NÉMETH ZSOLT
NÉMETH ZSOLT
NÉMETH ZSOLT külügyminisztériumi államtitkár: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Nagykövet Úr! Tisztelt Tanácsos Úr! Képviselőtársaim! 1946. január 19-én kezdődött a magyarországi németek elhurcolása. Ez a határozat, ami előttünk fekszik, egyrészt arról szól, hogy a magyar politika, a Magyar Országgyűlés kinyilvánítja, hogy nekünk, magyaroknak különösen fájó emlék és fölöttébb összetett probléma a magyarországi németek elhurcolása. Sokunknak, így a határozat aláíróinak erős kötődésünk van hozzájuk, kultúránknak az ő kultúrájukhoz; hogy csak egy példát említsek, a Himnusz zenéjét Erkel Ferenc szerezte, aki Gyula német részén született.
Az elhurcoltak sokszor mélyen, meghatóan nyilvánították ki a magyar földhöz való ragaszkodásukat. Amikor például a kitelepítésüket követően hazagyalogoltak, volt, aki kétszer is, amikor kollektív bűnösnek lett kikiáltva, és amikor a Beneš-dekrétumok következtében kitelepített magyaroknak az ő házaikban csinált helyet a politika. És nem csak Magyarországról telepítették ki a németeket: Csehországból, Lengyelországból, Jugoszláviából több millió német elhurcolására került sor, az ő emlékük előtt is tisztelgünk, és rájuk is emlékezünk.
Másrészt van ennek a határozatnak egy olyan dimenziója is, amely túlmutat a többségi helyzetű magyarság és a magyarországi német közösség viszonyán: ahol egy ember jogai megsérthetőek, ott mindenkié megsérthető; ahol egy népcsoportot diszkriminálni lehet, és el lehet űzni a szülőföldjéről, fizikai, kulturális vagy demográfiai értelemben meg lehet semmisíteni, ott ez bármelyik népcsoporttal megtörténhet; ahol a kisebbség jogfosztott, ott a többség is bármikor azzá lehet. Jól példázza ezt a törvényszerűséget a második világháborút követő Magyarország, a második világháborút követő Közép-Európa története. Hazánk egyik legsötétebb történelmi korszakának volt szerves része a németek elhurcolása, ugyanannak, amelynek zsidó polgártársaink kiszolgáltatása és legyilkolása vagy a doni tragédia, majd a felszabadítók önkényeskedése, majd a felvidéki magyarság jogfosztása, kényszermunkára hurcolása, szülőföldjéről való elűzése és a felvidéki magyarság miatt, őnekik helyet csinálandó, a németek kitelepítése. De említhetném a déli határsávban élő szerbek, horvátok, szlovének állítólagos biztonsági okokból való megfélemlítését és az osztályharc nevében elkövetett vérengzéseket is.
Nem véletlen, tisztelt Országgyűlés, hogy a parlament munkájában is egymás mellé sodródott két emléknapról szóló országgyűlési határozat, a felvidéki magyarok kitelepítéséről szóló emléknap, illetőleg a magyarországi németek elhurcolásáról szóló emléknap. Magyarországnak csak akkor van jövője, demokratikus jövője, ha mindezekről hitelesen kimondjuk, hogy soha többé. Ezt hitelesen csak akkor mondhatjuk ki, ha minden olyan jelenséget, ami ezekhez hasonló irányba mutat, akár csak elemeiben is, legyen az akár a hazai cigányokkal vagy éppen a zsidósággal szembeni erőszak vagy izgatás, legyen az akár a balkáni etnikai tisztogatás, vagy legyen éppen azon szerecsenmosdatási kísérlet, amely a náci vagy a kommunista bűnök tagadását, mentegetését vagy éppen a Beneš-dekrétumok megerősítését szolgálja, nos, mindezeket világosan, kettős mérce alkalmazása nélkül elítéljük. (Taps a kormánypártok és az MSZP soraiban.) Tisztelt Országgyűlés! Bárhol és bárkivel történjék ilyen itthon, a Kárpát-medencében, Európában vagy a világon, nincs más lehetőségünk, mint hogy elítéljük.
Képviselőtársaim! Ez a határozat nemcsak a múltról szól, hanem a jövőről is. Magyarország soha többé nem lehet olyan ország, amely úgy gondolja, hogy polgárait birtokolja, mert ha birtokolja az állam a polgárait, akkor le is mondhat róluk. Napjaink és a jövő Magyarországa olyan ország, s ezt várjuk el a szomszédainktól, és ezt javasoljuk a világ összes többi országának, tehát Magyarország egy olyan ország, amely polgárai otthona, segítője, oltalmazója bármely körülmények között, egy olyan ország, amely őrködik az országunkban élő egyének és közösségek szabadsága felett, munkálja jövőjüket, és megvédi a polgárait, hogyha olyan helyzet adódik.
Tisztelt Országgyűlés! József Attila “A Dunánál” című versének szavaival fejezem be a gondolataimat: “A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok, az MSZP és az LMP soraiban.)
