Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Most, amikor Magyarország függetlensége feladásának újabb fejezetéről tárgyalunk, akkor elképedve hallom azokat a kormányzati képviselők szájából elhangzó kijelentéseket, hogy jelen pillanatban minimális kompromisszumokat gyakorolnak a nemzetközi pénzvilág számára. A helyzet az, hogy ezen minimális kompromisszumok egy kis elemzést igényelnek, és azon helyzet szélesebb kitekintésben való megvizsgálását, ami jelen pillanatban kialakult előttünk.
Egyáltalán a magyarázat nagyon beszédes, amivel ezt a törvényjavaslatot ellátták, az, hogy a Magyar Nemzeti Bankról szóló szabályozásnak önök szerint összhangban kell lenni az önök alaptörvényével, az európai uniós jogi aktusokkal, és még az Európai Központi Bank alapokmányáról szóló jegyzőkönyvvel is. Ez önmagában beszédes. Itt tehát nem magyar nemzeti érdekérvényesítésről van szó. Akkor mondják ki, mondja ki végre valaki, hogy itt arról van szó, hogy Magyarország szuverenitásának egy újabb szeletének feladatásával befeküdnek azon IMF-nek, akitől egy mentőövet remélnek, amely mentőöv által saját erőt nélkülözve megpróbálják a magyar gazdaságot kirángatni a nagyon szorult helyzetéből. Mi, jobbikosok ezt a saját erőt mutatnánk fel inkább. Tudom, hogy önök közül is nagyon sokan építenének a magyar földre, a magyar vízkincsre, csak kisebbségben vannak a saját frakciójukon belül is, talán egy téves szocializáció okán, amelynek következtében évtizedek óta az a jellemző, hogy valamilyen világhatalomhoz kell mindenképpen tartozni, szorítkozni, legyen az szovjet vagy európai, de mindenképpen unió legyen.
Látható az is, hogy az előttünk fekvő előterjesztés kimondottan arról szól, hogy kivegye azokat a kártyalapokat, adu ászokat Magyarország mostani és jövőbeni kormányai kezéből, amelyek által lehetne lépni. Amikor arról beszélünk, hogy a javaslat szerint már törölték azon cikket, amelynek értelmében az MNB és a PSZÁF összevonása bármikor is komoly szinten felmerülne, lehetséges lenne, akkor ki kell hogy mondjuk, hogy itt a komolyabb szintű pénzügyi ellenőrzés jövőbeni lehetőségét veszik el, pontosan ugyanazok, akik maguk érveltek ennek a fontossága mellett körülbelül egy évvel ezelőtt, amikor behozták ezt a javaslatot elénk.
Látható, hogy amikor azzal a finom megfogalmazással élnek, hogy nemzetközi partnerek kérésére kell bizonyos változásokat foganatosítani, akkor ki kell mondani, hogy az IMF-diktátumokat teljesítik önök, tehát nincsenek itt partnerek. A partnerség legalább feltételez egyfajta kétoldalú kapcsolatot. Itt nem erről van szó, itt egy egyoldalú, bizonyos erősebb kutyáról van szó, és egy hozzá dörgölőző társról, aki az ő részéről valamifajta mentőcsomagot, alamizsnát, mentőövet vár. Ennek az eredményessége megint csak kérdőjeles.
Engem nem az zavar - pontosabban zavar, de ezt már megszoktam -, hogy az MSZP szerint a kormány a kezdeményezett jegybanktörvény-módosítással nyilvánvalóan nem teljesíti az Európai Bizottság elvárásait, nem orvosolja az Európai Központi Bank aggályait. Engem ez nem érdekel. Őszintén szólva, nem azért kell hogy itt legyünk, véleményem szerint, hogy ezeket a követeléseket teljesítse Magyarország kormánya. Itt egy szempont van: Magyarország gazdaságosságának sikeressége. Nem öncél a jegybank függetlensége, nem öncél az IMF feltételeinek való megfelelés. Mindent alá kell és alá lehet rendelni Magyarország gazdaságpolitikai sikerességének, esélyeinek.
De beszéljünk arról, hogy milyen folyamatok által juthattunk el idáig, és mi az, amit a valóságban fel kellene oldani. Ez pedig a Magyarországot érő, páratlanul súlyos pénzszivattyú, ami világszinten is páratlannak mondható. Elmondható, hogy a Magyar Nemzeti Bank huszonegy éve mindig 3-5 százalékkal magasabb reálkamatot fizet, mint ami az EU országaiban jellemző, beleértve a környező országokat is. Kialakult egy olyan rendszer, amely lényegében a forró tőkét, a spekulatív tőkét folyamatosan szívta Magyarországra, nagyon hosszú éveken keresztül. Látható, hogy az európai államok egy része és az USA is a válság során úgy próbáltak segíteni a termelőszférának, hogy a kamatokat egy átlagos, mondjuk, 6 százalék körüli szintről levitték 2-3 százalékra, sőt volt, ahol ennél alacsonyabbra is. Mit csinált a Magyar Nemzeti Bank? Ürügyként használva a forint mesterséges elgyengítését, 6-ról 11 százalék fölé emelte a válság kezdetén az alapkamatlábakat, ezáltal nyilvánvaló, hogy az Európában példa nélkül állóan magas szintű kamatok miatt sok milliárd eurónyi forró tőke érkezett Magyarországra, hogy leszívja, lefölözze azt a kamattöbbletet, ami egyébként hasznosulhatott volna más formában is.
Látható az is, hogy míg az idejövők anyabankjainál 1 vagy 2 százalék volt a kamatláb, addig Magyarországon lényegesen magasabb, tehát az ideérkező, a Magyarországra visszaküldött, a leánybankokhoz visszaküldött és megfialtatott pénz utáni kamatokat jellemzően Magyarország fizette. Az így kifizetett óriási kamattöbblet felemésztette, felzabálta mindazt, amit a korábbi kormányzatok, gyakorlatilag színezettől függetlenül, megszorítások formájában megpróbáltak megspórolni, amit elvontak az egészségügytől, amit elvontak az oktatástól, amit később elvontak a társadalombiztosítástól. Az összes elvonást és megszorítást a nemzetközi pénzszivattyú ilyetén működése és annak hagyása felemésztette, felzabálta, tehát egy folytatólagos önfeladó, már-már a hazaárulás határát súroló cselekménysorozatról beszélünk.
Látható az is vagy érezhető, és óriási probléma a magyar bankrendszer szerkezeti visszásságainak összessége, mégpedig az, hogy érezhető probléma, hogy nincs közepes méretű, magyar tulajdonban lévő bank Magyarországon, amely külső befolyástól mentesen lenne képes hitelezni a gazdaságot. Ma is az egyik legnagyobb probléma, hogy a bankrendszer lényegében az alapfeladatát nem látja el, nem hitelezi Magyarország gazdaságát, a külföldi tulajdonú bankok pedig a válságsorozat kitörése óta arra koncentrálnak, hogy feltőkésítsék magukat, hiszen már a válság kezdetén, a legelején óriási pénzmennyiséget veszítettek el, óriási pénzmennyiségek tűntek el.
Önmagában beszédes ugyanakkor az, és azt akarom most ebből kihozni, hogy melyik az a piaci ág és ipari szegmens, amihez önök nem akarnak hozzányúlni, tehát valamilyen módon ennek a függetlenségét akarják őrizni. Magyarországon 2009-ben érdekes módon, egyes statisztikai számítások szerint - mert itt jegyezzük meg a történelmi hűség kedvéért, hogy többféle statisztika is rendelkezésre áll, de nagyjából megegyeznek abban, hogy - a pénzügyi világválság kellős közepén a magyar bankrendszer nyeresége mintegy duplája volt a nyugati országokban realizált profitnak. Ez a rendszer nem érdemli meg az ellenőrzést? Itt kell a szent tehénként kezelt függetlenségről ilyen szinten és ilyen fokon beszélni, és bárki számára biztosítani azt? Teljesen egyértelmű, hogy ez az a pont, ahol a monetáris felségjogok részleges vagy teljes visszavétele fel kell hogy merüljön, legalább a végiggondolás szintjén.
(20.10)
Engem megrémít az, hogy a kormányt nem zavarja, hogy a saját magára kényszerített módosítása szerint a jövőben a monetáris tanácsnak nem kell megküldeni a kormánynak sem a testület napirendjét, nem kell meghívni a képviselőit? Tehát látható az, hogy milyen kormányzat az, amelyet nem zavar az, hogy önfeladó módon kiad egy jogosítványt a kezéből, és még meg is magyarázza itt a parlament előtt, hogy miért jó az önfeladás. Ez egy olyan impotens magatartás, már elnézést a jelzőért, ami egész egyszerűen elfogadhatatlan lenne egy tisztességes kormányzattól.
Még egyszer mondom, egy olyan helyzetről beszélünk, amikor az általam előbb vázolt pénzszivattyú még működik, és amikor csak kamatterhekre több mint 1300 milliárdot terveznek kifizetni, rekordszintű mennyiséget, ez már elhangzott az előbbiekben egyébként nagyon pontosan.
Látható, hogy ha nem nyúlunk hozzá ehhez a rendszerhez, ez maga alá temetheti Magyarország teljes pénzügyi rendszerét és gazdaságát. Ehhez igenis hozzá kell nyúlni.
S emellett egy még inkább vérlázító ténysorozat egy része, hogy az MNB-ről szóló törvény bizony kiegészülne egy olyan bekezdéssel, amely ilyen-olyan magyarázott érdekekből korlátozza a deviza- és aranytartalékokra vonatkozó egyes adatok hozzáférhetőségét, tehát egyfajta titkosítást hoz be ebbe a rendszerbe. Ennek megfelelően a deviza- és aranytartalék mértékére, összetételére és különböző szabályokra vonatkozó adatok az MNB általi nyilvánosságra hozatalukig vagy pedig adott esetben tíz évig nem nyilvánosak. Mi ezzel a probléma? Példának okáért az, hogy még országgyűlési képviselők sem ismerhetik meg pontosan és a maguk teljességében jelen állás szerint ezeket az adatokat, ami önmagában skandalum és elfogadhatatlan. Akkor miért nem hozzák ide azt úgy, hogy országgyűlési képviselő legalább betekinthessen, mondjuk, titoktartási kötelezettség mellett? Még ez is egy korrektebb formula lenne.
Én értem azt, hogy bizonyos fokú titkosság ráfér ezen adatokra, pontosan azért, hogy a külső spekulánsok elleni küzdelem során legyenek eszközök a kormányzat kezében. De az a teljes mértékű titkosítás, amely még az országgyűlési képviselők elől is elzárja azt a jogot, hogy felelős módon ezen információk birtokában tudjanak felelős döntéseket hozni, nemcsak hogy elfogadhatatlan, de felháborító is. Látható lenne az, hogy vagy egy titoktartási kötelezettség mellett, vagy ezen tízéves időhatár 2-4 évre való leszállításával lehetne értelmes kompromisszumot gyakorolni, hogyha akarna a kormányzat. De a jelek szerint itt egy teljesen eldöntött recept került le az asztalra, amit kívülről rendeltek, ez a kormányzat aláírja, keresztül fogja rugdosni a parlamenten.
A legnagyobb problémám pedig mégis az, hogy a jövőbeni kitekintés tekintetében semmiféle biztató opciót nem látunk, nem hallunk, nem érzékelünk arra nézve, hogy ezt a pénzszivattyút, ami Magyarországot kifosztja, kizsigereli, amely nélkül nem lehet egészséges gazdaságot felépíteni, bárki bármilyen módon lelassítsa, aztán leállítsa. Lehet, hogy ez egy Jobbik-kormány feladata lesz, de addig is biztos, és szögezzük le a statisztikák kedvéért, hogy egyértelműen kimondja nagyon sok mértékadó gazdasági szakértő, hogy családonként mintegy 100-120 ezer forint hiányzik a kasszából a tekintetben, hogy ha ezeket elköltenék, ettől pörögne a gazdaság, ez megrendeléseket képezne a kis- és középvállalkozók számára, akkor lehetne tisztességesen működő magyar gazdaságpolitikát tervezni.
Ezek hiányában a magyar családok jobbára a belső fogyasztás felpörgetése helyett törlesztenek, jellemzően idegen hátterű pénzintézetek számára törlesztenek, és jellemzően azért törlesztenek, mert a kormányzat, bár azt állítja, hogy a devizahiteles-krízis nagyját megoldotta, azért a számok mégiscsak azt mutatják, hogy a teher 80-90 százaléka még előtte van, hiszen tudom én, hogy szabadultak páran a végtörlesztéssel, örülök is neki, de azt is látom, hogy a KHR adatait böngészve nagyon sokan vannak olyanok, akik nemcsak 90 napon túli elmaradással rendelkeznek, de azt a kis bevételüket is folyamatosan törlesztésre fordítják, arra kell hogy fordítsák, és nem képesek egészséges gazdaságépítést támogatni azzal, hogy adott esetben magyar terméket vásárolnak, vagy pedig hasznosuló költekezéseket folytatnak gazdasági szempontból is.
Tehát látható az, hogy Magyarországon egy nagyon komoly választóvonal van és kell hogy legyen politikai erők között: az egyik, amely elfogadja az IMF diktátumait, behódol neki, ilyen módosításokat hoz elénk, mint amit most látunk; a másik erők csoportosulását pedig az jellemzi, hogy minden szinten elvetik a pénzszivattyút, és először lassítani kívánják annak működését, végül pedig teljes egészében megszüntetni. A Jobbik az utóbbiak közé tartozik.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik padsoraiból.)
