DR. MORVAI KRISZTINA
DR. MORVAI KRISZTINA
DR. MORVAI KRISZTINA (Európai Parlament magyarországi képviselője): Köszönöm szépen. Kedves Képviselőtársaim! Arra szeretném kérni önöket, hogy a költségvetés kialakítása során az a fő cél és vezérelv lebegjen az önök szeme előtt, hogy minél közelebb kerüljünk ahhoz a helyzethez, hogy a magyar emberek Magyarországon élhessék az életüket, ehhez munkahelyekre és megfelelő megélhetésre, emberhez méltó megélhetésre van szükség, hogy ne kelljen a magyaroknak tömegesen gazdasági menekültként külföldre menniük.
Közzétettem egy kérdőívet és egy felhívást, amelyben arra kértem Magyarországról külföldre távozott embereket, hogy írják meg a tapasztalataikat és a javaslataikat. 71 levelet kaptam egy szűk hét alatt, remélem, hogy fogok még többet is kapni, engedjék meg, hogy az időkeretemet arra használjam ki, hogy ezekből a levelekből idézzek önöknek, azzal a kéréssel, hogy ezeket a levélrészleteket őrizzék meg a szívükben és a fejükben, amikor indítványokat tesznek, illetőleg amikor felelősségteljes döntéseket hoznak Magyarország költségvetéséről. Tehát sok különböző rövid idézet következik, különböző levelekből.
“Lányom svájcifrank-alapú hitelt vett fel azért, hogy a maga és gyermekei számára otthont teremthessen a szülővárosukban, Kaposváron. A becsületes és mindennapos munka révén olyan alacsony jövedelemhez jutott, hogy a különböző állami és önkormányzati támogatások ellenére sem tudta előteremteni azt a pénzt, ami a drasztikusan megnövekedett hiteltörlesztéshez elegendő lett volna. Magyarországon, a szülőföldjén becsületes munkával nem tudta biztosítani gyermekei mindennapos szükségleteit. Távozásának ez az alapvető oka.
Azt soha nem gondoltam volna, hogy a saját kezemmel fogom becsatolni azokat a bőröndöket, amelyekben az unokáim ruhái, játékai, könyvei bújnak meg, hogy segítségükkel őrizzék egyik kincsüket, az anyanyelvüket. Vajon mikor láthatom őket ismét?”
Egy másik levél. “Két hete hívott a barátom egy másik osztrák városból. Ő egy szemétlerakó telephelyen dolgozik. Volt felvétel szemét-, műanyagpalack-válogatásra. Egy kétdiplomás magyar tanárnő nyerte el a posztot, akinek 23 éves munkaviszony után szűnt meg a munkahelye. Két gyerekkel, özvegyként más lehetőség híján kénytelen ebben a hozzá nem illő posztban dolgozni.
Ettől függetlenül a lakását elárverezték, mivel a kezdeti 38 ezer forintos hitele 73 ezerre emelkedett. De a mellettünk lévő hotelben egy szintén jogász házaspár takarít. Rengeteg hasonló élménnyel találkozunk Ausztriában. Úgy érzem, szép lassan egy értelmiségi réteg hagyja el az országot, aminek visszafordíthatatlan következményei lesznek.”
Egy másik idézet. “Nem múlik el mostanában szinte olyan nap, hogy ne lenne honvágyam. Sajnos, amikor meg otthon vagyok, nem érzem magam biztonságban és nagyon nehéz valamire is jutni anyagilag. Csak azt látom, hogy a pénz fogy, de nagyon gyorsan. Idekint nincsenek olyan barátaink, mint otthon voltak. Az otthoniak meg vagy irigyek ránk vagy egyszerűen elfelejtettek. Ez nagyon fáj és hiányzik mindkettőnknek. Hiányzik a magyar kultúra, a táj, a levegő, az őszinte ember és barát, a rokonok és a kertben növekvő friss zöldség és gyümölcs.
Ne haragudjon, kedves Krisztina, de másodjára csurran el a könny a szememből. Ezt a levelet nem lehet könnyek nélkül megírni. Ha újra kezdhetném, soha nem jönnék el. A család és a haza mindennél fontosabb. Ha lenne munkalehetőség, akkor természetesen mi is hazamennénk. Fontos, hogy a mostani fiatalok ne tegyék ugyanezt, ne kényszerüljenek arra, hogy más országba menjenek, és annak az első és fő oka a munkahely és a fizetés.”
Egy következő levélíró: “Elvesztettem az állásomat, a házon jelzáloghitel, lengett a házelvesztés kaszája meg mindennek az elvesztése a fejünk felett. Tanár voltam, csekély és megalázó jövedelmem az utolsó években még jobban zuhant lefelé, és amikor havi 100 ezer forint alá csökkent, már nem is bántam, hogy bezárják az iskolát. Egyetlenegy oka volt annak, hogy külföldre jöttem, a pénzkeresés, egyáltalán semmi más.”
Egy újabb levélíró: “Fontos szempont a külföldre kivándorolt emberek életében, illetve ezen döntésükben, hogy otthon nem is igazán mint embereket, hanem mint igavonó állatot tartják számon őket. Nem a luxusélet utáni vágy, hanem egy megaláztatásoktól mentes, minden embernek kijáró, méltóságteljes, emberi, megbecsült élet igénye hajtja őket külhonba. Nyilván ennek egyik kifejező eszköze a munka utáni járandóság.
A politikusoknak el kellene fogadniuk, vagy legalábbis elgondolkodni azon, hogy akik Magyarországról el tudnak jutni más országokba hosszabb-rövidebb ideig, azok már tisztán, testközelből látják, hogy micsoda különbség van országok között az EU-n belül, mi zajlik hazánkban, tehát van összehasonlítási alapjuk az új hazával.
(14.00)
Magyarországon a teljes züllés nyomai láthatók, nemcsak gazdasági, egzisztenciális, hanem morális, etikai, politikai, nemzeti önérdek-érvényesítő vonatkozásban is. Mindez itt nem érezhető, otthon egyre inkább. Ezt egy jól tájékozott, külföldön élő magyar ember tisztán látja, és a két ország közti különbség egyre nyilvánvalóbb. Ha ez tartósan így marad, nem sokan fognak hazatérni azok közül, akik egyébként szívesen hazamennének. Angliában, legalábbis ezen a területen általában jók a munkakörülmények, szigorúak a munkajogi szabályok, az áthágásnak komoly következményei vannak, úgyhogy a cégek rendesen viselkednek. Az ember egyszerűen visszakapja az önbecsülését, ha látja, hogy megbecsülik. Sokkal több örömöt jelent a munka külföldön, mert megfizetik, tehát máris van értelme dolgozni. A cégek segítőkészen és támogatóan állnak a dolgozóhoz, az esetleges problémáihoz. Támogatják a tanulást és a fejlődést az adott munkaterületen. A cégek egyébként két kézzel kapnak a magasan képzett európaiak után, szinte az összes kollégám többdiplomás, akik nem kellenek a saját hazájuknak. Egyébként ezt kimondani kimondhatatlanul borzalmas érzés, mintha jéghideg tőrt döfnének az ember szívébe: nem kellek a hazámnak.”
Másik levélíró. “Két gyermekemtől távol élek, kéthavonta járok haza hozzájuk egy-egy hétre. Ezt nagyon megsínyli a családunk, de sem édesanyám, sem a gyermekeim nem akarják Magyarországot elhagyni egyelőre, így marad ez a megoldás, mert egyedül gondoskodom a két gyermekről, a velük kapcsolatos rezsiről, édesanyámról, aki 28 év munkaviszony után, két szívinfarktuson túl és hét különböző műtét után Magyarországon igen alacsony rokkantnyugdíjat kap, a gyógyszere pedig 35 ezer forint. Támogatom továbbá a húgomat és a családját is, ők három gyereket nevelnek, svájci frank alapú hitelüket fizetni már rég nem bírják, a húgom hónapok óta nem talál munkát, így jószerével éheznének, ha nem volna, aki segítse őket. A közeljövőben nem is tervezem a hazatérést. Ennek az okai pedig a következők: a hivatalok dolgozói itt valóban segítenek, nem sértésnek veszik, ha az ember bemegy. Ha dolgozom, megkapom a pénzem, ha befizetem az adómat, jogosult vagyok kedvezményekre is, színtől, etnikai hovatartozástól függetlenül. Nem próbálnak lépten-nyomon átverni, kihasználni. Nem hazudnak az arcomba, nem néznek hülyének, és hagynak élni.”
A következő. “Ami Magyarországról hiányzik nekem rettentően, az egyértelműen a családom, a közeli barátok, a nyelv, hogy magyart halljak mindenhol, és persze a kerületem minden egyes utcája. Amiben változtatni kellene otthon, hogy ne akarjanak az emberek elmenni külföldre, az egy tisztességes vezetőség az ország élére, akik magyar érzelműek, akik 180 fokos fordulatot véve elkezdenének a néppel foglalkozni.”
Részlet a kérdőívből egy másik levélírónál. “Mi volt a három legfőbb oka annak, hogy külföldre ment? Fontossági sorrendben: a gyerekek jövője, a család léte, semmilyen megélhetési lehetőséget nem találtunk Magyarországon. Átmeneti időszakra vagy véglegesen akar külföldre költözni? Ez eleinte nem merült fel kérdésként. Hogyan változott ez az elképzelése a kint töltött idő során? Amint lehet, meg akarjuk szerezni a német állampolgárságot, és végleg itt fogunk maradni.”
Nagyon nehéz a válogatás, de ki fogom adni valamilyen formában, és el fogom juttatni képviselőtársaimhoz ezeket a leveleket, és nagyon remélem, hogy el is fogják olvasni.
Még egypárat azért engedjenek meg. “Otthon semmilyen munkát nem kaptunk. A nejem, míg otthon laktunk is, sokat sírt, és sajnos sír most is, de azt mondja, mégis inkább sír itt a nehézségben, mint otthon a reménytelenségben. Kedves Krisztina! Ugye, kegyed sem gondolja komolyan, hogy én, egy nincstelen zsellérivadék írjam le, hogy mit kéne tenni az elefántcsonttoronyban tobzódó kül- és belföldi politikusainknak, hogy élhetőbbé tegyék a hazánkat? Persze leírhatnám, de akkor talán még innen is elvinnének. Itt olyan gyökeres változásokra lenne szükség a minimálbér emelésétől a fogyasztás, a magyar ipar felpörgetésén keresztül a hazai termékek védelméig, még oldalakon át sorolhatnám a tennivalókat.”
Nehéz szívvel lapozok tovább, mert mindegyik nagyon-nagyon fontos. Akkor egy orvos levélíró. “Hogy mi hiányzott Magyarországból? Mi hiányozhat az embernek a hazájából? Minden, majdnem minden. Hiányzott a családom, a barátaim, a Balaton, a jó idő, a Túró Rudi, szinte minden. Kedves Képviselő Asszony! Ha egyszer lenne ideje vagy ereje, legyen szíves, tegye fel a kérdést a magyar politikus kollégáinak, úgy érzik-e, hogy a munkájuk négyszer, ötször, tízszer értékesebb, mint egy orvos munkája, főleg egy mentőorvosé? Ha azon a színvonalon végezném gyógyító tevékenységemet, mint ahogyan önök végzik kicsiny országunk irányítását,” - bár európai parlamenti képviselő vagyok, de ezt én is magamra veszem, hiszen nekem írta - ”akkor hány ember halt volna meg négyéves praxisom alatt, vagy hányszor vontak volna felelősségre? Ha mindezeket a kérdéseket tolakodónak vagy arrogánsnak érzik, akkor nincs miről beszélni ebben az országban, és kötözni való hülye vagyok, hogy hazajöttem. Ha felmerült önökben is a kérdés, akkor ne csak a munkához legyen jog, hanem az abból történő tisztes megélhetéshez is. Ezen kell változtatni, és tizedére fog esni a kivándorlók száma.”
Még egy négysoros következő levél, és befejezem. “Természetesen mindent elkövetünk, hogy gyermekeinknek mindent megadjunk, és ne érezzenek hátrányt semmiből és senkivel szemben. Sajnos ez a mesterséges válság bennünket is elért, és mint építőipari szakmunkás, sem Budapesten, sem vidéken nem találtam munkát, legfőképp a téli időszakokban nem. Ha találtam is, sok helyen kifizetetlenül maradtam, így kénytelen voltam külföldön munkát vállalni. Négy évet dolgoztam Franciaországban, de mindig kerestem a lehetőséget a közelebb jutáshoz. Franciaországból 10-12 hetente jártam haza, igen kutya kemény időszak volt, megviselt mindenkit, engem, a páromat, a gyerekeket. Az óvó nénik mesélték: Csaba fiam, mikor visszamentem dolgozni, csak ült az oviban egyedül. Mikor megkérdezték, mi a baj, akkor azt mondta, ő inkább nem rosszalkodik, csak apa jöjjön haza.”
Kedves Képviselőtársaim! Isten vezesse önöket Magyarország költségvetésének megalkotásakor! Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiban. - Dr. Ángyán József tapsol.)
