SCHEIRING GÁBOR
SCHEIRING GÁBOR
SCHEIRING GÁBOR (LMP): Köszönöm szépen a szót, tisztelt elnök úr. Először is szeretném leszögezni, az előterjesztő által is hangoztatott céllal, hogy az IMF kvótarendszerét demokratizáljuk, ezzel egyet tudunk érteni. Világos, hogy a második világháború után döntően Amerika és Nyugat-Európa túlsúlyával kialakult gazdasági világrendszer mára teljesen megváltozott, és az IMF-nek illeszkednie kell ehhez az új feltételrendszerhez. Ami most történik, az egy ilyen irányú elmozdulás. Az történik, hogy a felülreprezentált országok súlya csökken az IMF feletti ellenőrzésben, az alulreprezentált országok súlya pedig növekedik, ezzel együtt pedig nyilván a döntéshozatalban a szavazati arányok is megváltoznak.
(20.20)
Ezt az elmozdulást önmagában támogatni tudjuk, ugyanakkor magát a javaslatot összességében mégsem fogjuk tudni támogatni, a szavazáson tartózkodni fogunk, ugyanis szeretnénk ezzel kifejezni, hogy az IMF működésében egy ennél sokkal gyökeresebb változásnak kellene beállnia, egy olyan változásnak, amely visszatéríti az IMF-et az eredeti küldetéséhez.
A lassan három-négy éve húzódó világgazdasági válság is megmutatta, hogy az IMF-nek ez a szerepfelfogása, amivel a mai napig működik, kudarcot vallott. A világháború után, amikor a szervezet létrejött, éppen azt a célt tűzték ki elé, hogy a pénzügyi zavarok ellensúlyozását szolgálja, a nemzetközi mérlegegyensúlytalanságok idején tudjon az államoknak kiigazító segítséget nyújtani. Az IMF eredeti célja tehát éppen a volt, hogy a nemzetközi pénzügyi piacok kudarcára egy kollektív államközi megoldást nyújtson. Ezzel szemben a mai IMF-felfogás éppen hogy nem tompítja a nemzetközi pénzügyi piacok kudarcát, hanem sok esetben tovább fokozza ezeknek a piaci kudarcoknak az erősségét, nem tudja érdemben ellentételezni a nemzetközi tőkemozgásokban fellelhető nagyon erős hullámokat.
Miért vesztette el az IMF az eredeti funkcióját, miért képtelen betölteni ezt a célt? Hát látnunk kell azt, hogy az IMF működésében megfigyelhető demokratikus deficitek az eredeti gazdaságpolitikai funkciójára is kihatással vannak. Nagyon pőrén fogalmazva ezt azt jelenti, hogy az IMF a legerősebb befizető országok, a legerősebb gazdaságok hitelezőinek érdekei alapján működött az elmúlt évtizedekben. Ezt világosan kell látnunk, és egyébként Nobel-díjas közgazdászok is kimondják, kimondták ezt már évekkel ezelőtt is, nem kell félni attól, hogy ezt elmondjuk: az IMF demokratikus deficitje tehát az IMF gazdaságpolitikai kudarcának is megágyaz. Éppen ezért tartjuk fontosnak azt, hogy egy első és üdvözölhető lépés bekövetkezik a demokratizálásban, ugyanakkor tovább kell menni azon az úton, ami visszatéríti az IMF-et az eredeti célkitűzéshez.
A létrehozásakor nagyon fontos szempont volt, amit az előbb említettem, hogy ellensúlyozni tudja az IMF a nemzetközi pénzügyi piacok kudarcát. Keynes az egyik megálmodója és kialakítója volt annak a gazdasági elméletnek, ami a Valutaalap létrehozása mögött is meghúzódott. Szerinte, az eredeti javaslata alapján a szervezet irányítási struktúrájába az egyes tagállamoknak - függetlenül attól, hogy hitelezők vagy hitelfelvevők - nem lett volna szabad belefolyniuk, hanem a döntéseket egy szakmai testületre kellett volna bízni. A szervezet legfőbb célja az eredeti keynesi iránymutatás szerint az, hogy a fizetési problémákkal küzdő országokat meghitelezze egy ilyen szervezet, és ezáltal lehetővé tegye a nem véletlenül keynesi jelzővel illetett gazdaságélénkítő programok beindítását. Ilyen értelemben az IMF eredeti célja éppen ellentétes volt azokkal a követelésekkel, amelyeket a mai napig sok esetben megfogalmaz a Nemzetközi Valutaalap, amelyet a forrásnyújtásért cserébe a hitelt felvevő országoktól nagyon sok esetben követel.
Természetesen látni kell azt is, hogy az elmúlt években komoly előrelépés történt azon a területen is, hogy az IMF egyre kevésbé követel meg ilyen feltételeket, ugyanakkor a gyökeres áttörés sajnos nem történt meg ezen a fronton sem. Ennek eredményeként az IMF fellépése nagyon sok esetben továbbra is prociklikus, tehát amikor a gazdaság válságba kerül, akkor nemhogy segítené a válsággal szembeni fellépést, hanem éppen ellenkezőleg, sok esetben tovább lökdösi bele az országokat ebbe a kialakult válsághelyzetbe.
Ez a washingtoni konszenzus felfogása, ami úrrá lett a Valutaalapon a ’70-es évektől kezdve, egy olyan rossz felfogás, amivel egyértelműen szakítania kell a Valutaalapnak, és amikor egy ilyen javaslatot tárgyalunk, akkor el kell mondanunk azt, hogy szükség van egy ilyen szervezetre, szükség van egy olyan nemzetközi, kormányközi szervezetre, amelyik a pénzügy piacok kudarcaival szemben védelmet nyújt a tagállamoknak. Ugyanakkor a Valutaalap eltért ettől az eredeti célkitűzésétől, és sajnos foglyává vált a legnagyobb gazdasági hatalommal rendelkező országok pénzügyi érdekeinek.
A világgazdasági egyensúlytalanságok és ezen belül Magyarország rendkívül kedvezőtlen helyzete miatt ezért nekünk különösen fontos lenne, hogy ezzel a stratégiai dilemmával tisztában legyünk, és ennek megfelelően manőverezzünk a nemzetközi diplomáciában; ennek megfelelően napirendre tűzzük minél nagyobb erővel a Valutaalap reformját és eredeti céljához való visszatérítését - még egyszer mondom -, hogy a kölcsönöket minél kevésbé kössék megszorításokhoz, és minél inkább tudja segíteni a Nemzetközi Valutaalap fellépése a gazdaság talpra állítását.
Ehhez képest sajnos azonban nem sok jóval kecsegtet a nyárra ígért új IMF-hitelcsomag. Bár egyelőre konkrétumokat nem tudunk, de sajnos sok jót nem remélhetünk, és ahogy fogy az idő, úgy szűkül látványosan a magyar gazdaságpolitika és gazdasági diplomácia mozgástere is. Ráadásul azt is világosan kell látnunk, hogy ha már előállt egy olyan helyzet a kormány kiszámíthatatlan és önsorsrontó gazdaságpolitikája miatt, hogy hitelfelvételre kényszerülünk, akkor minden egyes olyan hónap, ami a kormánynak szabad kezet ad, további tízmilliárd forintjába kerül a magyar adófizetőknek.
Látnunk kell azt is világosan, hogy a kormány olyan dolgokhoz ragaszkodik, amelyek nem feltétlenül szolgálják az ország gazdasági fejlődésének az érdekét. Ilyen az, hogy a kormány nagyon sokáig ragaszkodott, és a mai napig nem látjuk világosan, hogy mi a célja a jegybank politikai befolyásolásával, amit többször elmondtunk már, hogy hosszú távon ártalmas a magyar gazdaság fejlődésének. De talán még fontosabb ennél, hogy ugyanígy ragaszkodik az egykulcsos adó kétharmados betonba öntéséhez, ami egyértelmű, hogy sem az emberek, sem a gazdaság fejlődésnek az érdekét nem szolgálja. Ezekhez az intézkedésekhez, elképzelésekhez való ragaszkodás elnyújtja azt az időszakot, ameddig drágább a magyar államadósság finanszírozása, és ez súlyos tízmilliárdjaiba, százmilliárdjaiba kerül a magyar adófizetőknek.
Itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol világosan látszik az értelmetlen látszatháború és az okos érdekérvényesítés közötti különbség. Amire szükség lett volna ugyanis, az az okos érdekérvényesítés, és a felesleges látszatháborúk helyett egy olyan nemzetközi fellépés, ami valóban szolgálja hosszú távon nemcsak Magyarország, hanem minden olyan ország érdekét, amelyeket sújt a nemzetközi pénzügyi piacok kudarca.
Tisztelt Képviselőtársaim! A jelenleg tárgyalt javaslat az IMF-kvótáról egy fontos alkalom arra, hogy világosan lássuk ezt a stratégiai dilemmát. Nem látjuk azt ugyanakkor, hogy a kormány érzékelné azt, hogy ez a kérdés, az IMF eredeti céljához való visszatérítése mekkora stratégiai jelentőséggel is bírna, és azt pedig végképp nem látjuk, hogy ennek a kormánynak lenne bármilyen érdemi politikai tőkéje arra, hogy ezt a szempontot érvényesíteni tudja, és hogy bármit el tudjon érni az időhúzáson kívül a Valutaalap diktátumaival szemben.
Ezúton szeretnénk újfent jelezni, hogy semmilyen olyan feltétel elfogadásához nem tudunk hozzájárulni, ami ezt a prociklikus szemléletet tükrözi, ami továbbtaszítja az országot a gazdasági válságba, és ami súlyos megszorítások árán juttatja Magyarországot újabb nemzetközi hitelhez. Sajnos azt látjuk, hogy a kormány eljátszotta azt a hitelét, amivel határozott álláspontot tudott volna képviselni.
Az Nemzetközi Valutaalap másfél évvel ezelőtti kiebrudalásakor már felhívtam, felhívtuk a figyelmet arra, hogy az önök kiszámíthatatlan adópolitikája jelentős terhet ró az adófizetőkre, és a szervezet, mármint az IMF legutóbbi, januári országjelentésében is megismételte, hogy a hazai gazdaságpolitika kiszámíthatatlanságát tartja felelősnek a gyenge gazdasági teljesítményért, például a hazai hitelkínálati feltételek teljes ellehetetlenüléséért. Ezekre a kérdésekre önök a mai napig nem tudnak, nem tudtak érdemben választ adni.
(20.30)
Ez azt jelenti, hogy azok a feltételek, amelyek miatt vissza kellett hívni Magyarországra a Valutaalapot, kizárólag a saját gazdaságpolitikai kudarcuknak köszönhetőek. Ezért elsősorban önöket terheli a felelősség mindazért, ami Magyarországra vár a hiteltárgyalások során. Látnunk kell, hogy ha végre beindulnak a tárgyalások, akkor az önök elhibázott kétévnyi tündérmeséjéből kell majd felébrednie az országnak, mivel önök képtelenek maguktól a korrigálásra.
Tisztelt Képviselőtársaim! Jobb lett volna, ha erről a gazdaságpolitikai korrekcióról itt, a Házon belül úgy tudunk beszélni, hogy nincsen nemzetközi kényszer, nincsen egy olyan finanszírozási kényszer az országon, ami az IMF visszahívását megkerülhetetlenné teszi. Jó lett volna, ha az önök gazdaságpolitikai kudarcsorozatára nem került volna sor, és valóban végre tudtunk volna hajtani egy gazdasági rendszerváltást, és szakítani az elmúlt húsz év bukott gazdaságpolitikájával. Önök azonban azzal a lehetőséggel, amivel felruházták önöket a választók, nem éltek, sőt csak továbbtaszították az országot mélyen abba a válságba, aminek a gyökerei már az elmúlt húsz év rossz politikájában keresendőek.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az LMP soraiban.)
