DR. HENDE CSABA
DR. HENDE CSABA
DR. HENDE CSABA honvédelmi miniszter: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hiller István képviselő úr két felszólalása indított arra, hogy röviden hozzászóljak.
Kisebbségi előadóként megfogalmazott álláspontjában vitatta az integráció értelmét, mert az volt az álláspontja, hogy nincs olyan új feladat, amely értelmet adna egy efféle integrációnak. Nos, tisztelt képviselő úr, jelenleg is a közéleti viták egyik legfontosabbika az ma Magyarországon, hogy vajon a nyugdíjrendszer miképpen tartható fenn, fenntartható-e az a jelenlegi - mondhatjuk így is - történelmileg kialakult gyakorlat, amely egyébként rendkívül értékes tudással rendelkező katonákat, tiszteket, tiszthelyetteseket a pálya piramisjellegű előmeneteli rendszeréből törvényszerűen fakadólag messze-messze az öregségi nyugdíjkorhatár betöltése előtt a rendszerből való kiválásra kényszerít.
(22.40)
Olyan ez, tisztelt képviselő úr, mint a balett-táncosok korengedményes nyugdíja, mert hát A hattyúk tavát sem lehet 60 évesen eltáncolni, és nem lehet a 20 éves katonák élén a gyakorlótéren 60 éves korban szaladgálni. Éppen ezért alakult ki az a gyakorlat, hogy 25 éves szolgálati idő megszerzése után katonatisztek, volt hivatásos katonák nyugállományba kényszerültek, vagy maguk is nyugállományba szerettek volna menni, és ezt követően gyakorta méltatlan helyeken találkoztunk velük.
Az egyik legjellegzetesebb és legszomorúbb történetet éppen a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem háza tájáról hallottam. A történet úgy szól, hogy egy igen fiatal, 50 éves kor alatti alezredes nyugdíjba ment, és azzal a lendülettel el is szegődött egy őrző-védő céghez, mégpedig ahhoz a céghez, amelyik éppen az egyetem épületét őrizte. És, miután még volt egy-két folyamatban lévő tanulmányi ügye a volt oktatónak, a volt egyetemi oktatónak, az alezredesnek, hát, a sorompónál kereste fel a hallgató az indexével, hogy beírasson egy jegyet, annál a sorompónál, amelyet nyugdíjasként ez a fiatal, életerős, egykori egyetemi oktató nyitogatott.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ebben a történetben, mint cseppben a tenger benne van, hogy mi az az új feladat, és megadja az indokát annak, hogy miért kell létrehozni ezt a képzési formát, miért van rá szükség, mi az a plusz, ami eddig nem létezett, amit eddig nem kaptak meg - most én hadd beszéljek csak a katonákról - a mi kollégáink, a mi katonatisztjeink, és mi az, amit lehetőségként a jövőben meg fognak kapni.
Nos, ez a lehetőség a második karrier, tisztelt képviselőtársam. Ebben az intézményben, ezen az új közszolgálati egyetemen fognak először is kapni a jövőben végző fiatalok egy olyan alapképzést, amely átjárhatóságot biztosít bizonyos átképzést követően a rendszerből való kiválásuk után egy második karrier megvalósításaként, annak lehetőségeként a közszolgálat egyéb területein, úgy a közigazgatásban, mint más közszolgálati foglalkozásokban. Ez tehát önmagában egy olyan érv, egy olyan ok, amely a közjó érdekében parancsolóan szükségessé teszi ennek az intézménynek és vele ennek az integrált közszolgálati képzésnek a megteremtését.
A képviselő úr a financiális megalapozottság dolgát is megkérdőjelezte. Én úgy gondolom, ahogy azt Pósán képviselő úr is említette, hogy kétségkívül olyan szinergiák és vele olyan pénzügyi megtakarítások keletkeznek - az egyéb előnyöket nem is említve most - az intézmények integrációjával, amely források, ráfordítva a közös intézmény infrastruktúrájának a fejlesztésére, a személyi állományának az erősítésére, és így tovább, tehát magára az intézményre, kétségtelenül jótékony színvonal-emelkedést fognak hozni.
Nem értek egyet azzal az elképzeléssel vagy véleménnyel, és különösen azzal a metaforával nem, amelyet a fenntartói testület kapcsán mondott. Ön azt mondta, hogy lehetetlen dolog, hogy a csatában egyszerre három tábornok adja meg a vezényszót. Nos, csatáról nincs szó, egyetemi autonómiáról van szó. A fenntartók megácsolják legjobb tudásuk szerint az Országgyűlés segítségével ezt a nagy hajót, amelyet vízre bocsátanak, és ez a maga törvényei szerint hajózik céljai, a biztos kikötő felé, és, hogy úgy mondjam, ontja magából az egységes szellemben, magas színvonalon kiképzett és egymással kompatibilissé tehető, azzá válható közszolgálati szakembereket. A fenntartói testületnek az a dolga, hogy a törvényben meghatározott hatásköröket gyakorolja. Semmiképpen sem csatában vezénylő tábornokokról van szó, hanem olyan - ha szabad egy más metaforát mondanom - szülőkről, akik a már felnőtt gyermeküket is gondoskodó szeretettel kísérik az útján, és támogatják mindenben, amiben csak tudják.
Az ingatlanok sorsa tekintetében nyilvánvalóban nem születtek meg azok a döntések, amelyeket ön hiányol. Én ezt ebben a pillanatban az ügy súlyához, jelentőségéhez képest másodlagosnak is gondolom. Ezek az ingatlanok egyébként nem az egyes intézmények tulajdonában vannak, hanem a magyar állam tulajdonában, annak az államnak a tulajdonában, amelynek szolgái lesznek egyébként az új intézményben képzett szakemberek, legyenek akár diplomaták, vidéki jegyzők, katonatisztek vagy rendőrtisztek. Úgyhogy az állami tulajdon köréből semmiképpen nem esnek ki, úgy gondolom, az integrációnak nincs semmilyen ilyen hatása.
Azt, hogy ne volna hasonló intézmény Európában, erősen vitatnom kell. Az én ismereteim szerint hasonló integrált intézmény nagyon nagy sikerrel Franciaországban és Németországban is működik, tisztelt képviselő úr. (Dr. Hiller István közbeszól.) Az 1806-os törvény, amellyel létrehozták dicső őseink a Ludovika Akadémiát, kifejezetten szövegében utal arra, hogy elsősorban a magyar hadsereg számára képez tiszteket, de olyan tiszteket, akik a közszolgálat egyéb területein is meg tudják majd állni a helyüket. Tehát már az alapításkor, 1806-ban ez a gondolat megjelent, hogy egy egységes közszolgálati képzés valósuljon meg. Úgyhogy semmiféle presztízsveszteségről szó nem lehet, sokkal inkább egy visszatérésről a kétszáz évvel ezelőtti alapítói szándékhoz.
Ezt fejezi ki egyébként a Ludovika Akadémia patinás, Hild által tervezett klasszicista palotájának az eredeti funkciójába való visszaállítása. Az csak természetes, az csak magától értetődik, hogy az a szintén állami tulajdonban lévő ingatlan, ez a 160 éves gyönyörű palota egy szintén állami tulajdonú múzeumnak, a Természettudományi Múzeumnak ad bizonyos részében helyet. Megint csak arról beszélünk, hogy az állam, amikor létrehozza ezt az új intézményt, természetesen gondoskodni fog mindazon funkciók megfelelő körülmények közötti ellátásáról, amelyek jelenleg abban az épületben történnek. Én tehát nem presztízsveszteséget látok, hanem presztízsnyereséget látok ebben az új intézményben.
És meg kell önnek mondjam, hogy mi kezdeményeztük ennek az intézménynek a létrehozását, pontosan az elmondott megfontolások miatt, mert mi a tisztjeinknek egy olyan életpályamodellt kívánunk felrajzolni, amely számukra valóban nyugdíjas korukig kenyeret, megbecsülést és vállalható, tisztes megélhetést ad.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
