HEGEDŰS TAMÁS
HEGEDŰS TAMÁS
HEGEDŰS TAMÁS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársak! A mai vitanap célja a 2002-2010 közötti időszak vizsgálata abból a szempontból, hogy mennyiben járult hozzá ez az időszak az államadósság példátlan mértékű megnövekedéséhez. Én azonban szeretném megragadni ezt az alkalmat arra, hogy ne ragadjunk le ennek a nyolc évnek a vizsgálatánál, hiszen az egész államadósság-probléma több évtizedre vezethető vissza, és már a szocializmus idején indult. Ahhoz az időszakhoz, amit vizsgálnunk érdemes, érdemes visszamenni egészen 1973-ig, és magát az adósságválságot legkésőbb 1979-től eredeztetnünk.
Ami az érdekes, hogy bár nyilvánvaló, hogy nem tagadható el az előző kormányok felelőssége a helyzet nagymértékű súlyosbodásában, azért a fő jellemzők, amelyek ezt a válságot előidézték és fenntartották, nemhogy kormányoktól voltak függetlenek, hanem részben még a rendszerektől is függetlenek voltak. Azok az okok, amelyek előidézték az adósság mérhetetlen felhalmozódását, már a ’70-es évek végétől a ’80-as éveken keresztül a ’90-es években, az elmúlt évtizedben is jelen voltak. A megdöbbentő ugyanis az, hogy az egész hitelfelvételi lavina összes forrásbevonási igénye körülbelül 3000 milliárd dollár volt, az összes többi olyan, ami más tényezők miatt pakolódott rá, és más tényezők dagasztották.
Mindenekelőtt itt a cserearányromlást kell említenünk, ami a szocializmus idejében elsősorban az olajárrobbanásra volt visszavezethető, de más tényezők is okozták, míg a ’90-es évek után a multinacionális cégek gazdálkodási gyakorlatának volt elsősorban betudható. Ezt leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk, hogy drágán importálunk, olcsón exportálunk, emiatt a külgazdasági hatékonyság lényegesen elmarad a termelékenység javulása mögött. Ehhez kell azonban hozzátennünk azt az árfolyamveszteséget is, ami szintén igaz volt ’90 előtt és ’90 után is, és természetesen rendszerfüggetlen. Az egész rendszernek az ördögi lényege a kamatoskamat-számítás, amely automatikusan generálja, automatikusan növeli azt az adóssághegyet, előidézve azt a helyzetet, hogy rövid időn belül azért kell már csak újabb hiteleket felvenni, hogy a régebbieket valamilyen módon vissza lehessen fizetni. Természetesen ezekhez jönnek hozzá azok a rossz gazdaságpolitikai döntések, amelyek az egyes kormányok ideje alatt megszülettek, és ez az a pont, ez az a negyedik pont az, amelyben kimutatható különbség a különböző kormányzatok gazdaságpolitikája között, hiszen ez az, amire befolyásuk volt, és ez az a pont, amiben különösen súlyosan vetődik fel az előző szocialista kormányok rossz gazdaságpolitikája.
Szintén szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy én is cáfolnám a közkeletű tévhitet, ugyanis se a Kádár-rendszerben, se az azóta eltelt időszakban a felvett hitelek nem az életszínvonal fenntartására és javítására mentek el, nem jóléti intézkedéseket, hanem nagyon rossz hatásfokú beruházásokat fedeztek elsősorban, olyan beruházásokat, amelyek nyelték a pénzt, és nemzetgazdaságilag nem bizonyultak kifizetődőnek, nem bizonyultak hatékonynak.
Az elmúlt évtizedekben egy időszak volt, ami pozitív kivételként említhető, ez 1997-től 2001-ig tartott, tehát nagyjából egybeesik az első Orbán-kormány tevékenységével, és el kell ismerni, hogy itt egy olyan gazdaságpolitika folyt, ami az államadósság nagymértékű csökkenéséhez vezetett. Ne feledjük el azonban azt se, hogy ennek kiindulópontjáért igen súlyos árat kellett fizetnünk, hiszen az egész folyamat, ahol ez elindult, a közművek és az energiacégek privatizációjából származó egyszeri bevétel volt, tehát ott is kellett egy olyan külső beavatkozás, ami nem a gazdaság természetéből fakadó adósságkinövés volt. Ezzel azt is szeretném jelezni, hogy az a mítosz, miszerint követhető olyan gazdaságpolitika, ami ilyen adósságteher mellett is elvezethet ahhoz, hogy kinőjük ezt az adósságot, egész egyszerűen illúzió.
A vezérszónoki felszólalásunkban már elhangzott, ezért most nem szeretném ismételni, de a Capital Economicstól elkezdve a Morgan Stanleyn át több nemzetközi cég, elemző műhely is felhívta a figyelmet rá, hogy olyan makrogazdasági pálya esetén lehetne csak elképzelni az adósság kinövését, ami a jelenlegi helyzetet tekintve finoman szólva is illuzórikus.
(12.50)
Mi lehet tehát a megoldás? A megoldás, amint azt már sokszor elmondtuk, az adósságterhek tárgyalásos újrarendezése, vagy a tárgyalásos úton elért adósságkönnyítés.
Igaz az a kritika, igaz az a figyelemfelhívás, hogy sok kockázata van egy ilyen útnak, megvannak a maga hátulütői. De ha igaz az, hogy a másik út járhatatlan, ha járhatatlan az az út, hogy ha beledöglünk is, akkor is fizetjük az államadósságot, akkor ezt a kockázatot vállalnunk kell, és ez egy olyan út, amit ha jól csinálunk, végig lehet járni sikeresen.
Arra, hogy ezt végig lehet járni sikeresen, vannak jó nemzetközi példák. Csak a legutóbbi időszakból hadd említsem Argentína példáját, ahol a 2001-2010 közötti időszakot tekintve az államadósság 75 százalékát sikerült leíratni. Hadd tegyem hozzá, hogy ehhez még csak politikai alku sem kellett, hanem egy olyan határozott kormányzati magatartás párosult olyan üzleti típusú tárgyalásokkal, amelyek a hitelezőkkel való alku folyamán eredményezték ezt az adósságkönnyítést.
Igaz, hogy volt ennek egy nagyon kritikus időszaka; igaz, hogy volt egy időszak, ami megrengette Argentínát, és mind a gazdaságot, mind a belső békét felborította, de ezek után egy olyan dinamikus gazdasági növekedés vette kezdetét, ami évi átlagban 8 százalékos növekedést jelent, és ma már lényegesen meghaladták az elért nyereségek az ott elszenvedett rövid távú veszteségeket.
De hát említhetném éppen Szerbia-Montenegrót is, amelynek a legmélyebb politikai válság idején, vesztes háború után is sikerült elérnie azt, hogy az államadósság kétharmadát leíratták, de hát éppen a legutóbbi időszakban az Európai Unión belül is Görögországnak mintegy 25 százalékos adósságkönnyítést sikerült elérnie, Írországnak hasonló módon.
És hadd idézzek itt egy EU-konform megszólalást Barroso elnök úrtól, aki azt mondta Írországgal kapcsolatban a görög adósságelengedés után, hogy nem várhatjuk el, hogy a görög és az ír állampolgárok viseljék az államadósság terheit, azt, ahogy a kormányok ezek törlesztését intézik. Szeretném felhívni a figyelmet arra, amivel önök nyilván tisztában vannak, hogy a magyar társadalom állapota sokkal súlyosabb, mint akár Írországban, akár Görögországban. Kérem, hogy ne tévessze meg önöket az, hogy a magyar társadalomnak a jelek szerint végtelen nagy a tűrőképessége. Iszonyúan ki van vérezve a magyar társadalom, és hogyha olyan vehemenciával reagálnánk a megszorításokra, ahogy az Görögországban történik, az utcák itt is harcokkal lennének terheltek. Kérem, hogy senki ne éljen vissza ezzel a türelemmel!
Nagyon rossz állapotban van a magyar társadalom és a magyar gazdaság, és minden okunk megvan arra, hogy egy hasonló könnyítést kérjünk, mint ahogy azt Görögország vagy Írország tette, vagy korábban Argentína. Ne felejtsük el azt, hogy 2008-ban az államcsőd küszöbén voltunk. Éppen az bizonyítja ezt, hogy az akkori kormány igényelte az EU-nak és az IMF-nek azt a hitelcsomagját, amelyik visszarántotta rövid távon a pénzügyi szakadék széléről az országot. Tehát nem vagyunk olyan helyzetben, ez nem egy luxus ebben a helyzetben, hanem éppen az elkerülési útja annak, hogy ne jussunk olyan helyzetbe, mint amilyenben Görögország is van.
Mi lehet a tárgyalás célja? A tárgyalás célja többsíkú lehet, és itt én is hangsúlyozom azt, hogy nincs szó arról, hogy arra biztatnánk bármely kormányt, hogy elhamarkodottan, önfejűen rúgja fel a hitelszolgálatot, az adósságszolgálatot. Megvan ennek a maga tárgyalásos technikája. Igaz, hogy létezik egy olyan jogelv, a pacta sunt servanda, hogy a szerződéseket be kell tartani, de létezik egy olyan is, a rebus sic stantibus, tehát hogy a körülmények jelentős megváltozása esetén kezdeményezhető egy újratárgyalás, és mi ezt javasoljuk, mint egyetlen járható utat, ami megvalósulhat akár a futamidő hosszabbításával, akár a kamatcsökkentési célú adósságkonverzióval, akár egy rövid távú moratóriummal is, ami egy lélegzetvételnyi időhöz juttatja Magyarországot, de a végcél az kell hogy legyen, hogy magában a tőketartozásban is sikerüljön egy jelentős könnyítést elérnünk.
Természetesen ez csak akkor lesz hiteles és fenntartható, hogyha jó gazdaságpolitikával párosul, de enélkül nem fog sikerülni, semmilyen jó gazdaságpolitika esetén sem. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Jobbik padsoraiból.)
