HEGEDŰS LORÁNTNÉ
HEGEDŰS LORÁNTNÉ
HEGEDŰS LORÁNTNÉ, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Asszony! Amikor az iskolák államosításával kapcsolatos törvényjavaslat általános vitája lezárult, akkor kifejtette számunkra, hogy mennyire sajnálja az ellenzéket, hiszen annak a vitának a során az összes érvünket úgymond ellőttük, és már nem lesz miről beszélnünk a vitanapon. Úgy gondolom, a képviselőtársam által felsorakoztatott érvek is azt bizonyítják, hogy önnek ebben nem volt igaza.
Az is igaz azonban, hogy egy vitanapon nem egy konkrét törvényjavaslat kapcsán kell kritikákat megfogalmaznunk, annál is inkább, mert sajnos nem is vagyunk abban a helyzetben, hogy konkrét, részletekbe menő vitát folytassunk, hiszen a köznevelési törvény már kőbe lett vésve, csakúgy, mint az a január 1-je, amikor majd meg fog történni az államosítás, és - ahogy az előbb is hallhattuk - nagyon nehéz vitatkozni abban a szituációban, abban a helyzetben, amikor a kormányzati oldal részéről bevallottan nincs meg se a személyi, se az anyagi feltétele annak, hogy az önök által megálmodott, elképzelt átalakítást, átszervezést végrehajtsák, de nemcsak a kormányzati oldalon nincs meg, hanem tudjuk, hogy majd az önkormányzati oldalon sem lesz meg a működtetésre az elegendő pénz.
Akkor tehát mégis miről érdemes ma vitatkoznunk, mi az, amit meg kell fogalmaznunk az Országgyűlésben, a nemzet templomában a köznevelés kapcsán? Kérem, engedjen meg egy személyes példát, ami a közelmúltban történt velem, és ami talán választ ad erre a kérdésre.
Pár nappal ezelőtt valaki segítséget kért tőlünk. A segítség lényege az volt, hogy mielőtt felszállna egy Kanadába tartó gépre, egy éjszakát az egyházközségünk egyik szobájában tölthessen el. Egy magyar fiatalasszonyról volt szó, aki devizahiteles volt, a bank erősebbnek bizonyult nála és a családjánál, elveszítette a házát, elveszítette a munkáját, és végül elveszítette a férjét is, és nem maradt más számára, mint hogy kivándoroljon Kanadába. Két bőrönddel állt előttem, és megmondom őszintén, ez a jelenet számomra mint lelkészfeleség számára, akinek elég sok nyitott sír mellett meg kellett már állnia, rendkívül megrázó volt, legalább annyira megrázó volt, mintha egy temetésre kellett volna elmennem. Ezt a magyar fiatalasszonyt egy életre elveszítette a magyar haza, majdnem biztos vagyok benne, hogy őt itthon soha többet nem látjuk. Nem a magyar hazát fogja építeni, nem ide fog gyermekeket szülni, hanem valahol távol, idegenben.
S akkor elgondolkodtam, hogy vajon mi vezetett idáig. Nem hallott talán arról a köznevelésben a neveltetése során, hogy milyen páratlanul gazdag Magyarország? Hogy ásványkincsekben, humuszban, vízben mennyire gazdag Magyarország? Nem hallott arról, hogy a Kárpát-medence, a Kárpát-haza egy egységes természeti táj, és hogy a Kisalföldet nem határolja, hanem éppen hogy kettészeli a Duna? Ez egy életből vett példa, ami elhangzott egy iskolai órán, nem is olyan régen. Nem tanulta talán biológiából azt, hogy minden megfogant élet szent, hogy az élet él és élni akar, és neki mint magyar nőnek az a szent feladata, Istentől megáldott lehetősége, hogy magyar gyermekeket hozzon a világra, hogy az életet így továbbadja? Nem hallott talán Tormay Cécile-ről, akinek nemcsak az irodalmi munkássága, hanem a közéleti munkássága is rendkívül kiemelkedő volt a két világháború között? Hiszen példamutatóan áll előttünk az ő alakja, hogy mit lehet tenni közéleti szereplőként a hazánkért. Viszont valószínűleg hallhatott Esterházyról, Petri Györgyről, Spiróról, akik - hát valljuk be - erősen vitatható színvonalon, de annál nyilvánvalóbb gyűlölettel fejezték ki a bennük lakó negatív érzelmeket. S valószínűleg nem hallott arról - mert nyilván olyan rendszerben nőtt fel, ahol nem, vagy csak alig volt egyházi iskola -, hogy mindig van élő reménységünk, hogy tiportatunk, de el nem veszünk.
(11.30)
És valószínűleg nem hallotta a szót soha, hogy rendületlenül. Mégis azt gondolom, hogy ennek a fiatalasszonynak a sorsa nemcsak azért pecsételődött meg így, mert a köznevelés ilyen színvonalon van ma Magyarországon az elmúlt 20, de mondhatjuk, az elmúlt akár 50 év miatt is, hanem azért, mert van a közéletünknek egy olyan közhangulata, közérzete, amelyet, valljuk be, hogy a közéleti szereplők, a kormányzati tisztségviselők teremtenek meg, teremtettek meg az elmúlt években, évtizedekben.
Én ezt egy mondattal jellemzem most az ön számára: Gloviczki Zoltán mondta, amikor az iskolák államosításának a vitája volt, hogy nem érti az ellenzéki érveket és az ellenzéki felháborodást, hiszen az iskolák államosítása egy átmeneti, egyszeri jelenség. Tetszik érteni: átmeneti, egyszeri jelenség az iskolák államosítása, több mint egymillió gyermek sorsa, több tízezer pedagógus sorsa és így tovább. Egyszeri jelenség, hogy a finanszírozási gondok miatt - tudjuk, ez elő fog állni - nem lesz a falvakban, a kistelepüléseken iskola; hogy a közösségi élet egyik legfontosabb színtere el fog veszni. Átmeneti és egyszeri jelenség az, hogy ki tanít, azért, mert a pedagógusok társadalmi megbecsültsége, fizetése, valljuk be, szégyenteljes, és sajnos ezt hallhattuk, kormányzati részről is megerősítették, hogy ennek a megoldása finanszírozási oldalon továbbra sincs meg.
És átmeneti az az adott szó, de akár mondhatjuk úgy is, hogy írásbeli szerződés, amit az állam kötött az egyházakkal az iskolák működtetése, fenntartása kérdéskörében, hiszen tudjuk, hogy az egyik előttünk fekvő törvényjavaslatban, amiről még nem szavazott a Ház, az szerepel, hogy mindezen közoktatási megállapodásokat felül kívánja vizsgálni a kormányzat, és aztán vagy megkötik jövőre, vagy nem. Ez is elhangzott egy bizottsági ülésen, csak tudja, államtitkár asszony, ezekből az átmeneti, egyszeri jelenségekből lesz az, amit én is láthattam, hogy ennek a fiatalasszonynak a számára átmeneti és egyszeri jelenség volt a hazája.
Azt gondolom, hogy a köznevelés feladata az ma Magyarországon, hogy egyszer s mindenkorra megtanítsuk gyermekeink számára azt, hogy nincs és nem is lehet olyan, hogy valami, bármilyen érték, amit fel akarunk nekik mutatni, az átmeneti és egyszeri jelenség.
Én azt kérem, hogy amennyiben van rá mód és lehetőség, a kormányzat részéről gondolják át, semmi nincs még elveszve, valójában semmi nincs kőbe vésve. Minden törvényjavaslat, minden már megszavazott törvény, csak rajtunk áll vagy bukik, hogy hogyan, milyen módon módosítjuk, életbe léptetjük-e, vagy hagyunk-e rendesen, bőven időt arra, hogy felkészüljenek a pedagógusok, a tanárok, a szülők, a gyermekek egy ekkora változtatás bevezetésére.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik padsoraiból.)
