DR. GAUDI-NAGY TAMÁS
DR. GAUDI-NAGY TAMÁS
DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Elnézést, sikerült szétszerelnem a mikrofont, bocsánat. (Feltűzi a mikrofont.)
Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Bort készítő borászokhoz, magyar borfogyasztókhoz és minden olyan magyar emberhez is szeretnék szólni, akiknek fontos tényleg a magyar bor ügye. Ezért is van az, hogy most itt ilyen eléggé kiemelt és lehet azt mondani, hogy ünnepélyes vagy legalábbis felelős hangvételben folyik a vita a Házban, hiszen mindenkinek az az érdeke - legalábbis úgy gondolom -, a jóhiszemű és jóakaratú borkedvelő magyar embereknek és a magyar nemzetgazdaságot és a magyar nemzeti értékeket kedvelő embereknek, hogy egy olyan borszabályozás legyen Magyarországon, amely valóban azt a bizonyos osztrák példát legalább megüti; hozzátéve azt a fő szabályt, hogy elfogultan nyugodtan jelentsük ki, hogy a magyar bornál nincs jobb a világon, nekünk “csak” azt kell megtennünk, hogy valóra váltjuk azt a jelszót, amit már nyilván ezerszer elmondtak, és el kell mondanunk, hogy: jó bornak is kell a cégér.
Igazából azzal kezdeném - majd lesz néhány konkrét módosítási javaslatunk is, jobbító szándékú kezdeményezés, erről is majd szeretnék beszélni, meg kicsit általánosságban még a borászat és a magyar bor helyzetéről -, hogy így mint borfogyasztó próbálnék nyilatkozni, nem mint természetesen a szakma felkent tudora, csak mint Tiffán Zsolt borait is tisztelő és fogyasztó és sok más borász borát és borászt is ismerő ember próbálnék itt hozzátenni egy-két gondolatot.
Tehát a bormarketinggel zárta előző gondolatait Turi-Kovács Béla képviselőtársunk, és nekem mint az Európa Tanács parlamenti közgyűlése magyar tagjának - aki hivatalból is kell járjak külföldre, elsősorban most itt jelen esetben Elzászba hivatalosan, a magyar államot képviselve, a magyar önrendelkezésért küzdve -, nagyon ambivalens érzéseket jelent egy ilyen kinti tartózkodás, hiszen egyrészt látja az ember azt a hihetetlenül dübörgő, nagyon stabil lábakon álló borkultúrát és az emögött álló teljes öntudatos gazdasági rendszert, ami ott működik Elzászban, ami ráadásul, mondjuk, száz év alatt ötször cserélt gazdát, tehát nem egy könnyű életű régiója Európának; de mégis most tulajdonképpen ottani borászokkal is beszélgetve, akik persze szintén azért panaszkodnak egy picit, de hogy mondjam, az ő panaszaik azért viszonylag másként mérhetőek, mint azon magyar borászok panaszai, akik mondjuk, az adminisztrációs terhektől nyögnek, vagy még mindig a jövedéki hatóságnak a túlzottan fiskális szemléletének a nyűgjeit kell elszenvedjék… Persze, a piaccal ők is küzdenek meg egyáltalán a bekerülési költségekkel, a művelési költségekkel és sok más, alultőkésítési és egyéb más problémákkal, tehát más típusú problémák vannak.
Egyet viszont biztosan látni, amit itt Ivanics képviselőtársunk mondott, ugye, az őrvidéki borfogyasztási kultúráról: gyakorlatilag kezdve az Európa Tanács, mondjuk, büféjétől, a legutolsó elzászi, strasbourgi étterem kínálatától gyakorlatilag a fő szabály az, hogy elzászi bort kínálnak, tesznek a vendég asztalára. Tehát gyakorlatilag azért, úgy gondolom, hogyha ide nem jutunk el… - nyilván ezt nem lehet, hogy mondjam, kényszerítőerővel, diktatórikus eszközökkel elérni, de azért lehet ösztönözni, lehet ezt szabályozókkal elősegíteni, akár gondolva, mondjuk, éppen a Magyar Országgyűlés büféjének borkínálatára is, amelyben szerencsére vannak magyar borok, de finoman fogalmazva nem olyan szintű. Nem azt mondom, hogy ez a legfőbb kérdés, az ember ne fogyasszon itt ugye, bort, nem az a legfőbb kérdés, hogy az ember most milyen bort fogyaszt a Magyar Országgyűlésben, de egyáltalán ez egy szimbolikus jel is arra, hogy azért itt nagyon komoly gondok vannak.
(10.40)
Menjünk tovább: éppen Horthy Miklós kormányzó szoboravatásán jártam most szombaton Csókakőn, ahol egy nagyon felemelő és szép ünnepség keretében történt meg ez a szoboravatás, illetve a tér Nagy-Magyarország térré való átnevezése, az ottani fideszes polgármester élénk részvételével, dicsérhető módon. Ott megpróbáltunk az egyik kis kulturált helyi étteremben bort kérni, ráadásul a móri borvidék egyik zászlós települése Csókakő, és bizony finoman szólva gondok voltak ezzel a borkérdéssel, tehát gyakorlatilag egy kancsóban kihozott, nagyon gyenge minőségű bor került elő. Nyilván az ember elvárta volna, hogy a móri borvidék öt-hat kellemes, könnyű borát legalább kínálatként felkínálják, nem a magas árkategóriából. Tehát gyakorlatilag, ha végigmegyünk ezen, a magyar gasztronómia ezer problémája sejlik fel; egy a lényeg: az, hogy a magyar borfogyasztás fellendítése és a magyar borexport növelése a magyar borászat kulcseleme.
Ha a borexportnál vagyunk, úgy érzem, ezen a területen tényleg egészen méltánytalan és elfogadhatatlan a helyzet, és nagyon kérem az összes döntéshozót, miniszteri szinten is meg a képviselői sorokban is, azokat, akik tényleg zászlóshajói a magyar bor ügyének, hogy ebben mindenképpen, ahogy szoktuk mondani, radikális változás kell. Tehát megengedhetetlen az, hogy bár az Európai Parlament kínálatában is most már van egy-két magyar bortétel, de gyakorlatilag a magyar bor még mindig lényegében a “futottak még” kategóriában szerepel, ha egyáltalán szerepel a kinti áruházak polcain, és egyáltalán a borismertség szintje talán a tokaji borhoz és az egri bikavérhez kapcsolódó emlékekből fakad, ezeken túl már szinte alig-alig jelenik meg. Ez döntő jelentőségű, és legyünk büszkék erre, hiszen egy olyan érték, olyan hungarikum a magyar bor különleges, semmivel nem pótolható íze és minősége, ami egy óriási lendítőerőt jelenthet, annak minden járulékos elemével, hiszen például az elcsatolt őrvidéki, Fertő tavi, soproni borvidéken hihetetlen erővel párosul az ottani jó minőségű bortermeléssel egy nagyon komoly turizmus, egy nagyon komoly gasztronómiai kultúra. Szégyenszemre azt kell tapasztalni, hogy gyakorlatilag az ember szinte már jobbakat tud enni a Fertő tó melletti borvidékek éttermeiben, amikor az ember azt mondja, hogy nálunk senki nem csinálja jobban a rántott húst vagy bármit, igenis azt kell mondani, hogy szégyenszemre a gasztronómiai kultúra ott is magasabb szinten áll.
Nagyon sok a feladat, de az előttünk lévő bortörvény kapcsán konkrétan az első számú felvetésem a következő lenne. Egyrészt megdicsérem a törvény előterjesztésében közreműködőket és elsősorban Tiffán Zsolt képviselő urat, hogy széles körű egyeztetés folyt le, amit le is ellenőriztem, beszéltem néhány szekszárdi borásszal, akik tényleg közel állnak hozzám ízlésben, és ők megerősítették, hogy valóban többszöri egyeztetés volt, tehát bevonták a borászokat ennek a törvényjavaslatnak az előkészítésébe. Mondjuk, azt mondták, hogy ők a végleges, benyújtott javaslatot már nem látták, tehát kvázi egy záró körre nem nyílott lehetőségük, hogy esetleg még a végleges változathoz hozzászóljanak, meg egy kicsit rövid is volt a határidő, mert most hétfőn került ennek a törvénynek a vitája napirendre, tehát lehet, hogy az utolsó szakaszra egy picit még több időt kellett volna hagyni, de akik nyilatkoztak, mindenképpen üdvözölték ennek a törvénynek a Ház elé vitelét, és összességében támogathatónak tartják. Viszont van egy-két olyan elem, amit hiányolnak belőle, és amit én is hiányolok.
Igazából éppen tegnap sok szó volt a salátatörvényekről, arról, hogy elharapózott az a szokás, hogy nem egy életviszonycsoporthoz tartozó témákat is egy törvénybe zsúfoltan szabályoz az Országgyűlés, a köztársasági elnök úr már több ilyet visszaküldött, tegnap is meg korábban is. Most viszont éppen azt hiányoljuk, és ők is azt hiányolják, hogy az a jövedékiteher-, adminisztrációsteher-probléma, ami még mindig nyomja a borászok vállát, a borkísérő lapnak a duplikált kitöltése, ami tulajdonképpen adattartalmát tekintve lényegében, ahogy ők mondják, semmilyen többlettartalmat nem jelent, mondjuk, egy számla kellékeihez képest, amit a jövedékiengedély-számmal és egyebekkel felszerelünk, akkor már kielégítené az egy hatóságba tömörített jövedéki és adószerveket. Tehát a nagyobb borraktárak adóraktárakként való működtetése során irreálisan nagy adminisztrációs terhek jelentkeznek, míg ha egy kiskereskedelmi egységbe kikerülnek ezek, akkor ott sokkal lazább a szabályozás - ez egy kicsit diszkriminatív is, meg valóban a nagyobb termelőket sokkal nagyobb teherviselésre kényszeríti. Magyarul, egy hiányérzet fogalmazódik meg, ha úgy tetszik, jó lett volna a szükséges és részben európai uniós szabályozásból fakadó szabályok beemelése mellett ezeket az adminisztratív terheket ebbe a törvénycsomagba ágyazva egyidejűleg radikálisan csökkenteni annak érdekében, hogy végre tényleg azzal tudjanak foglalkozni a tisztességes borászok, amivel szeretnének, tehát a jó minőségű bor készítésével.
Amit konkrétan fel is vetnék, és ezt módosító javaslat formájában be is nyújtjuk Magyar Zoltán képviselőtársammal, az szintén egy olyan téma, amelyet ezek a borászok, akiket megkérdeztem, jó ötletnek tartanak, mégpedig az ültetvény kivágásának szabályairól van szó. Tehát a javaslat 4. §-ában szereplő rendelkezés egy elég rigorózus, kemény szabályt emel be a mostani szabály helyett: ha három éven keresztül nem műveli az ültetvényt, akkor a hegybíró elrendelheti az ültetvény kivágását, ha az egészségügyi kockázatot jelent a szomszédos ültetvényre, illetve ha a műveletlen ültetvény más ültetvény megközelítését akadályozza. Ez a fő szabály tulajdonképpen egy jó eszköz lehet arra, hogy a spekulációs céllal megvásárolt, jó fekvésű, magas minőséget produkáló szőlőtermő területek valóban ne parlagon heverjenek, hanem tisztességes szőlőművelők művelhessék, és ezzel az egész borvidék, illetőleg az egész nemzetgazdaság emelkedjen, a magyar bortermelés erősödjön, viszont azért ez egy nagyon fűnyíróelvű szabály.
Én kitaláltam egy olyan megoldást, ami nagyon tetszett ezeknek a bortermelőknek, akikkel beszéltem, és remélem, hogy az előterjesztőnek is tetszik, és Tiffán képviselő úr is támogatni fogja. Egy fokozatossági elvet kellene bevezetni, ami röviden úgy szólna, hogy ha beáll ez a helyzet, hogy három éven keresztül nem művelik a területet, és ez nyilván valóban veszélyeztetheti, akadályozhatja a szomszédos szőlőterületek művelőit, kénytelen mondjuk, permetezni ezt a területet is, ami el van hanyagolva, nehogy a saját területét visszafertőzze és a többi, akkor miért ne adhatnánk törvényes, alaptörvénnyel összeegyeztethető módon egyfajta kényszerbérlet-lehetőséget, miért ne tudnánk ezt megteremteni az ilyen területekre. Ez röviden azt jelentené, hogy a helyben lakó borászok és különösen a szomszédos terület borászai számára egyfajta előbérleti jog nyílna meg az ilyen szőlőterületek hasznosítása tekintetében, nyilván egy helyben szokásos piaci mértékű bérleti díj, hasznosítási díj megfizetése mellett, egy hegybíró döntése alapján. Tehát ne elsőként a kivágás legyen a megoldás, hiszen elmondják ezek a borászok, hogy nagyon fáj a szívük, mert szeretnének egy picit növekedni, erősödni, minden vállalkozásnak azért ez egy fogalmi eleme, hogy kicsit növekedjen, erősödjön, és fáj a szívük, mert a legszebb, legjobb részeken sokéves, nagyon jó minőségű szőlőültetvények vannak, amelyeket tényleg nem művelnek, mert vagy spekulációs céllal vették meg, vagy külföldre távoztak, elhagyták a hazát, vagy Isten tudja, milyen okból nem művelik ezeket, és miért vágnánk ki ezt a szőlőt, miért ne tehetnénk meg azt, hogy ilyenkor egy kicsit a termőföld analógiájára előbérleti jogot biztosítunk, egyfajta kényszerbérlettel, a helyben lakó, helyben működő borászok vagy szőlőtermelők számára.
A második kategória lenne - ez már erősebb - a kényszerértékesítés. Ez egy kicsit a kisajátításhoz hasonló szabály, de megvizsgáltuk, utánanéztünk, és úgy érezzük, hogy az alaptörvénnyel összeegyeztethető tulajdonosi korlátozást jelent. Magyarul: a legvégső esetben dönthet úgy a hegybíró, hogy igenis kiadja vagy értékesítésre rendeli ezt a területet, kvázi kisajátítja, de úgy, hogy a helyben lakó szőlőtermelők elővásárlási jogot élvezhessenek, és csak a legvégső esetben történne meg a szőlőnek a kivágása, ami nem jó, és óriási mennyiségben történt ez meg, nemcsak szőlővel, hanem gyümölcsfákkal is. Ennek köszönhető gyakorlatilag most már az, hogy nem szabolcsi alma van minden harmadik almaként az európai almafogyasztók asztalán, hanem dél-tiroli alma, amely közel sem olyan minőségű, csak a dél-tiroliak nagyon szorgalmasak és nagyon ügyesek, és jó az ottani szövetkezeti rendszer, és nemcsak az alma-, hanem a bortermelők is ott jórészt szövetkezeti rendszerben működnek.
(10.50)
Egy a lényeg: én ezt a szabályt ajánlom a tisztelt képviselőtársak figyelmébe, bízva abban, hogy ez támogatást nyer. Mi ezt benyújtjuk, és bízunk benne, hogy elfogadást nyerhet.
Egy kérdésem viszont volna. Bizonyos elemeiben az európai uniós szabályozás átvételéről van szó. Ilyenkor mindig meg szoktam kérdezni európai uniós szakjogászként, hogy nyilatkozzon arról az előterjesztő, hogy milyen mértékű ez az átvétel, ez a megfelelés, tehát maximális mértékű, minimális mértékű, közepes mértékű, mennyire kényszerjellegű például ez az elem, hogy 3,6 millió forintot kell fizetni hektáronként, mondjuk, a jogellenesen szőlőt telepítő ültetvénytulajdonosnak, ami hektáronként számítva egy elég kemény összeg. Lehet, hogy Európa más, jól lakottabb részein ez viszonylag egy normális ár, nyilván aki jogszabályt sért, az bűnhődjék, de azért efelől, hogy ez arányos összeg-e, nekem némi kételyem van, hiszen a legfőbb szempont az, hogy a magyar bor, a jó minőségű magyar bor gyarapodjék. Ehhez, ugye, jó minőségű magyar szőlő kell, erős állami támogatással, a lehető legmaximálisabb mértékig elmenve, ahogyan azt az osztrákok is tették.
Köszönöm szépen a figyelmet, és sok sikert kívánok a magyar bornak. (Taps a Jobbik soraiban.)
