JÁVOR BENEDEK
JÁVOR BENEDEK
JÁVOR BENEDEK (LMP): Köszönöm szépen, elnök úr. Most valóban működik a berendezés.
Tisztelt Ház! Annak idején, 1992-ben az első riói csúcs a XX. század egyik kiemelkedő politikai eseménye volt. A fenntartható fejlődés, a klímaváltozás elleni küzdelem, a biodiverzitás megőrzésének a kérdése akkor került fel a világpolitika napirendjére, és egy cselekvési terv is készült a XXI. századba történő fenntartható átmenet érdekében.
A mostani Rio+20-as tanácskozásra készülés egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy az akkor megfogalmazott és kitűzött célok csak töredékesen vagy úgy sem valósultak meg. Éppen ezért az idei Rio+20 konferencia tétje talán a 20 évvel ezelőttinél is nagyobb volt: tudunk-e hatékonyabb, eredményesebb megoldásokat találni az egyre égetőbb globális ökológiai válságra? Ez volt az alapvető kérdés, amiről a néhány napja befejeződött Rio+20 tanácskozáson tárgyalni kellett volna.
Lett volna miről, de a világ vezetői nem tudtak felnőni ehhez a feladathoz. A legfontosabb küldetésüknek azt érezték, hogy még véletlenül se vállaljanak olyan kötelezettségeket, ami a túltermelés és túlfogyasztás fenntartására épülő, úgynevezett gazdasági növekedést esetleg hátráltatná vagy a gazdasági szereplőket az eddigi erőforrás-pazarló és környezetszennyező gyakorlatuk megváltoztatására kényszerítené.
Ez az álláspont, ami általánosnak volt mondható, azonban egy teljes félreértésen alapul. Nemcsak arról van szó, amit a nemzetközi szakszervezeti szövetség képviselője megfogalmazott, hogy egy halott bolygón se munkahelyek, se gazdasági növekedés nem lesz. Arról van szó, hogy a gazdasági kibontakozás és a munkahelyteremtés záloga éppen az a zöldgazdaságra való áttérés lenne, ami a Rio+20 konferencia központi témája lett volna, ha nem sikkad el teljesen. Ebben pedig semmilyen kézzelfogható előrelépés nem történt.
Ezt a kudarcot nem lehet egy vagy néhány szereplő nyakába varrni. Hibás természetesen az Egyesült Államok, Németország vagy Nagy-Britannia, amelyek nem is képviseltették magukat megfelelő szinten a találkozón. Hibás Kína, amelynek küldöttsége elégedetten nyugtázta a hivatalos tárgyalások keretein kívül a záródokumentum semmitmondását. Hibás Brazília, amely annyira akart valamilyen közös álláspontot, konszenzusos álláspontot, elfogadott szöveget látni, hogy két nappal a találkozó vége előtt egy végletekig kilúgozott javaslatot terjesztett elő, amelyből minden vitatott pontot kiszedtek.
Nem csupán az ő felelősségük ugyanakkor Rio kudarca. Felmerül az a kérdés, hogy a többi szereplőnek, köztük Magyarországnak vajon mekkora szerepe volt abban, hogy a Rio+20-as találkozás kudarcnak bizonyult. Magyarország esetében a válasz az, hogy valamivel nagyobb, mint ami a gazdasági és politikai súlyunkból adódna.
A csúcstalálkozón az EU képviselte a legprogresszívebb álláspontot, Magyarország azonban nem tudott e mellé az együttműködés mellé saját tekintélyével odaállni, ez a tekintély ugyanis környezetvédelmi ügyekben ma már nem létezik. Magyarország a fejlett országok azon szűk csoportjához tartozik, ahol a környezet- és természetvédelemnek nemcsak önálló minisztériuma, de kompetens, akár a többi tárcával történő összeütközést is vállaló kormányzati képviselője sincs; ahol a kormány az alkotmány szellemiségével szembemenve, saját kezűleg szüntette meg a jövő nemzedékek érdekeit képviselő ombudsmani hivatalt; ahol kormánypolitika szintjére emelték azt a gyakorlatot, hogy az EU összes előremutató környezetvédelmi törekvését megvétózzuk, megvalósításukat késleltetjük vagy a magyar nem teljesítéssel szabotáljuk, legyen szó akár hulladékkezelésről, energiahatékonyságról, megújuló energiaforrások hasznosításáról. Egy ilyen ország képviselői előállhatnának akár a legforradalmibb fenntarthatósági gondolatokkal is, senki nem fogja komolyan venni őket, hiszen hiányzik a hátuk mögül az a hitelesség, amit az otthoni gyakorlat, a mindennapi gyakorlat jelent.
Az LMP szemszögéből a legfontosabb konklúziója Riónak, hogy Magyarországnak nincs oka másokra, nemzetközi egyezményekre, uniós kényszerekre, gazdagabb országok adományaira várni és mutogatni; a saját környezeti problémáink megoldását nekünk kell elkezdenünk, és nem valamikor a jövőben, hanem most rögtön.
Ennek érdekében az LMP ötpontos intézkedési tervet javasolt a kormánynak. A környezet- és természetvédelem megfelelő kormányzati képviseletének biztosítására van szükség (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.); a zöldtárca önállóságát meg kell teremteni. Sajnos lejárt az időm, elnézést, elnök úr, de a sajtóban is közzétettük ezeket a pontokat.
Köszönöm a figyelmet. (Boldog István közbeszólása.)
