KORONDI MIKLÓS
KORONDI MIKLÓS
KORONDI MIKLÓS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim!
- Megvárunk az ebéddel - mondta anyám apámnak, aki leszaladt az újságoshoz, hogy megvegye a vasárnapi olvasnivalót.
- Sietek, drágám – válaszolta -, de soha többé nem láttuk. Nem 1956 volt, hogy csak úgy köszönés nélkül disszidált volna, hanem 1944 novembere, amikor a “felszabadító” orosz hadsereg már végigvonult a kisvárosunkon, és kezdtünk örülni, hogy vége a háborúnak.
Délután megtudtuk a szomszédtól, hogy az orosz katonák összeszedték az embereket az utcán, és teherautóra rakva elvitték őket.
Ez volt az a korszak a “felszabadítók” után, amikor Sztálin jóvátételként főként német ajkú, de velük együtt a magyar polgári lakosságot is elhurcoltatta az orosz munkatáborokba, a híres “málenkij robot-ra”, azaz egy kis munkára.
Tisztelt Országgyűlés! Napirend utáni felszólalásom egyetlen célja, hogy emléket állítsak e kegyetlen korszaknak, az 1944 őszétől el- és meghurcolt ártatlan polgári személyeknek, akiknek mindössze két bűnük volt, a származásuk és az, hogy egy vesztes ország állampolgárai voltak.
Ebben az időben a hiszékeny, jóindulatú, segítőkész és szorgalmas magyar emberek tízezreit gyűjtötték össze különféle hazug toborzással. Ez általában úgy zajlott, hogy egy településen kihirdették, hogy olyan munkaerőt keresnek 3 napi munkára, aki betöltötte a 18. életévét, valamint 17-45 év közötti férfi. (Sic!) Három napra pakoljanak össze élelmet, váltás fehérneműt, ruhát, és jelentkezzenek az iskolában, a kultúrházban vagy a községháza előtt, vagy más megadott helyen.
Majd a téli hidegben, hóban és fagyban általában 3-4 napi gyaloglás következett. Magyarország területén több mint 50 gyűjtőtábor működött, sok százezer fogoly számára. Ezt követően bevagonírozták őket és irány a nagy Szovjetunió.
A sok gyűjtőtáborból kiemelve egyet, a még hazánkhoz visszacsatolt Kárpátalja területről háromnapi jóvátételi munkára behívtak több mint tízezer civil, magyar és német ajkú férfi lakost. A parancsra jelentkező férfiakat a szolyvai gyűjtőbárba kísérték gyalog, majd onnét a Gulagra.
Kisebb marhavagonokba 40-45 embert, a nagy vasúti “pullmankocsikba” pedig körülbelül 90 embert zsúfoltak be. Sokan már a kifelé utazás során elhunytak. Az utazás 15-25 napig is eltartott. Úgy voltak összezsúfolva, mint a heringek. Ülve vagy állva aludtak, higiénia pedig semmi. Legtöbbjüket abban az egy ruhában, cipőben vitték el, amiben az utcán összeszedték.
Akik gyorsan kapcsoltak, és lehetőségük is volt, megszöktek. Akit rajtakaptak, azonnal lelőtték. A létszámnak meg kellett lenni.
Ha valaki arra járt, belökték a sorba. De a létszámnak mindig meg kellett lenni. Majd kemény fizikai munka következett. A folyamatos hideg, a magány, a megaláztatás, az emberi méltóság semmibe vételének ellenére el kellett jutni a lehetetlen helyzet elfogadásáig. Szinte ez volt a legnagyobb megpróbáltatás. Teljes közöny, apátia lett úrrá, a halottak, a kegyetlenkedések és a kibírhatatlan éhség megtapasztalása során. Mindezt tetőzték a betegségek és a járványok.
A doni tragédia utána magyar és német ajkú polgári lakosság elleni borzalmas időszak kezdődött 1944 végén. A munkatáborokban nemcsak magyarok és németek voltak, hanem a megszállt területekről is. Még a saját fajtájukat sem kímélték, amikor rámondták valakire, hogy a kommunista rendszer ellensége.
A Gulag-birodalom 340 főlágerből és 4 ezer melléklágerből állt, amely tele volt elhurcolt rabokkal. A magyar túlélők tájékoztatása alapján az 1862 helyszínről 101 686 férfit, 29 212 nőt, összesen 130 898 személyt hurcoltak el “málenkij robotra”. Több tízezerre tehető azoknak száma, akik sohasem tértek vissza magyar földre.
A hazaszállítás 1947-től kezdődött el. Akik hazatértek, és túlélői voltak a “málenkij robotnak”, idővel azok is áldozatok lettek. Komoly traumatikus hatásoknak lettek kitéve a kényszermunka során, majd hazatérve a lelki sérüléseik még fokozódtak, mert itthon győzött a kékcédulás választás. Beköszöntött a totális kommunista diktatúra, azaz a magyar Gulag. Megkezdődtek a kitelepítések, Recsk, Hortobágy, Kistarcsa, Sztálinváros, Berente, a koncepciós perek. De ez már egy következő történet.
Tisztelt Országgyűlés! Az istenadta magyar nép ezt is túlélte. De vajon túléljük-e a következő stációt?
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Szórványos taps a Jobbik soraiban.)
