OSZTOLYKÁN ÁGNES
OSZTOLYKÁN ÁGNES
OSZTOLYKÁN ÁGNES, az LMP képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Három oktatási törvény fekszik előttünk. Az ellenzéki képviselőtársaim már elmondták, hogy milyen rengeteg időnk volt ezek megtárgyalására, konkrétan egy munkanapunk sem volt a bizottsági ülés előtt, hogy ezeket megvitassuk. Nem igazán értem én ezt a rohamtempóban való gondolkodást. Én nem nagyon hiszem, hogy ilyen tempóban, ilyen rohanás közben lehetne minőségi jogalkotást folytatni, de önök ezt biztosan jobban tudják, mint én.
Én a köznevelési törvénnyel kezdeném, és először is azt jegyezném meg, hogy nem igazán értem, hogy a múltkor, amikor egy kérdésben megkérdeztem az államtitkár asszonyt arról, hogy mi is lesz ezzel az államosítással - mert itt mögöttem a fideszes képviselő urak sem igazán tudták a helyzetet -, akkor az volt a válasza, hogy gőzerővel dolgozik a tárca az államosítás szabályainak megalkotásán, mégis ezt a javaslatot nem a kormány terjeszti be, hanem szokás szerint egyéni képviselői indítvány útján érkezik el hozzánk.
Hogy lehet az, hogy az egész oktatási rendszer szempontjából a jelenleg legfontosabb feladatot, az állami és önkormányzati felelősségvállalás megosztását, jövőbeni alakulását nem a kormány, hanem két egyéni képviselő nyújtja be a parlament elé? Ez egy jó kérdés volt, és egy költői kérdés volt, meg is válaszolom. Nagyobb tételben mernék fogadni arra, hogy maga az államtitkárság diktálta a két képviselő úrnak ezt a törvényjavaslatot, ők pedig azért nyújtották be ilyen formában, mert ezzel, tisztelt hölgyeim és uraim, el lehet kerülni a társadalmi vitát, a szakmai szervezetekkel való egyeztetést. Úgy látszik, az oktatási államtitkárság már a látszatra sem figyel, minél előbb át akarják nyomni kétharmaddal a saját javaslataikat.
De hogyan is jutottunk el idáig? Hogy lehet az, hogy két év kormányzás után jutottunk csak oda, hogy végre körvonalazódni látszanak a nagy oktatási reform részei, már ami az önkormányzatok és a központi állam jövőbeni feladatmegosztását jelenti? Tavaly év végén a Fidesz-KDNP elfogadta a köznevelési törvényt, annak ellenére, hogy az ellenzék mellett az oktatási szervezetek, a pedagógusok, az oktatási szakma egyöntetűen tiltakozott ellene.
Tavaly mi is megfogalmaztuk az azóta egyre inkább beigazolódó aggályainkat: az egész köznevelési törvény egy vakrepülés. A fontos részleteket az államtitkárság szabályozza a saját rendeleteivel, emellett a jogszabály súlyos hazugságokon alapul. Ilyen hazugság volt a 16 évesen iskolából kikerülő, fiatalkorú munkavállalók sikeres munkaerő-piaci integrációja. Ilyen hazugság volt a felzárkóztató és esélyteremtő Híd-programokról beszélni, de ilyen hazugság volt az is, hogy valós társadalmi vita előzte meg a törvény beterjesztését. A hazugságok mellett olyan tévhitekkel próbálja meg igazolni a kormány az állításait, miszerint a pedagógusok nem dolgoznak eleget, vagy hogy az esélyteremtés kizárólagos módja a helyi szakmai autonómia és tanszabadság felszámolása.
A köznevelési törvény eredeti koncepciója az volt, hogy a kormányhivatalok lehettek volna az iskolák gazdái, vagyis eredetileg minden iskola állami kézbe került volna. Az államtitkárság szerint, ha az önkormányzatoktól minden oktatási feladatot átvállal az állam, akkor az iskolák között meglévő, egyébként valóban ordító különbségeket ki lehet egyenlíteni. A végleges törvényt azonban már a saját köreikből érkező módosításokkal fogadták el, amely szerint az önkormányzatok visszaszerződtethetik az intézményeiket. Erre nyilván eleve csak a jobb helyzetben lévő önkormányzatok képesek. Ennyit az esélyegyenlőség kiegyenlítésének célkitűzéséről.
Majd idén tavasszal a Belügyminisztérium önkormányzati helyettes államtitkára bejelentette, hogy az állam csak a fenntartó szerepét vállalja, a működtetők továbbra is az önkormányzatok lesznek. Lett is nagy kavarodás, különböző verziók és elképzelések kaptak szárnyra, mi az, hogy az állam a fenntartó, és mi az, hogy az önkormányzatok a működtetők. Egészen idáig mindenki sötétben tapogatózott, senki sem tudta, mi vár rá. Nem is csoda, hogy az önkormányzatok megijedtek és elkezdtek kiskapukat keresni, változatos módszerekkel próbálták kicselezni a leendő szabályozást, mielőtt az állam elvenné tőlük az oktatási feladatokat, de meghagyva a működési költségeket.
(16.20)
A legelterjedtebb megoldás az lett, hogy többen megállapodtak egyházakkal, hogy átadják nekik az iskolájukat. Ebből az látszik, hogy mennyire nem bíznak a fideszes önkormányzatok sem a KDNP-s oktatásirányításban.
Az állami fenntartású és önkormányzati működésről szóló koncepció leírva először a Széll Kálmán-tervben jelent meg. Az újabb és az oktatási ágazatot különösen sújtó megszorító csomag azonban ennek pontosabb részleteit későbbre ígérte. És itt jönnek a képbe Michl és Hoppál képviselő urak, a mostani javaslatok beterjesztői, nagy segítség lehetett ez államtitkár asszonynak, aki tehát korábban jelezte, hogy lázasan dolgoznak ezen a megoldáson. Neki nem sikerült megalkotni, a két képviselő úrnak sikerült, ezúton is köszönjük a munkájukat. (Michl József: Szívesen. - Derültség és közbeszólás a Fidesz soraiból: Csak neked, csak itt, csak most.)
De miről is szól az újabb javaslat? Milyen lesz az új oktatási rendszer? Tulajdonképpen egyfajta hármas osztatú rendszer fog kialakulni, ebben az új struktúrában az állami intézményfenntartó központ lesz a fenntartó, ami felelős az oktatás szakmai feladatainak ellátásáért, az önkormányzatok lesznek a működtetők, akik biztosítják az iskolaépületeket, az állam feladata pedig az lesz, hogy dirigálja a folyamatot, kontrolláljon, belenyúljon, beavatkozzon, befolyásoljon. Erre például nagyon jó lehetősége nyílik az államnak az iskolaigazgatók kinevezése kapcsán, és ne nyissuk itt ki azt a kört, hogy milyen botrányok voltak ezt illetően.
Az előbbi koncepció már első ránézésre sem egy áttekinthető, egyértelmű rendszer, még a képviselő urak módosítása után sem. Hiába rögzít néhány működtetési feladatkört az önkormányzatok számára az új törvény, ha a konkrét feladatokat külön szerződés keretében rendezheti a település és az állami intézményfenntartó központ. Hiába lesznek államosított iskolák fenntartói az állami intézményfenntartási központok, ha önálló költségvetéssel nem rendelkeznek. Így még a krétát és a szivacsot sem vásárolhatják meg maguknak. Ki fogja megvenni a krétát és a szivacsot? (Varga Zoltán: Az önkormányzatok.) Milyen bürokratikus útvesztőkön kell keresztülmennie egy ilyen mindennapos beszerzésnek?
Az új javaslat szerint a 3 ezer fő alatti önkormányzatok csak abban az esetben működtethetik az iskolát, ha erről külön nyilatkoznak. A 3 ezer fő fölötti önkormányzatok viszont akkor nyilatkozhatnak, ha mégsem vállalják az intézmények működését, vagyis az államnak ajánlják fel. Hadd tegyem fel a kérdést: vajon kalkuláltak-e azzal, hogy hány önkormányzat fogja átadni az iskoláját 3 ezer fő fölött, és hány fogja megtartani 3 ezer fő alatt? (Michl József: Igen.) Nagyon nem mindegy ugyanis a finanszírozás szempontjából, hogy hova kerülnek ezek az intézmények. Különösen fontos kérdés ez most a költségvetési javaslat vitájában, a jövő évi költségvetés tervezésekor. Bár ott már konkrét összegeket látunk a fenntartói és a működtetői feladatok ellátására, anélkül, hogy tudnánk, hogyan alakulnak a pontos átadás-átvételek. Persze, míg az új rendszer feláll 2013 szeptemberében, addig lesz még idejük további módosító javaslatokat benyújtani akár a költségvetési kormányzatnak. Az eddigi tapasztalatok alapján erre majd simán sor fog kerülni, amikor Matolcsy miniszter úr rájön, hogy elszámította magát a gazdasági folyamatokat illetően.
De mindegy is ez, az LMP egyik legfontosabb aggálya az, hogy ez a javaslat átgondolatlan és kidolgozatlan, és mindezek mellett nem látjuk azt, hogy honnan lesz pénz az átalakításra és az államosításra összességében. Elbírja-e mindezt a költségvetés? A szakértők eddig is több száz milliárd forintra kalkulálták az államosítás költségeit, hiába beszél csupán forrásátcsoportosításról a tárca. A költségvetési tervből már tudjuk, hogy a helyi adózás rendszere nem változik radikálisan, korábban többen az iparűzési adó elvételéből látták ezt a szükséges forrást. (Michl József: Soha nem volt ilyen.)
Azt is tudjuk, és már az említett Széll Kálmán-terv 2.0-ból, hogy az oktatási ágazatot a kormányzat egy hosszú távú leszálló pályára állítja. A következő években, évtizedekben folyamatos forráskivonás vár az ágazatra, pedig már most is történelmi mélységben stagnál az oktatási vészkiadások aránya. Ez a helyzet a jövő évi költségvetési tervezetet látva 2013-ban sem változik érdemben.
De immár jövőre komoly problémát okozhat, hogy mennyire szűkül be az önkormányzatok pénzügyi mozgástere. A költségvetési tervezetben ugyanis erre maga az Állami Számvevőszék is felhívja a figyelmet. Az önkormányzati feladatellátás és finanszírozás összhangjának hiánya komoly bizonytalansági tényezőt jelent - írja az Állami Számvevőszék -, ami az önkormányzatoknál megmaradó kötelezettségeket, így az oktatás terén az iskolák működtetését érintheti negatívan. Lesz-e pénz működtetni az intézményeket? (Michl József: Lesz.) Vagy felteszem másként a kérdést: minek a rovására lesz pénzük rá? Milyen egyéb feladataikat fogják feladni ennek érdekében, mint ahogyan azt az oktatási bizottság fideszes elnökétől, aki polgármester is, meghallgathattuk, hogy hát, nem fogják bezárni az iskolákat, de más dolgok terhére majd működtetik. Ez önöktől jön, tehát ezt fel kell vállalni.
Nem beszéltem még a módosító egyéb elemeiről, de nem mehetek el amellett sem, hogy a kormányzat tovább igyekszik korlátozni a diákok és a szülők jogosítványait. Jogutód nélkül szűnik meg az Országos Diákjogi Tanács és az Országos Szülői Érdek-képviseleti Tanács. Nem is értjük, persze tudjuk jól, hogy a nemzeti együttműködés rendszerében az önálló és autonóm véleményformáló testületekre nincs szüksége a kabinetnek. Jó lesz majd a saját, a miniszter által létrehozott baráti tanácsadó testület. Ha megszüntetni nem is fogják, de ráteszik a kezüket a diákönkormányzatokra, a sportegyesületekre, az iskolaszékekre, a szülői szervezetekre. (Halász János: Összevissza hazudozol. Ne viccelj!) Hiszen tudjuk, hogy kell a központi kontroll és befolyás, minden ami önálló, minden ami független, az önöknek gyanús. (Közbeszólások a Fidesz soraiból: Jaj! - Halász János: Túlzásba viszed a hazudozást. Csak ennyi.) Eléggé felkeltettem az érdeklődésüket, akkor rátérnék a felsőoktatási törvényre.
A következő előttünk fekvő iromány a néhány hónapja elfogadott és még hatályba nem lépett felsőoktatási törvény. Ez is egy egyéni képviselői indítványnak van álcázva, de ezzel az egyéni képviselői indítvánnyal egy kicsit elfogultabb vagyok, mert Vinnai képviselő úr immár két éve a padtársam, és meg merem kockáztatni, hogy ezt talán nem Hoffmann Rózsa államtitkár asszony diktálta, de ugyanakkor azt is elmondanám, hogy amikor itt éjszakáztunk a felsőoktatási törvény kapcsán, akkor olyan jó lett volna, ha Vinnai képviselőtársam itt ül mellettem, mert akkor lehet, hogy már felfedezte volna korábban ezeket a dolgokat, és akkor most nem kellene újra elővennünk, mert ha itt töltötte volna velünk azt a nagyon hosszú éjszakát, ami este 7-kor kezdődött és másnap este fél hétig tartott, akkor biztosan látta volna ezeket a hibákat.
Az előterjesztés több kritizálandó pontja közül az egyik legmarkánsabb a Magyar Akkreditációs Bizottság felülvizsgálati bizottság létrehozására irányuló 15. §. (Halász János: Mondjál valami újat!) Ilyen azonban eddig is volt a kifogásolt MAB-döntések felülvizsgálatára működő kvázi fellebbviteli fórumként. Korábban ezt a MAB működéséről szóló kormányrendelet tartalmazta. Az új törvényhez február végén kiadott új kormányrendelet, amely a MAB és az új FTT működését szabályozza, a következőféleképpen rendelkezett: a MAB a szervezeti és működési szabályzatában meghatározott módon gondoskodik arról, hogy amennyiben részéről azonos tárgyban vagy ugyanazon személy tekintetében egy eljárás keretében újabb szakértői vélemény, szakvélemény kialakítása szükséges, az elfogulatlan, pártatlan és objektív szempontokon alapuljon.
Itt nyilván arról van szó, hogy egy fellebbviteli eljárást nem szerencsés ezen puha módon kezelni, ezért emelik be most a törvénybe a fellebbviteli testület létrehozását, gondolom én. Ugyanakkor véleményünk szerint ez nem oldja meg azt a konfliktust, ami a kormány és az európai felsőoktatási minőségbiztosítási testületek szövetsége között fennáll, ami az európai felsőoktatási minőségbiztosítási sztenderdekről és irányelvekről szól, és kimondja, hogy független felsőoktatási szervezeteknek kell akkreditálni, illetve ellátni a minőségértékelési feladatokat, valamint az az akkreditációs minőségértékelő szervezet lehet ennek a szövetségnek tagja, amelyik megfelel a függetlenség kritériumának. Azzal, ahogyan az új MAB-ot a törvény létrehozza, ez a függetlenség sérül, mivel a MAB-tagok felét a miniszter delegálja.
A fellebbviteli testület létrehozása pedig ezen jottányit sem változtat, ráadásul ebbe is a miniszter delegálja a tagokat. Mindennek az a kockázata, hogy a MAB általi akkreditációkat nem fogják elfogadni az Európai Felsőoktatási Térségben, és ezzel a magyar intézmények diszkvalifikálódnak.
(16.30)
Ezek az irányelves sztenderdek ugyanis a nemzetközi kapcsolatokban elengedhetetlen bizalmat hivatottak elősegíteni. Ehhez pedig az átláthatósági eszközök elengedhetetlenek, az átláthatóság rombolását pedig Európában senki sem nézi jó szemmel, és itthon se.
Mit is jelent ez? Azt, hogy az egyetemi akkrecitációt is az urambátyám viszonyok fogják ezen a területen uralni. Ez a rendszerváltás előtti gyakorlat annak ellenére, hogy egyesek számára rövid távon hasznot jelentett, hosszú távon azonban az egyetemi oktatás minőségromlásához vezetett.
Kétségtelen ugyan, hogy a MAB korábbi átláthatatlan, sokszor saját szabályait is megsértő működésével valamit tenni kell, ám a kormány ahelyett, hogy körülnézett volna az Európai Felsőoktatási Térségben, és annak megfelelően kialakított volna egy korszerű minőségértékelési rendszert, bevitte a MAB-ot egy hatósági eljárásrend alá, ezzel megszállta a testületet, saját delegáltjait ültetve bele.
Van egy olyan szakmai pletyka, ami szerint a MAB-elnök fő feladata, hogy biztosítsa a Nemzeti Közszolgálati Egyetem számára az akkreditációt, a formális feltételeknek ugyanis a pletykák szerint ez az új képződmény egyáltalán nem felel meg. Ez meglehetősen rossz képet fest a magyar felsőoktatásról, annak minőségvédelméről, miközben azt kommunikálja, hogy a minőséget kívánja továbbfejleszteni. (Halász János tapsol.)
További kardinális kérdés az ösztöndíjas és részösztöndíjas képzések, magyarul, a közvetve tandíjas képzések köztartozássá való minősítése. Ennek kapcsán egy idén januárban kiszivárgott kormányzati anyag alapján úgy tudjuk, hogy a kormány felkérte a nemzetgazdasági minisztert, hogy dolgozzon ki egy törvényjavaslatot abból a célból, hogy az ösztöndíjakat adók módjára behajtandó köztartozásnak minősíthessék. Emellett a miniszter úr azt is feladatul kapta, hogy találja ki, hogyan lehet ezeket a tartozásokat behajtani az akár külföldön tartózkodó magyar diákoktól is.
Az iromány 25. §-ának indoklását idézem: “A jogállamiság elvéből következő jogbiztonság követelményét érvényesíti a hallgatói szerződések tekintetében.” Ez a mondat egyrészt pökhendi, mivel maga a kormány az, amely leszámolja a jogállamot, és kikezdi a jogbiztonságot, másrészt kissé gumiszabály érzetét kelti, ugyanis a paragrafus kimondja, hogy erre azért van szükség, mert a polgári törvénykönyv szerint kivételes esetekben ezeket a szerződéseket a hatálybalépésüket megelőzően módosítani lehet. Ezzel szemben e paragrafus nagy kegyesen megengedi annak a félnek, akinek lényeges jogos érdekét e módosítás sérti, hogy bírósághoz forduljon, ami véleményem szerint eddig se akadályozott senkit.
A fél ugyanakkor el is állhat a hallgatói szerződéstől - de persze ezt már nem írják le -, az állammal szemben bírósághoz is fordulhat a leendő hallgató, vagy azt is jogában áll mondani, hogy nem tart igényt e szerződésre. Ebben az esetben a módosítás már nem rendelkezik a következményekről, holott mindenki tisztában van azzal, hogy ez azt jelenti, hogy ha a hallgató eláll a hallgatói szerződéstől, amit azért kell megkötni, hogy ösztöndíjas vagy részösztöndíjas képzésre vették fel, akkor fizetheti az átlagosan duplájára emelt költségtérítést, vagyis a tandíjat. Magyarul: vagy megköti a hallgató a szerződést akkor is, ha az állam idő előtt a hallgató beleegyezése nélkül megváltoztatja ezt, vagy tandíjat fizet. Ha pedig megköti a szerződést, akkor ezen előterjesztés 8. §-a értelmében az egyetem elvégzése után egy külön erre a célra létrehozott hatóság tárolja az adatait, és adott esetben behajtja az illető köztartozását. Ezek után ösztöndíjas képzésről beszélni - hát nem is tudom.
Végül pedig engedjék meg, hogy a tankönyvpiac rendjéről szóló törvény módosításáról is beszéljek, és megjegyezzem, hogy az eddigi vitában sajnos senkitől, még az ellenzék soraiból sem hallottam azt a fajta megközelítési módot, amit én most itt el fogok mondani.
Már hosszú hónapok óta tudtuk azt a kormányzati kommunikációból, hogy változni fog a könyvpiac. Hogy változnia kell-e, illetve hogy hogyan kell változnia, arról a vélemények megoszlanak - mind látják - az ellenzék soraiban is. A szintén egyéni képviselői indítvánnyal benyújtott törvénymódosítás azt mutatja, hogy a szakmai ellenérvek és a különböző egyeztetéseken megfogalmazott ellenvetések, kérdések és javaslatok mit sem változtattak a minisztérium eredeti elképzelésén, a tankönyvpiac teljes központosításán, egykönyvessé tételén.
Miért is van erre most sürgősen szükség? A megvalósítás módjából sajnos az látszik, hogy valójában nem az oktatás minőségének javítása, nem a tankönyvek jobbítása, még csak nem is a költségtakarékosság az elsődleges cél, hiszen mindezek megvalósításának nem ez lenne a legmegfelelőbb módja, sőt, félő, hogy a tervezett intézkedések az oktatás színvonalának jelentős csökkenéséhez vezetnek majd. Ám úgy tűnik, mindez nem számít, mindez vállalható és szükséges veszteség annak érdekében, hogy a kormány kizárólag az általa elfogadott ideológiájú és tartalmú könyveket engedje be a magyar iskolákba, garantálva ezzel a felnövekvő nemzedék tudásának és látásmódjának központi vezérlését. Ennek hogyanját vázolja fel véleményem szerint a törvénymódosítás.
A benne megfogalmazottak számos olyan kérdést vetnek fel, amelyek egyértelműen rávilágítanak a törvénymódosító indítvány átgondolatlanságára, kidolgozatlanságára és arra, hogy a benne foglaltakat kizárólag politikai indokokkal lehet magyarázni. Nem állnak rendelkezésre a módosítás megalapozottságát alátámasztó információk és hatásvizsgálatok, ezek nélkül a benyújtott indítvány jelen formájában történő elfogadása nemcsak felelőtlenség, de káros is.
Tisztelt Ház! Nem azt vitatom, hogy szükség van-e a tankönyvkínálat racionalizálására, akár szűkítésére. Tény, hogy vannak rossz tankönyvek a piacon. A hamarosan bevezetésre kerülő új NAT, az ehhez most a kidolgozás alatt álló kerettantervek ennek eleve megteremtik a feltételeit, hisz az eddigi tankönyvek amúgy sem maradhatnak forgalomban a jelenlegi formájukban. Az állam ellenőrző szerepe egyértelműen szükséges, mint ahogyan ez eddig is biztosítva volt a kötelező tankönyvvé nyilvánítási eljáráson keresztül. Ezen akkreditáció igen alapos vizsgálat alá veti a tankönyveket. Az eljárást ugyan több kritika érte az elmúlt években, ám most a hibák kijavítása helyett a rendszer szétzúzása történik a teljes központosítás érdekében, feláldozva mindazt, ami érték a jelenlegi tankönyvpiacon.
Az elmúlt húsz év komoly nemzeti értéket teremtett a tankönyvkínálat bővülésével és változásával, a piac liberalizációja olyan versenyt indított el, aminek eredményeként kiváló, európai színvonalú tankönyvek születtek, a verseny egyértelműen jót tett a minőségnek. A kínálat sokszínűsége a diákok és pedagógusok sokszínűségét tükrözte vissza, ami egyáltalán nem mond ellent az egységes követelményeknek, sőt, elősegíti, hogy a különböző adottságú gyerekek számára mindez abszolválható legyen. A benyújtott törvénymódosítás rengeteg olyan részletet hagy homályban, amelyek ismerete elengedhetetlen lenne annak eldöntéséhez, hogy a tervezett változtatás támogatható-e vagy sem. (Pálffy István Michl Józseffel egyeztet.) Itt most egy dilemmát vetettem fel, de előterjesztő képviselőtársam nem figyel rám, na mindegy. (Michl József: Figyelek!)
Ugyanis feltennék néhány kérdést, amire ha az általános vita során válaszokat kapnék, akkor talán még ez a gondolkodás megváltoztatható lenne a fejemben. Az első ilyen kérdésem az, hogy mire lesz nyilvános pályázat. Lehet-e kész tankönyvet benyújtani? Lehet-e minősített tankönyvet benyújtani? Lehet-e annak a megírására pályázni? Lehet-e az adott kézirat könyvvé formálására elkészíteni a pályázatot? Csak új könyvvel lehet-e pályázni vagy az új kerettanterv által átdolgozott tankönyvvel is? Kik pályázhatnak majd, a szerzők vagy a kiadók? Milyen pályázati rend fogja biztosítani a szakmaiságot? Mi lesz a garancia a szakmaiság megtartására? Milyen szakmai grémium fog vizsgálódni miniszteri hatáskörben? Hiszen tudjuk, hogy a jelenlegi akkreditációs eljárás komoly szakmai garanciákat tartalmaz. Milyen alapon, milyen szempontok szerint történik majd a könyvek kiválasztása? Hogyan gondolják megvalósíthatónak, hogy egy olyan pályázatra készülő tankönyv, amelyik szeptemberben a tankönyv megírására kerül kiírásra, februárra már rendelhető lesz? A jelenlegi tankönyvek kifejlesztése komoly és időigényes feladat. Hogyan lehetne jobb egy rohammunkában összedobott termék? Ha az a cél, hogy az eddigieknél jobb tankönyvek szülessenek, miért ez a sietség?
(16.40)
Hogyan képzelik el a beválási vizsgálat megvalósítását a taníthatóság és a tanulhatóság szempontjából? Hiszen új kerettantervek készülnek, amelyek szerint eddig még nem tanítottak az iskolákban, így kipróbálni sem tudták az ehhez benyújtandó tankönyveket. Mi értelme van a hagyományos tankönyvvé nyilvánítási eljárásnak, ha az azzal jóváhagyott könyvek nem lesznek választhatók, amennyiben az adott tantárgyhoz van pályázati úton jegyzékbe került könyv is?
A szakma oldaláról kik vettek vagy vesznek részt a tankönyvpiacot érintő jogszabályi változtatások előkészítő munkájában? A szakma miért csak a híradásokból kap tájékoztatást ekkora horderejű kérdésekről? Miért nem tudhatják előre, hogy mire kell felkészülniük? A tankönyvkiadók tervezési-fejlesztési munkáját lehetetlenítik el ezzel. Amennyiben valóban a szakmai jobbítás szándéka vezérli a döntéshozókat, miért nem lehetett az érintett szakmai szervezetek képviselőivel, kiadókkal beszélni? A tankönyvfejlesztés, a kiadói munka megszervezése idő- és költségigényes feladat. Azzal, hogy nem tudnak szinte semmit, lehetetlenné válik az új helyzetre való érdemi felkészülés.
De beszéljünk picit a jelenlegi rendszerről, hiszen önök szerint nem jó a jelenlegi rendszer. Feltenném itt a kérdést, hogy miért nem jó. Hosszú évek alatt kristályosodott ki a jelen hivatalban lévő rendszer, amely a szakmai, tartalmi és technológiai követelményeket a leghatékonyabban ötvözi. Felépült egy komoly szakértői bázis, amely az Oktatási Hivatal által kidolgozott szempontrendszer, valamint a hatályos és a kérelemben feltüntetett kerettanterveknek való megfelelést vizsgálta mind tantárgy-pedagógiai, mind tudományos szempontból. Önök is jól tudják, hogy minden híreszteléssel ellentétben igenis, eddig is a kerettantervekhez készültek a könyvek. Igenis van kerettantervi megfelelésvizsgálat a tankönyvvé nyilvánítás során. A tankönyvjegyzékre kerülés nem technikai automatizmus alapján történik. Ha megkérdőjelezik a rendszer helyességét, akkor vajon nem lenne helyesebb javító szándékkal fellépni egy nagyon sokba kerülő rendszer jobbítása érdekében, mintsem ellehetetleníteni azt, ellenpontként felmutatva egy teljesen esetleges, szubjektív, szakmailag nem megalapozott javaslatot?
Tisztelt Képviselőtársaim! Ugye, hogy mennyire bizonytalan ez a helyzet? Mennyi kérdőjel van, és nagyon örülnék, hogyha erre megkaphatnám a válaszokat, de nem igazán bízom abban, hogy erre válaszokat fogok kapni, hiszen szerintem az előterjesztők sem tudták így végiggondolni, hogy itt milyen kérdések merülhetnek fel. Az viszont egyértelműen kiderül, hogy a módosítás elfogadása esetén az oktatásért felelős miniszter mostantól egy személyben dönthetné el, hogy mi is lehet tankönyv, sőt, azt is, hogy mi nem. Választása semmilyen szakmai testület által nem lehetne felülbírálható. Mi indokolja, hogy a miniszter egy személyben dönthessen arról, mi lesz tankönyv, azaz miből taníthassunk az iskolákban? Ez nem szakmai ellenőrző, de pláne nem támogató szerep, hanem mondjuk ki, ez egy komoly politikai szelektálás.
A kormányzat aktív szerepvállalása mennyiben garantálja a magas minőségű tankönyveket? Mi indokolja, hogy csak a miniszteri pályázaton kiválasztott tankönyvek közül választhat az iskola, ha mindkét tankönyv-minősítési mód érvényben lesz? A hagyományos akkreditációval jegyzékre kerülő könyvek miért nem választhatók ilyen esetben, amennyiben az akkreditáció megfelelő színvonalú? Ha nem megfelelő színvonalú, akkor miért marad meg a rendszer egyáltalán? Mert ha megmaradna a mostani akkreditációs eljárás, aminek, úgy látszik, önök szerint nincs súlya, egyrészt a miniszteri pályázatokon ki nem választott könyvek már semmiképpen nem válhatnak tankönyvvé, azaz mindenképpen kötelező lenne elutasítani őket, másrészt a pedagógusnak kötelező lenne ezekből a miniszter által kiválasztott tankönyvekből választani a tankönyvrendeléskor. A miniszter tehát eldönthetné, hogy miből kell tanítani a hetedikes történelmet, az elsős matematikát, és a döntését senki sem kérdőjelezhetné meg.
Véleményem szerint a benyújtott indítvány az iskolai oktatás teljes tartalmi egyenirányítását teremtené meg, és rövid idő alatt megszüntetné a szabályozni kívánt tankönyvpiacot, beleértve az ebben az ágazatban tevékenykedő több száz kis- és középvállalkozást is. Nagyon szépen kérem az oktatási bizottságban ülő előterjesztő képviselőtársaimat, hogy nagyon komolyan gondolják át, mit is akarnak ezzel a törvényjavaslattal.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiban.)
