DR. KUPPER ANDRÁS
DR. KUPPER ANDRÁS
DR. KUPPER ANDRÁS (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A művészet soha nem lehet kevesek privilégiuma, egy szűk elit belügye, mert a művészet alapvetően egyszerre nemzeti és közösségi tevékenység. S nem csupán azért, mert minden műalkotásnak szüksége van befogadó közönségre, hanem azért is, mert a művészet aktív közösségformáló erő, a nemzeti kultúra és közösség őrizője.
Jómagam a zeneművészet terén rendelkezem erről bőséges személyes tapasztalattal, s tudom, hogy milyen fontos szerepet játszhat a zene a közösségépítésben, a konfliktuskezelésben vagy akár a társadalmi felzárkóztatásban. De mindenkinek meglehet erről a maga tapasztalata, arról, hogy milyen meghallgatni egy koncertet vagy megnézni egy színdarabot és másokkal, akár ismeretlenekkel együtt részesülni a közös művészeti élményben; arról, hogy milyen élmény átélni azt, amikor a közönség a művészet erejének kitéve egyszerre jut el közös érzésekhez, katarzishoz, arról, hogy mennyivel több ez, mint otthon egyedül, magányosan ülni egy képernyő vagy hangszóró előtt.
Mindezt azért tartottam fontosnak előrebocsátani, mert az elmúlt napok sajtóvitái során sok szó esett ugyan a Művészeti Akadémiáról, mégis kevés szó esett magáról a művészetről. Sok szó esett arról, hogyan finanszírozzuk a művészeti életet, de kevés arról, hogy mégis miért tesszük ezt. Sok szó esett arról, hogy kik fogják irányítani a Művészeti Akadémiát, de nem hallottunk megalapozott kritikát a vezetőkről. Sokat beszéltek arról, hogy most éppen ki kihez húz, de keveset arról, hogy ki mögött milyen személyes múlt és művészi produkció áll. Pedig az alapvető kérdés éppen az, mi teszi olyan fontossá a művészetet, hogy a válságterhes időkben is kötelességünk áldozni rá, még ha nem is áldozhatunk rá annyit, amennyit éppen szeretnénk.
A művészetnek természetesen számos funkciója van, de számunkra, a polgári konzervatív oldal képviselői számára mindig kiemelten fontos lesz ezek közül a kulturális és a közösségi funkció. A művészet nemcsak megújítja vagy megtöri a hagyományokat, de főleg közvetíti és fenntartja azokat. Egy-egy műalkotás képes megerősíteni közösségi identitásunkat, képes közvetíteni a generációk között. Jó tudni, hogy egy-egy fontos könyvet, amit éppen olvasunk, már a szüleink és a nagyszüleink generációja is olvasott, nekünk pedig ahhoz kell hozzájárulnunk, hogy a gyerekeink és az unokáink olvassák azokat.
A művészet tehát nem egy szűk értelmiségi elit ügye és nem is kizárólag a művészek belügye. Talán ellentmondásosnak tűnhet ezt éppen a Művészeti Akadémiáról szóló törvényjavaslat tárgyalásán hangsúlyozni, de az ellentmondás csak látszólagos. A Művészeti Akadémia alapító eszménye valóban az, hogy a művészeti élet legkiválóbbjait tömörítse, és köztestületként megadja nekik a lehetőséget az önkormányzásra, saját ügyeik kézbevételére. De a köztestületi státus nemcsak feladatot, hanem súlyos kötelezettségeket is ró rájuk.
A Művészeti Akadémiáról szóló törvény többek között az alábbi feladatokat határozza meg a köztestület számára: “Elősegíti a magyar és az egyetemes kultúra értékeinek érvényesülését, megóvását, új értékes alkotások megszületését, figyelemmel kíséri a művészeti élet kérdéseit és meghatározó szellemi folyamatait, majd álláspontját, javaslatait a nyilvánosság elé tárja, hozzájárul a magyar művészeti hagyomány gondozásához és közkinccsé tételéhez, segíti a művészetoktatást és a művészképzést, működési és programtámogatás nyújtásával támogatja a különböző művészeti ágak országos civil szervezeteit.”
Mindebből leginkább a művészeti hagyomány gondozásának és közkinccsé tételének feladatát szeretném kiemelni. Amennyiben ezt a feladatot komolyan vesszük, akkor éppen ez az, ami miatt - mint azt a jelen törvényjavaslat címe is állítja - meg kell erősíteni a Művészeti Akadémia kultúrstratégiai szerepét. S nem azért, hogy elefántcsonttornyot építsünk a művészetnek, hanem azért, hogy művészeti életünk legkiválóbbjai hozzájárulhassanak gazdag művészeti, kulturális hagyományunk közkinccsé tételéhez, hogy meglegyenek az eszközeik ahhoz, hogy az általuk képviselt szféra értékei valóban eljussanak a szélesebb közönséghez.
(15.50)
Ezt egy olyan akadémia tudja megtenni, amelynek tagsága minél reprezentatívabb módon fedi le a hazai művészeti életet. Ez motiválta a jogalkotót, amikor az akadémikusok számát a törvénymódosítás révén az eredetileg meghatározott 200-ról 250-re kívánja emelni.
Számos kritika érte a Művészeti Akadémiát állítólagos politikai elkötelezettsége miatt. Mindeközben én úgy látom, úgy gondolom, hogy egy közösség minél nagyobb, annál jobban hasonlít a reprezentált közösség egészéhez. Most is látok a tagok között ilyet is, olyat is, hamisnak érzem tehát azt a vádat, hogy a 200 fősre tervezett tagság politikailag homogén volna, de abban bízom, hogy ha megnöveljük a létszámot 25 százalékkal, akkor minden szempontból hívebben tudjuk leképezni a nemzeti és kulturális örökségünk iránt elkötelezett művésztársadalmat. Bízom benne, hogy az akadémikusok számának emelése még több kiváló, a nemzeti közösségért tenni akaró művész számára nyújt lehetőséget pártszimpátiától függetlenül.
Értelmezésem szerint a Művészeti Akadémiának többek között az is feladata, hogy felszínre hozza a művészetben rejlő közösségformáló erőt. Ez természetesen nem valamiféle ideológia közvetítését jelenti. Nekünk, magyaroknak negyven év tapasztalat jutott abból, milyen is az, ha a művészet az ideológia szolgálóleányává válik. A sors iróniája, hogy ebben az időszakban is éppen a művészet tette lehetővé, hogy közösségünk ügyeivel foglalkozzunk, hogy ha burkoltan is, de a valóban fontos dolgokról beszéljünk. Egy demokráciában a művészetnek nem feladata, hogy efféle második nyilvánosságként működjön, annak szolgálólánya legyen, de az igenis feladata, hogy továbbra is a valóban fontos dolgokról beszéljen. Ha pedig tudni akarjuk, hogy melyek ezek a dolgok, akkor a legkiválóbb művészekhez kell fordulnunk. Meg kell keresnünk a személyes életútjukban és művészi teljesítményükben is hiteles, már bizonyított művészeket. Számukra kell megadni a lehetőséget, hogy a művészetben rejlő értékeket közkinccsé, közösségünk kincsévé tegyék.
Ha már idéztem a Magyar Művészeti Akadémiáról szóló törvényből, hadd idézzek még egyet a köztestület deklarált céljai közül. Az akadémia gondoskodik a magyar művészeti élet alkotóinak személyes megbecsüléséről. Ha a művészet fontos közösségi szerepet tölt be, akkor indokolt, hogy a közösség megbecsülje legkiválóbb művészeit. Ez az akadémia másik alapító eszménye, és ezt kívánja még hangsúlyosabbá tenni a jogalkotó, amikor a jelen módosító törvényben lehetőséget teremt a művészi életjáradék bevezetésére. Ha valaki az életét szentelte annak, hogy gazdagítsa egy nemzet szellemi életét és jó hírét vigye a nagyvilágban, feltétlenül méltó a közösség megbecsülésére anyagi értelemben is. Akár úgy is fogalmazhatunk, a művészek megbecsülése valójában a közösség önbecsülése.
Talán keveset szóltam azokról a konkrét technikai módosításokról, amelyek a jelen törvényjavaslatban szerepelnek. Természetesen ezek is fontosak, de még fontosabb, hogy jól értsük a beterjesztett jogszabály alapvető üzenetét, mert lehet vitát folytatni arról, hogy a kultúra és a művészetek finanszírozása milyen, lehet vitát folytatni az intézményi háttérről, és ez a vita akár kifejezetten hasznos is lehet, de csak akkor, ha nem tévesztjük szem elől, miért is fontos ezt a szférát támogatunk. A magam részéről ehhez kívántam néhány szemponttal hozzájárulni.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokból.)
