BRÁJER ÉVA
BRÁJER ÉVA
BRÁJER ÉVA (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy talán egy politikai vitanap stílusától eltérően én egy kicsit távolabbról tekintsek a témára, és nem szeretnék semmit kijelenteni, inkább elgondolkodtatni a távolabbi jövő érdekében is, mert jómagam nagyon szomorúnak tartom, hogy egy olyan országban, mint a miénk, amely számos Nobel-díjast adott a világnak; egy olyan országban, mint a miénk, amely tíz éve még méltán volt arra büszke, hogy például egy átlag amerikai diákhoz képest a mi átlagdiákjaink műveltebbek, tájékozottabbak, mégis valahogy társadalmi szinten nem jutunk ezzel a minőséggel előbbre.
Olvastam egy számomra igen érdekes írást, amelyben a szerző elmondja, hogy Amerikában tizenegy éves a “No child left behind act”, vagyis a minden gyerek fontos, a rászorulók oktatási felzárkóztatását szabályozó törvény. Adam Richardson stratégiai tervező úgy véli, a rendszer alapvetően szűk látókörű, mivel retrográd módon az alapokat kívánja megtanítani, az írást, az olvasást, a számolást, márpedig szerinte hiba azt gondolni, hogy ennyi elég az álláshoz jutáshoz vagy a sikeres, boldog élethez; szerinte az olvasás, írás és számolás, angol elnevezéséből, tehát reading, writing, arithmeticből származó három “r” kizárólagossága mellett a négy “k”-ra is hangsúlyt kellene helyezni, a kreativitásra, a komplexitásra, a kíváncsiságra és a kooperációra, hogy a gyerekeink alkalmazkodni tudjanak bármilyen környezetben. Ez sokkal absztraktabb feladat, mint megtanítani a betűvetést, viszont az új korban erre is szükség lesz a boldoguláshoz. Kívánatos lenne talán, hogy a jelenleg régi alapokra épülő magyar iskolarendszer is olyan túlélőkészlettel látná el gyermekeinket, ami segít nekik majd talpon maradni a bizonytalan jövőben.
Az amerikai Khan Akadémia a technológiával teszi humánusabbá az oktatást, a gyerekek videók révén tanulhatják meg a tananyag elméleti részét. Minden videó egy-egy lecke, amely a korábbiakra épül. A diákok délután otthon nézik meg a leckét, és az órán oldják meg a házi feladatot. Szükség esetén a tanár vagy egy másik diák is segíthet nekik ebben. Minden diák a saját ritmusában halad, a háttérben futó e-oktatási napló pedig jelzi a tanárnak, ha valaki elakadt. A Salman Khan által létrehozott hálózati rendszerben a tanár csak úgymond tutorál, tehát segít a tanulásban, az egyéni ütemben elsajátított leckéknek köszönhetően pedig sokkal kevesebben morzsolódnak le.
Ha a magyar oktatásügy történetét az epika, a líra és a dráma valamelyikébe kellene sorolni, jómagam az utóbbira voksolnék. Ám semmiképpen sem jelölném meg ezen belül a műfajt, a tragédia, komédia, dráma sajátos keverékének látom. Bár az oktatáspolitikának is megvan, meglehetne a maga kultúrája, sajnos hazánkban nem egyszer süllyedt a politikai popularizmus szintjére. Olyakor azért, mert kifejezetten annak szánták, de megesett az is, hogy némely mélyrehatóbb kezdeményezésnek a politikai széljárás változása miatt nem volt ideje a gyakorlatban kiteljesedni.
Óva intve magunkat mind a konzervatív, mind a liberális aspektusok szélsőségeitől, szeretném felidézni a hazai politikum közös nevezőit. Radó Péter oktatáspolitikai elemző szerint a közpolitika euroatlanti civilizációs körben szinte kötelező érvényű céljai közé tartozik a méltányosság és a társadalmi csoportok problémáira nyitott válaszadó képesség is. Feltételezem, hogy ez egyezik a magyarországi politikai pártok zömének belső igényével. Radó szerint az előrehaladás és mért tanulási eredmények tekintetében a magyar közoktatás a legfejlettebb országok átlaga körül teljesít, éppen ezért a szakértő nem a hazai közoktatás átlagos eredményességében látja a hibát, hanem abban, hogy az saját potenciáljához képest nyújt silány teljesítményt.
Engedjék meg, hogy a jelenséget a közoktatás bukdácsolásait elszenvedők szemszögéből próbáljam megvizsgálni, mi határozza meg a diákok és tanárok teljesítményét, mi ébresztgeti vagy altatja motivációit. Egyfelől a kormányzás eszközrendszere, például a Nemzeti alaptanterv, az érettségi követelmények, minőségbiztosítás, kompetenciamérés; másfelől az oktatáspolitikai kezdeményezések, például a beiskolázási körzetek kialakítása, a nyelvi előkészítőik bevezetése, a buktatás megnehezítése. Hasonló súllyal bírnak a fejlesztések és szakmai szolgáltatások, tantervi adatbank, kompetenciaalapú programok, Sulinet, fejlesztő hálózatok.
A pedagógusoknál külön kiemelném az anyagi és erkölcsi megbecsülés örök napirendjét. Hogy mindez miként formálta a legnagyobb magyarországi munkavállalói csoport véleményét a politikumról, nem kíván különösebb kibontást, úgy gondolom, mindannyian pontosan érezzük.
A diákok esetében kiemelt figyelmet kíván még az integráció-szegráció alapkérdéseit feszegető szociokulturális háttér, amely nagyban befolyásolja a tanulási kedvet és teljesítőképességet. Véleményem szerint ebben a kérdéskörben gyökereznek az igazán mély, csak nagyobb távlatokban vizsgálható társadalmi problémák és lehetséges megoldásaik.
A kormány célja olyan oktatáspolitikát folytatni, amely komoly, tartós társadalmi és gazdasági hasznot hoz az országnak. A módszerekről természetesen lehet vitatkozni. Visszautalnék egy korábbi hozzászólásomra, melyben említettem, hogy a rendszerváltás óta az éppen regnáló kormányok számos aspektusból bolygatták meg a közoktatást, a területnek az elmúlt húsz évben nemigen volt nyugta. A rendszer kereteihez azonban eddig senki nem mert hozzányúlni.
Bizonyos vagyok abban, hogy a közoktatás az a terület, amely minden, valamit is önmagára adó frakció szívügye. Mindannyian jártunk már iskolába, és sokunknak vannak gyerekei, nagyjából azt kívánjuk a következő generációnak, amiben mi szerettünk volna felnőni.
(13.30)
Ebben az egymással opponáló oktatáspolitikusok is hasonlítanak. A szakma természetesen jóval élesebben ítél, a már idézett Radó a kormány oktatáspolitikájáról rendkívül salétromos megállapításokat tesz közzé, de kemény kritikus a többi politikai párttal is. Mint írja: “A kormány gyakorlatilag monopolhelyzetben van az oktatáspolitika napirendjének kialakításában, nincsenek forgalomban lévő alternatívák. A parlamenti ellenzék nem képes alternatív problémákat és válaszokat felkínálni, az MSZP csak saját magával foglalkozik, jobb esetben a korábbi évek kormányzásával kapcsolatos gyászmunkát végzi, az LMP többnyire marginális, a rendszer egészének nagy kérdéseit meg sem karcoló egyedi problémákkal foglalkozik, a Jobbik pedig valószínűleg ugyanazt csinálná, mint a kormányzat, csak radikálisabban.” Ki-ki kikérheti magának a magáét, mindenesetre érdemes a vázolt felálláson elgondolkodni.
Köszönöm. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
