DR. PUSKÁS IMRE
DR. PUSKÁS IMRE
DR. PUSKÁS IMRE (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Első ránézésre is, és az államtitkári expozéból is úgy tűnhet, hogy valóban egy nem túl nagy jelentőségű - már a szabályozás mértékét és a jegybanktörvényt átalakító értelemben nem túl nagy jelentőségű - kérdésről van szó, amit most a Ház tárgyal. Ha a részletekbe megyünk, akkor természetesen attól függően, hogy ki melyik oldalán van a patkónak, máris életbevágóan fontosnak, sorskérdésnek vagy esetleg technikai jellegűnek tekint egy-egy módosítást, ami előttünk szerepel.
Nos, valójában értelmezésünk szerint akkor arról van-e szó, hogy ismét elbukott - az önök kedvenc fordulatával élve - egy szabadságharc, vagy pedig valóban csak arról tárgyalunk most, és olyan előterjesztés került a Ház elé, amely a jegybanktörvény olyan módosításait tartalmazza, amelyek egyik oldalról sem – mondjuk, a jegybanktörvény oldaláról vagy éppen az Európai Bizottság, vagy az európai bank oldaláról nézve sem - sorskérdések, hanem inkább csak olyan jellegű módosítások, amelyek meggyőződésünk szerint az eredeti szabályozás szerint is teljesen jogszerűek, és a Magyar Nemzeti Bank működése, függetlensége, monetáris politikája szuverenitása szempontjából nem lett volna semmiféle korlátozó jellegük? De kétségtelen, hogy azokkal a módosításokkal, amelyek most itt a Ház előtt vannak, szintén az a megállapítás is talán megtehető, hogy ezzel az a kormányzati törekvés vagy éppenséggel a parlamenti többségnek az a törekvése, miszerint a Magyar Nemzeti Bank - megőrizve az önállóságát, szuverenitását - úgy működjön, hogy erősebb együttműködés jöjjön létre a kormány és a Nemzeti Bank között.
Ténylegesen azt hiszem, hogy ha a szabályozást, a módosításokat arról az oldalról nézzük, hogy mi is csorbul - ha úgy tetszik - az eredeti törekvéshez, az eredeti elgondoláshoz képest, akkor azért ennek a jelentőségét nem érdemes túlbecsülni. Ha lefordítjuk ezt a nagyon egyszerű gyakorlat nyelvére, azt jelenti, hogy a kormány nem kap meghívót a monetáris tanács ülésére, a kormány képviselője nem vesz részt ezen az ülésen. Nyilvánvaló, hogy ha ezen az ülésen részt vehetne, részt vett volna, ahogy ez természetesen a szabályozásból kiderül, és önök számára nyilvánvaló és ismert, nem szavazati joggal vett volna részt, ilyen értelemben közvetlen módon nem befolyásolta volna egyébként sem a monetáris tanács döntését. Lehet persze azt mondani, hogy informális módon - a részvétellel, azon való megszólalással - befolyásolni tudná, azonban ha komolyan vesszük azt, hogy a monetáris tanács tagjai egyrészt státusukból következően, másrészt pedig felkészültségükből következően szuverén, szakmájukat magas szinten ismerő szakemberek, akkor kicsi a valószínűsége, hogy a kormány képviselőjének ilyen vagy olyan állásfoglalása, ilyen vagy olyan megnyilvánulása alapvetően befolyásolta volna őket saját álláspontjuk igazában.
Tehát ilyen értelemben meggyőződésem szerint ez a részvétel vagy nem részvétel kérdése nem egy olyan gyökeres kérdés, amely azt a fajta együttműködést szerette volna kialakítani a kormány és a monetáris tanács között, amit az eredeti szabályozás tartalmazott. Legfeljebb valóban az információáramlásnak ez a közvetlen és szerintünk a jegybank szuverenitását egyáltalán nem csorbító szabályozási lehetőség a jövőben nem fog fennállni. Tehát ilyen értelemben azt hiszem, hogy itt a szabadságharc és az elbukás kérdése, dimenziója értelmezhetetlen és értelmetlen kérdés volna.
Ha azt a szabályozást vizsgáljuk, amely a monetáris tanács tagjainak a felmentésére vonatkozik, akkor itt is csak annyit állapíthatunk meg, hogy egy erősebb garancia, ha úgy tetszik, egy erősebb védelem került vagy kerül, ha a törvényjavaslatot a parlament majd elfogadja, a jegybanktörvénybe, amely, azt gondolom, szintén nem különösebben jogcsorbulás a parlamenti többség vagy a kormány elgondolásaihoz képest. Ugyanis nyilvánvalóan nem volt itt egy olyan kormányzati szándék, ami arról szólt volna, hogy most akkor a következő napon a monetáris tanács tagjait felmenti, és hogy a felmentéssel kapcsolatos kezdeményezés indul akár a köztársasági elnök, akár az Országgyűlés részéről. Tehát ebben az értelemben azok az erősített, erősebb garanciák, amelyek most majd ezzel a módosítással a jegybanktörvénybe kerülnek, valóban egy erősebb védelmet jelentenek a monetáris tanács tagjainak, de nem hiszem, hogy a korábbi javaslatot benyújtók ezt valamiféle csorbulásnak tekintik az ő törekvéseikkel szemben. Tehát itt sem értelmezhető ez a kérdés abban a dimenzióban, hogy győztesek és vesztesek.
Nyilvánvalóan, ahogy ez korábban több megszólaló részéről elhangzott, valóban van egy olyan elvárás az európai monetáris politika több szereplője, intézménye részéről, hogy ezek a garanciális elemek bekerüljenek a törvénybe. Meggyőződésem szerint ezek olyan kompromisszumok, amelyekért nem érdemes valóban vérveszteségeket szenvedni.
Lehetnek olyan összeütközések, lehetnek olyan találkozások a saját törekvéseink és akár az Európai Unió, az Európai Bizottság álláspontjai között, ahol érdemes akár még komoly csatákat is vívni, talán bizonyos szempontból vérveszteségeket is szenvedni. Ez meggyőződésem szerint valóban nem az a front, ahol ilyenbe érdemes volna belebocsátkozni, hiszen ami történhet, amit “nyerhetünk” rajta, az messze nagyságrendekkel nem az, mint ami esetlegesen akár az IMF-tárgyalások kapcsán veszteségként megfogalmazható.
Úgyhogy meggyőződésem szerint azok a módosítások, amelyek a tisztelt Ház előtt ebben a törvényjavaslatban szerepelnek, valóban nem csorbítják azt a törekvést, amely az eredeti törvényalkotói szándékban tükröződött, viszont nyilvánvalóan megnyugtatják azokat a nemzetközi partnereket, szereplőket, akiknek az együttműködése mindannyiunk számára fontos, a következő hetekben-hónapokban pedig az IMF-tárgyalások kapcsán különösen fontos. Ezért javaslom a tisztelt Ház számára, hogy támogassák ezt a törvényjavaslatot.
Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a kormánypártok soraiban.)
