyan alapértékek, amelyeket az Alaptörvény úgyszólván kőbe vésve kijelöl. A közeljövő oktatási rendszere mint kősziklára fog ezekre támaszkodni. Történelmi jelentőségűnek tekintjük tehát azt a lehetőséget is, amely most megadatott, hogy tudniillik egy szilárd, vitathatatlan értékrendet hordozó alaptörvénnyel harmonizálhatnak majd a készülő új oktatási törvényeink és egyéb dokumentumaink. Ezekben, valamint a közeljövőben elkészülő sarkalatos törvényeinkben öltenek majd testet és válnak kézzelfogható valósággá mindazok a célok és törekvések, amelyek korábban soha nem tapasztalt egységbe kovácsolták Magyarország népét tavaly áprilisban.
Tisztelt Országgyűlés! Az alkotmányozás, semmilyen alkotmány sem maradhat a szavak gyűjtése és puszta csinosítása. Az úgy van, hogy az ember kora reggel felkel, elindul a munkába, tudnia kell, hová megy és miért, nem mindegy, hogy milyen szívvel hagyományozza tovább javait és tudását. Jobb, ha közösen határozzuk meg a célokat, hogy mi a dolgunk, és hogy hogyan lássunk hozzá. Az alkotmányozás nagyharangja mindenkiért szól.
Tisztelt Országgyűlés! Az itt elmondottak alapján Magyarország minden polgárának, hangsúlyozom, minden polgárának érdekében jó szívvel ajánlom elfogadásra az alaptörvényünket.
Köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)
