KARÁCSONY GERGELY
KARÁCSONY GERGELY
KARÁCSONY GERGELY (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Hadd kezdjem az elején azzal, hogy az LMP frakciója nem fogja tudni támogatni ezt a javaslatot, és erre két jó oka is van. Az egyik az, hogy bizonyos szempontból ez valóban egy lex L. Simon. Ez az egyik ok, amiért nem támogatjuk. A másik ok pedig az, hogy bizonyos szempontból meg nem az, hanem ez egy valódi koncepcióváltás a kultúrpolitikában, amivel szintén nem tudunk egyetérteni.
Hogy egy kicsit bővebben kifejtsem, ma a bizottsági ülésen az elnök úr - az utolsó ülésen, amit még ő vezetett bizottsági elnökként - azzal kezdte el az előterjesztői hozzászólását, hogy ez nem egy lex L. Simon, ahogy ez a sajtóban elhíresült. Azt gondolom, ez bizonyos szempontból mégiscsak az, hiszen amikor egy törvényt azért módosítunk, hogy egy személyi döntést meg tudjunk hozni, akkor azt joggal nevezhetjük személyre szabott jogalkotásnak. Annál is inkább, mert azért ebben a parlamenti ciklusban, hogy úgy mondjam, ennek valóban voltak komoly hagyományai, hiszen volt lex Borkai, lex Szász Károly, lex Szapáry György, lex Pölöskey István is. De egyébként ebben a javaslatban nemcsak egy lex L. Simon van elrejtve, hanem van benne egy lex Pleschinger Gyula is, ugyanis a javaslat azt is lehetővé teszi, hogy egy másik államtitkár, aki jelenleg egyébként ezek szerint törvénysértő módon az Országos Betétbiztosítási Alap igazgatótanácsi tagja, ezt az ő jelenlegi státusát is tulajdonképpen utólag teszi törvényessé ez a javaslat, hiszen nem csak L. Simon Lászlóra vonatkozik ez.
Ezeket a törvényhozási szándékokat mindig egyenesen kritizáltuk, hiszen azt gondoljuk, hogy a jogszabályoknak normatív célokat kell teljesíteniük, és nem azt, hogy valakiből államtitkár lehessen úgy, hogy egyszerre egyébként a Nemzeti Kulturális Alapot kvázi vezető alelnök legyen, illetve tulajdonképpen tovább vigye a jelenlegi megbízatását. Ennél azonban a helyzet bizonyos szempontból rosszabb, mert más szempontból el lehet mondani valóban azt, hogy ez a törvényjavaslat nemcsak egyszerűen arról szól, hogy L. Simon Lászlónak két fizetése legyen és két állása, hanem arról szól, hogy a kultúrpolitikában van egy olyan szemléletváltás, van egy olyan, ha úgy tetszik, elmozdulás a korábbi állásponthoz képest, ami arról szól, hogy a kulturális kormányzat szeretné azt a fajta politikai mandátumot, amit a választóktól kapott, nagyobb arányban érvényesíteni a döntéshozatalban.
Ez egyfajta centralizációs szándék, ami megjelenik ebben a javaslatban is, és amit szimbolizál, az, hogy a kulturális ágazat vezetője vagy tényleges vezetője, hiszen egy ekkora minisztérium élén álló miniszter, bármilyen kiváló képességű is, nyilván nem fogja tudni az adott ágazat minden ügyét kellő mélységben átlátni, és a valódi kulturális miniszter ebben a kormányban mégiscsak az államtitkár, aki L. Simon László lett a mai naptól kezdve.
Ebben az elképzelésben van méltányolható szempont. Én ezt a bizottsági ülésen is elmondtam, egyébként Hiller képviselőtársam is hasonló szellemben szólt hozzá. Tekintettel arra, hogy az elmúlt időszak, elmúlt bő két év költségvetéseiben azt láttuk, hogy a kulturális ágazat komoly forráskivonást kellett hogy elszenvedjen, miközben a Nemzeti Kulturális Alap bevételei szerencsés módon azóta növekedtek, van egy eltolódás, és bár a mai bizottsági ülésen is L. Simon képviselőtársam amellett érvelt, hogy a Nemzeti Kulturális Alapnak meg kell maradnia a programfinanszírozás keretében, ezzel együtt is maga ez a törvénymódosító javaslat is tulajdonképpen olyan szándékot is tartalmaz azzal, hogy például az állam által alapított kulturális művészeti díjak esetében is a Nemzeti Kulturális Alap forrásait fel lehet használni, ami tulajdonképpen már érzékelteti azt a kényszert, amilyen irányban el kellene mozdulni a Nemzeti Kulturális Alapnak, hogy azokat a költségvetési forrásmegvonásokat, amelyeket az intézményalapú finanszírozásnál a kulturális ágazat elszenved, valamilyen módon kompenzálni lehessen a programalapú finanszírozásnál.
Egy ilyen válságos időszakban tulajdonképpen van abban ráció, hogy a teljes kulturális költségvetésben mindaz, amit a magyar adófizetők vagy a költségvetésből, vagy pedig tulajdonképpen az adóbevételekből való lemondás révén a kulturális ágazatra fordítanak, ezek valamilyen szinten egy kézbe kerülve legyenek elköltve, és valamilyen szinten a Kulturális Alap valamilyen módon ki tudja egészíteni azokat a hiányzó forrásokat, amelyeket az intézményi finanszírozás esetében tapasztalunk.
S van egy másik filozófiai megfontolás emögött, és ezzel kapcsolatban én már egy vitát lefolytattam L. Simon képviselőtársammal az előadó-művészeti törvény újraszabályozása kapcsán. Kifejtettem azt, hogy az LMP nem fogja tudni támogatni ezt a javaslatot, leginkább azért, mert bizonyos olyan döntéseket, amelyeket korábban a szakmai szervezetek által delegált tagok hozhattak meg, azokat a minisztérium vagy a minisztérium által delegált tagok hoznak meg. Erre az volt akkor a fideszes érv, hogy éppen azért, hogy a kultúrpolitika prioritásait jobban lehessen érvényesíteni.
Nem állítom azt, hogy ez egy bornírt, rossz ötlet. Nem állítom azt, hogy ez egy olyanfajta kultúrpolitikai koncepció, amely ördögtől való. Azt azonban el kell hogy mondjam, ez egy olyan koncepció, amivel nem tudunk egyetérteni. Azért nem, mert azt gondolom, hogy a kultúra különösen egy olyan terület, ahol az a helyes, ha az egyre szűkülő források elosztása kapcsán nem a politikai szempontok érvényesülnek. A kormányzatnak szerintem egy fontos politikai célja kell hogy legyen, ez pedig a kulturális sokszínűség érvényesítése. Szerintem ennek kellene lennie a magyar kormány politikai filozófiájának vagy alapelvének, és nem annak, hogy a saját prioritásait érvényesítse a kulturális források elosztásában.
Nem akarom túlértékelni azokat a változtatásokat, amelyeket ez a törvényjavaslat megfogalmaz ezen a területen, de azért az, hogy valóban van vétójoga az alelnöknek és az elnöknek bizonyos kuratóriumi döntésekkel szemben, méghozzá indoklás nélkül, vagy az, hogy a főbizottságban valóban a minisztérium felé billen a mérleg, ezek mind olyan apró lépések, amelyek végül is a koncentráció, a centralizáció irányában mennek, ami egyébként ellentétes az az alapállással, amit mi képviselünk az LMP-ben, de azt kell mondjam, ellentétes azzal is, amit önök 2009-ben a “Minőség a kultúrában” című vitairatban megfogalmaztak. Most, hogy készültem egy sajtótájékoztatóra, amiben értékeltem az elmúlt két év kultúrpolitikáját, újra elolvastam ezt a szöveget, amit egyébként korábban olvastam, és azt kell mondjam, hogy egy nagyon színvonalas írásmű. Egy nagyon komoly probléma van vele, hogy teljesen ellentétes azzal, ami itt az elmúlt két évben történt. Például benne van az, hogy decentralizálni kell a kultúrpolitikai döntéseket, és erősíteni a szakmai autonómiákat. Ugye nem gondolják komolyan, hogy ez a javaslat erről szól, hogy ez is egy decentralizáló és a szakmai autonómiát erősítő javaslat? Azért ezt ne mondják!
Azt is aláírom, hogy eddig is a törvény tulajdonképpen a miniszter kezébe tette a Nemzeti Kulturális Alap irányítását, de kialakult egy szokásjog, amely szerint a miniszterek ezzel nem éltek. Azt gondolom, nem teljesen mindegy az, hogy a bizottságban maga a miniszter ül, vagy pedig a minisztert helyettesítő, a kormány tagjaként számon tartott államtitkár, vagy pedig valaki, akit ők erre felkérnek. Tehát azért ez mégiscsak egy autonómabb, egy önjáróbb működést feltételez, márpedig szerintem kulturális területen az a legjobb, ha ezek a források, a kultúrába beforgatott adófizetői forintok nem valamifajta politikai szűrőn keresztül érkeznek meg az alkotókhoz és a befogadókhoz, hanem egy olyan okosan kialakított rendszerben, ahol önjáró módon találja meg az a kulturális közeg azokat a szükséges forrásokat, amelyeket a magyar adófizetők kultúrára szántak. Ezzel a filozófiával, amit az LMP képvisel, és amit én egyébként kiolvastam az önök 2009-es írásából, ez a javaslat ellentétes. Ezzel együtt is, és én ezt a bizottságban is elmondtam, én el tudom képzelni azt, hogy ebben a nehéz helyzetben ez a fajta új törvényi szabályozás hatékonyabb tud lenni. Ezt a kérdést összekötném azzal a kérdéssel, amiről Menczer képviselőtársam is szólt, hogy kevesebb kuratórium működik már a Nemzeti Kulturális Alapnál, amivel kapcsolatosan ambivalens vélemények fogalmazódtak meg. Egyrészt jó, ha a döntéshozók kevesebbet költenek magukra és többet azokra, akik érdekében a döntéseket meghozzák, de számos olyan kritikus vélemény érkezett el hozzám, amelyek arról szóltak, hogy nem biztos, hogy ezek a kuratóriumok minden esetben pontosan átlátják az adott terület szakmai szempontjait. Éppen ezért azt javaslom, hogy nyilvánvalóan ez a javaslat többé-kevésbé ebben a formában át fog menni a parlamenti szavazáson, hogy aztán vizsgáljuk meg, hogy valóban hatékonyabban tudott-e működni a Nemzeti Kulturális Alap, és vizsgáljuk meg azt, hogy valóban tud-e egy ilyen költségvetési helyzetben a Nemzeti Kulturális Alap csak programfinanszírozásként működni, és vonjuk le az ebből származó következtetéseket. Ha úgy tűnik, hogy ez a fajta centralizáció növeli a döntések hatékonyságát, növeli azt, hogy a Nemzeti Kulturális Alap valóban egy ütőképesebb szervezettel tudja szolgálni a magyar kultúra ügyét, akkor azt mondom, hogy ez a szabályozási irány bevált, és akkor azt fogom mondani, hogy revideálom azt az álláspontot, amit most kifejtettem.
(22.20)
Azt gondolom, hogy a kultúra egy olyan terület, ahol a politikának nagyon óvatosan kell közlekednie. Az elmúlt időszak, az elmúlt húsz év kultúrpolitikájának az egyik legnagyobb veszélye mindig az volt, hogy a politika a kultúrpolitikát nem szakpolitikaként, hanem a saját szimbolikus politikájaként, a saját ideológiai célkitűzéseinek a reprezentációjaként használta, a kulturális intézményrendszert. Minden olyan esetben, amikor a politika továbbmegy a korábban lecövekelt határokon a pénzosztásban, az ízlésformálásban, szerintem mindig veszélyes, de nyitva hagyom a lehetőségét annak, hogy ez egy hatékonyabb szabályozás lesz.
Azt gondolom, nézzük meg, hogy mire jutunk, és tegyük föl újra ezt a kérdést. Azt is elmondtam, hogy a kulturális bizottság ellenőrző albizottságában nagyon szívesen adnék helyet annak, hogy megnézzük a Nemzeti Kulturális Alap működésével kapcsolatos tapasztalatokat, és lássuk meg, hogy jó irányba indultunk-e, vagy pedig esetleg egy másik irányt kellene választani.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az ellenzék soraiból.)
